Géczi János versei

Részletek

Írta: Géczi János

A személyesre, ahogyan harapom, / ízlelem és nyelem a félérett almát, / arra nincs magyarázat, // miképpen arra sem, / miért az éden emlékével porlad az almafa el? // A gyümölcs nem jut indokához, / ahogyan megformázódik itt, a szavam révén, / amely se így, / se úgy, hogy áldozatként fölajánlom, / nem istené?

1972.

        Ismét. Egy görög vázához

Csupa másból állok?

Miért, hogy ugyanúgy és ugyanaz van a vázán,
amelyet kizárólag a repedések tartanak egybe,
hiába is jut általa a hős a Parisz névhez,
s a spártai nő egy kézhez, melynek alakja kecses,
mintha csak leányé lenne,
ki cintányért csattogtat, holott érett asszonyé?
És miért birtokolja annyi árnyékban is
fekete legenda, ha belőle egy van?

Vagy annyi se?

Miért, hogy miként a papír, amelyen átfut a láng?
A lélek e, mely tűzből áll
s felégeti magát és a gyúlékony világát?
A személyesre, ahogyan harapom,
ízlelem és nyelem a félérett almát,
arra nincs magyarázat,
miképpen arra sem,
miért az éden emlékével porlad az almafa el?

A gyümölcs nem jut indokához,
ahogyan megformázódik itt, a szavam révén,
amely se így,
se úgy, hogy áldozatként fölajánlom,
nem istené?

Összevissza beszélek, mint a filozófusok,
hogy nem tudják, s nem mondhatják,
hogyan is vannak dolgok?

A kéz megnyit és belém nyúl,
a patentokat szétpattintva, keresztül a résen,
amely a köldököm alatt hasad
a gyors mozdulat kése alatt.
Kizárólag a kérdések tartanak-e össze?

2016.

        Szoros ábécérendben

– a hatvanas Monok Istvánnak –

Istenész! – mondta a vénülő könyvtáros
kinek volt egykor a keze ügyében könyvbölcső,
amelybe olyan szépen fektethetők be a kötetek,
élfény nélküli, olvasható gerinccel, miként
a gyermek fogantatására váró nők a ropogós
ágyneműk közébe. Máskor annyit
tett hozzá a papírportól tüsszögve, állatember,
igazítva nadrágtartóján,
hogy álljon függőlegesen – katonán
a piros csík – nadrágján a vasalt vonal.
A növény kapcsán, amelyet az asztalára
helyezett valaki, zöld üvegkancsóba,
Linnét emlegette, a rendteremtő svédet,
hiszen ő az, aki majdnem tudja mindennek a helyét.
Kicsit tovább nyílhatnak itt,
mint a faluszélen, ahol a bokra nő.
Kisded a világ, olvasni se tud.
Avagy agg, akinek a betűkhöz nincs világa.
Spekulál, két írásjegy közé miként kerülhetett
be az az eddig ismeretlen betű, s miért itt
bukkan fel a nevenincsen éppen, amely elölről nézve
szétterpedt H, oldalról és hátulról pálcikavékony I,
s miért nem ott.
A világ megismerhetetlen,
megismételhetetlen,
amiként a fog, amely tűzben nem ég el,
de a nyáltól kilyukad, megszuvasodik.
A fájdalom magasan lesz, mint a csillagok,
idéz, és hogy mindennek ideje van s helye, szoros
ábécérendben.

Géczi János 1954-ben született Monostorpályiban. József Attila-díjas költő, író, képzőművész, egyetemi oktató.