Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Orcsik Roland versei

Úgy kalimpáltál pici / kezeddel a csillag- // szemcsék sűrűjében, / mintha szét akarnád túrni // a szláv-magyar szavak / robbanékony naprendszerét - Orcsik Roland versei

Orcsik Roland 1975-ben született Óbecsén. Költő, író, műfordító. Sziveri János-díjas. A Tiszatáj folyóirat szerkesztője. Legutóbbi kötete Mahler letöltve címmel látott napvilágot a Kalligram gondozásában, 2011-ben.

 

Nyelvemlék

 

Ficánkoltál a karomban,

húzzam fel a redőnyt.

 

Porszemcsék csillogtak

a reggeli napsütésben,

 

számolni kezdtem őket,

hangosan, szerbül.

 

Anyanyeled magyar,

apamondatod más;

 

két nyelven, megosztva

hallod: annyi a nyelv,

 

ahány csillag a táguló,

jelentésüres űrben.

 

A szétporladt bolygó

fénye csalóka maradék,

 

mint egy kiégett nyelv-

emlék szétszórt csikkjei.

 

Úgy kalimpáltál pici

kezeddel a csillag-

 

szemcsék sűrűjében,

mintha szét akarnád túrni

 

a szláv-magyar szavak

robbanékony naprendszerét.

 

 

Öt másodperc

 

 

Tik-tak –

mondtad büszkén első szavad,

ősnyelveden a hang

forrásként fakadt.

Tik-tak –

mondtad jókedvűen,

a nagy falióra felé

nyújtva kezed.

Tik-tak –

ismételted,

az óra mechanikus

ketyegése volt a válasz.

Tik-tak –

mondtad szuszogva,

mintha ez a pár hang

lenne lélegzeted.

Tik-tak ­–

egy hanyag mozdulat,

s a vén vekker nyögött

pihesúlyod alatt.

 

 

Nem kopik a hang

 

Beütötted a fejed

a könyvespolcba.

 

Nyüszítettél, mint a sok

kopott kötet.

 

A parkettán ültünk,

billent az egyensúlyod,

 

mint dió a betonon,

nagyot koppant homlokod.

 

Lila pecsét maradt

a bal szemed fölött.

 

Koppant a fejed,

kong a fejem:

 

nem kopik

a hang,

 

nem kopik

a hang,

 

nem kopik

a hang,

 

a lila koppanás

a bal szemed fölött.

 

 

Relikviák

 

 

Elpattant egy ér a szememben,

fátyol borítja a szemfehérjét,

homályosan látom a képernyőt:

rezeg a betűkkel aládúcolt,

rozoga épület.

 

Kopnak a tárgyak körvonalai,

foltosodnak a történetek.

Nincs már karnyújtásnyira,

nehezen reprodukálható

a nagyszülői kép.

 

Szedelőzködik a fáradt gondolat,

álmosan pakolgatja kevéske motyóját.

Nemsokára eltűnik, mint csupasz

szobákból a családi relikviák.

 

 

Gyanta

 

Az após garázst épített

az udvarban;

ki kellett vágni az öreg füzet.

 

Hegesztett vasrudakból

az alapszerkezet, fehér

lécek tartják a hullámos tetőt.

 

Egy reggel aranyló

pecsétek borították a kocsi

kék karosszériáját.

 

Még védekezett a fenyő:

gyöngyöző váladék csorgott

a frissen gyalult lécekből.

 

Tél van, nyikorog az idő,

olajozatlan a bejárati ajtó.

Néhány csepp is elég lenne.

 

Ütésnyomok a falakon,

sérülések a polcokon.

Gyantacseppek a bőrömön.

 

 

Holtág

 

Reggel arra ébredtem,

puha, hártyás falba

ütközik a kezem.

Alig mozdultam,

mintha kocsonyába

dermedtem volna.

Semmit sem láttam,

de érzékeltem az árnyékba

szűnő fényt.

Egyre szűkebb lett,

addig feszítettem,

míg szét nem repedt

a fojtó burok.

Vedlés közben

látni kezdtem,

kirajzolódott előttem

a sűrű nádas,

színesedett a parti zaj.

Hátamon megrándultak

az izmok,

lefejtettem magamról

a lucskos lárvabőrt,

elővillant a kék,

hosszúkás potrohom.

Lassan kibontakoztak

áttetsző szárnyaim,

hatalmasak voltak,

éles a kristálycsillanásuk.

Ekkor vettem észre,

fekete gombszemű

lények zsongtak körül.

Szárnyuk üveghangja

fenyegetően zörgött.

Éhes angyalraj.

Felkészültem a szűz-

repülésre.

 

 

 

Orcsik Roland