Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Tamás Dénes regényrészlete

Még mindig teljesen tükörsima a tó, de hirtelen, mintha csak egy láthatatlan, szétnyitott tenyér gyakorolna nyomást a közepére, finoman felgyűrődik a víz széle, és nekicsapódik a part köveinek. Kotyogós hang támad fel onnan. Innen pedig minden megváltozik. Lassan vonulni, költözni kezd a víz felülete. Még nincs semmi hullámzás, csak olyan, mintha finomra őrölt drágakövek kristályait kezdené hordozni a víz. Villódzó, lágy sodródás önti el az egész felületet. Erősödhet a nyomás. Egymástól elcsúszó, hatalmas vaslapok jönnek ingásba. Majd egyszerre több helyen behorpad a tó felülete, felgyűrődik és összetörik a tükör.

 

A mozdulatlan harc

 

részlet A tó munkacímet viselő regényből

 

 

A mozdulatlanságnak is van története.

 

Nem csak története, küzdelme, acsarkodása, harca, drámája, tragédiája is.

 

De ebből egyelőre nem látszik semmi. Csak a tó, annak érintetlen felülete, amely, mintha egy puha kéz simogatta volna szét, úgy foglalta el magának a sziklakatlan közepét.

 

Korareggel van. Ilyenkor az időnek egy olyan tiszta, szikrázó minősége tud megképződni, amiben nem keverednek össze a dolgok, nem mosódnak össze, minden kész világosan vallani önmaga mélyebb valójáról. Két fűszál közötti távolság végtelennek tud tűnni ilyenkor. Körülrajzolhatóvá válik a felhő, egy elfekvő kő kész átfordulni, hogy sötét, nedves oldalát is megmutassa. Ami elkezdődik, biztos be fog fejeződni. Így kapkodás nélkül végig lehet követni bármit.

 

Ahogy ezt a tágas, áttetsző simaságot is, amin most nyugodtan végig lehet járatni a tekintetet. Közelebb, mind közelebb engedhetjük magunkhoz, egészen addig, amíg magától kezd el történni. Már mozdulatlan felülete is kész történés. Kevés dolog van a világon, amire ha ránézünk, egyszerre több mindent látunk a látványba belesimulva. Amire ezért, zavarunkkal küszködve, egyszerre több mindent kellene mondanunk. Mert nem csak tavat látunk, tágasan elterülő vizeket, hanem a vízen tükröződve lassan vonuló felhőket, a felismerhetetlen formák egymáson áttűnő gomolygását, sőt, alázuhanva a vízbe, az egész szemközti hegyoldalt, tetején azzal a furcsa, oldalról behorpadt, háromszög alakú sapkával. Meg színek sokaságát, kéket, zöldet, feketét, szürkét, vagy azoknak árnyalatait, a jáde, a smaragd, a türkiz különleges koloritját. Mintha csak vízbefúlt varázslók lelkei színeznék át a tavat. Túlsó szélénél, ott ahol kiszáradt borókabokrok hajolnak a tó fölé, szétszivárgó barnaság úszkál a vízen. Fűcsomók zöldje ver át a felületen. Széles, lúdbőrző hát, vízre pikkelyesedő csend. Az elmozduló itt egyből tágas udvart kerít maga köré. Mert hiába másolódnak egymásra a formák, mégis még minden kitart önmaga szabad lényegénél. Pedig ezek az összeérő határzónák könnyen fel tudnák égetni a dolgok kontúrjait, hogy réseikből sosem élt, árnyból szőtt lények sokaságai merészkedjenek elő. Még sincs semmi félelem, semmi zavar. Mint egy feneketlen tartály, mindent magába fogad a víz. Mindent elhord. Mégis, akár egy kés vagdaló élében, van benne valami mocorgó sejtelem, nyújtózkodó, készülődő erő, ami azonban még alaposan el van rejtőzve a mélyből még csak elővibráló sötétségben.

 

Hallgat a mély. Lebeg a felület. Még mindig teljesen tükörsima a tó, de hirtelen, mintha csak egy láthatatlan, szétnyitott tenyér gyakorolna nyomást a közepére, finoman felgyűrődik a víz széle, és nekicsapódik a part köveinek. Kotyogós hang támad fel onnan. Innen pedig minden megváltozik. Lassan vonulni, költözni kezd a víz felülete. Még nincs semmi hullámzás, csak olyan, mintha finomra őrölt drágakövek kristályait kezdené hordozni a víz. Villódzó, lágy sodródás önti el az egész felületet. Erősödhet a nyomás. Egymástól elcsúszó, hatalmas vaslapok jönnek ingásba. Majd egyszerre több helyen behorpad a tó felülete, felgyűrődik és összetörik a tükör. Nincs ebben semmi veszteség, borzalom, iszony. Semmi nem vesz el, minden megmarad. Millió, magát vitető, felfénylő, majd egyből ki is hunyó apró részletben vándorol tovább. A semmiből felemelkedő sziporkázó vízgyűrűk menetelő rajzolatában. Mintha csak arra biztatna a víz: létezik tökéletes hullám. Csak éppen megragadhatatlan, befogadhatatlan. De a fentről alázuhanó világ is megváltozik. Még látszik a hegy, még látszanak a felhők, de kontúrjaik, árnyaik elmélyülnek, részleteik remegni kezdenek, képlékennyé válnak. Látszik, készek átalakulni, formát váltani, majd kiemelkedni ennek a ruganyos börtönnek a csapdájából. Hirtelen megrázkódik a katlan, és fázósan összehúzódik. Sűrű köd ereszkedik a tó fölé, eltakarva a szem elől azt, ami éppen csak felvillantotta borzongató erejét.

 

Elfekszik, szétterül. Befogad, megtart, elhordoz. Örvénylik, beszippant, lehúz. Engedi áthatni magát, de ha kell követ, sziklát bont, vasba mar bele. Csöpörög, folydogál, felduzzad, fröcsög, zuhog, párállik, gomolyog, szikrázó jéggé dermed. A víz, a víz, csak a víz. Érthetetlen matéria, világanyag, gondolatcsapda. Amire ha erősen ráfókuszálunk, az alakulásra akadunk rá. Ezért megértése során nincs mibe belefogóznunk, hiszen a gondolatot is egyből magával ragadja. Túlviszi saját határain. „Felületi feszültség” − próbáljuk mantrázni azt az egyetlen kifejezést, ami azzal kecsegtet, mélyebb megértéséhez vezet el bennünket. Mert a víz a vízcseppel veszi kezdetét, a vízcsepp csodájával, ami ennek a különleges törvényszerűségnek köszönhetően, mivé mássá, mint gömbbé akar válni. A legideálisabb felületté, ezáltal a tökéletes formává. „A Gangesz egyetlen cseppje már önmagában templom” – hirdeti a régi bölcsesség, azért hogy valahogyan megfoghatóvá, átélhetővé tegye ezt a káprázatos törekvést. Mert most is ez a törekvés keres utat magának, ez látszik, ez villódzik, alakul itt a katlanban, egy gömb felületi metszete, egy finoman megbolygatott, felkavart gömbtestté. Hiszen ezzel találkozunk bárhol ahol megállapodott vizekre, tavakra akadunk, a gömbbé válással, gömbbé rendeződéssel. Mert mi lenne más egy tó, mint egy részlegesen megmutatkozó gömbtest, az ideális és a tökéletes a földfelszín adottságai által kimetszett szelete? Ezt nézzük mindig, ebben merülünk el, ezért nem tudunk betelni vele. A víz ugyanis egyáltalán nem állandó, stabil szerkezet. Belső kötései folyamatosan ingadoznak, felbomlanak és újjárendeződnek, ezért tud a víz kitölteni bármilyen formát, ezért tudja befogadni, körülölelni, de ugyanakkor ruganyosan vissza is lökni a változást.  S nem csak a levegő borzolását, simogatását, dühöngését, hanem a fényét is, megtöri és visszaveri azt, végtelenül engedi magára másolódni a világ változékony formáit, de hagyja azt is, hogy égre kelljen az égi folyó csillaga.

 

Hullámzik a tó. Befogadja, magához szelídíti a változást. Még ha sűrű köd takarja is el, akár egy hatalmas, pihenő állat, ott szuszog, mocorog a háttérben. A képzeletet indítja útjára. Lefele a mélybe, a tó feneke irányába. Oda, ahol már nem bomolnak fel és egyesülnek újra a vízcseppek, hanem szoros rendben kitámasztják, megtartják egymást.

 

Ahol a teljes sötétség honol.

 

A víz háboríthatatlan mélye különben is egész világokat rejtegethet. Itt lesüllyedt városok, Atlantiszok fekszenek el a sötétben, az üledékrétegekben pedig porladó csontok, szétmállott hajótestek, kincsekkel tele rozoga ládák vannak befészkelődve. A készülődő mélység azonban legelőször a fénytől búcsúztat el bennünket. A fokozatosan magába dermedő víztömeg egyenletesen issza be magába a fényt, hogy először kékesből zöldesre, majd teljesen feketére váltson át. Sötét, összepréselődött, mozdulatlan alapzattá, amely eltartja, elhordozza az egész fenti világot, táncot, játékot, kotyogást, zenét. Ahol már nem történik semmi, hiszen egy imbolygó buborékban az utolsó levegővétel is a felszínre szállingózik, hogy a megkülönböztethetetlenség egymásra hengerelt lapjai hézagmentesen tölthessék ki a helyet.

 

Beálljon az örökké tartó, vízmélyi éjszaka.

 

Mégis van itt valami ebben az örökkévalósággal kacérkodó dermedtségben. De nem város, nem Atlantisz, nem kincsekkel tele láda. Egy tömör, idegen test, egy henger alakú forma, az dereng át a sötéten, tömörebben a tömörségnél, talpával belesüllyedve a finom málladékiszapba. CAMPINGAZ – válik olvashatóvá egy pillanatra a felirat az acélkékre festett felületén, mintha csak a tárgynak sikerült volna elkapnia és magához vonnia a fentről mélybebukó legeslegutolsó fénysugarat. Meg egy ráfestett forma is feltűnik az alján, egy csúcsokkal szabdalt hegyvonulat kékes-fehéres sziluettje, mintha azzal azt akarná elhitetni a tárgy, hogy ő is ehhez az erdőkből, hegyekből, tavakból álló világhoz tartozik, most pedig itt, ebben a szendergő mélységben lelt magának végleges nyugodalmat.

 

De nincs semmiféle nyugalom idelent. Harc van, néma küzdelem. Pedig nem mozdul semmi a mélyben. Még a puha málladékiszap felülete sem rezdül. Sötét van, de a sötétben fészkelő tömör test hideg ellenállása mégis áthatja az egész helyet. Hiába nem mozdul, nem lép kölcsönhatásba semmivel, már azzal, hogy csak van, belefúródva az iszap sűrű, vajszerű állagába, olyan, mintha delejes litániába kezdene. Mintha az mondaná: nem akar változni. Ebben a formában akar megmaradni az idők végezetéig. Hiába üres már, hiába veszítette el eredeti funkcióját, s nem használható már semmire, egy olyan valóság mérhetetlen erejét akarja hirdetni, ami vele tört be a világba, abba a világba, amit még így, mozdulatlanul, a világ elől eltűnve is le tud rombolni. Nem csak azt, ami itt lent van, hanem azt is, ami odafent található. Nincs hová beilleszteni őt. Nem tud, nem akar kapcsolatra lépni semmivel, ami itt van. Ő csak arra készül, hogy megakassza a fenti szabad áramlást, formálódást, kibomlást, készülődést, és rákényszerítse hideglelős akaratát mindenre.

 

Elpusztítsa ezt a helyet.

 

S meg is tudja tenni ezt – folytatja a szónoklatát. Ő nem ebből a világból származik. Őt a Semmi hozta létre, a meg nem fogható, tiszta Szellem, a szennyezetlen, makulátlan Kalkulus, ezért ő csak röhögni tud azon, amikor ideálisról, tökéletesről beszélnek a vízzel kapcsolatosan, hiszen, ami itt legfeljebb csak tétova törekvés, az benne már rég bizonyosság. Ezek a locsogó vizek el sem tudják képzelni, milyen magasztos érzés eszközzé válni, megfelelni a rendeltetésnek, hogy mennyire felemelő másolatnak, sorozatnak lenni. A célok birodalmában mindennek pontos és szabályozott helye kell lennie. Az ő esetében már nincs tétovázás, bizonytalankodás, keresés, habozás, hiszen létezni annyi, mint szolgálni – papos felsőbbrendűséggel formálja a szavakat. Sőt, az ő léte abban sem merült ki, hogy felhasználták. Az erő, ami létrehozta, azt akarta, hogy feladata teljesítésén túl is megmaradjon, egy változatlan világ ígéretét hordozza, egy olyan világét, amiben még a csillagok is csörömpölő vasak. Már ordít, rikácsol. Ő nem ijed meg a víztől, nyomatékosítja. Ő látja maga körül az atomok tombolását, érzi, ahogyan frontokban támadást indítanak ellene, és végeérhetetlenül nekiütköznek finoman megmunkált ötvözetének. Nekiütköznek és visszapattannak. Mert ő ROZSDAMENTES ACÉL. Ötvözete elpusztíthatatlan. Ezért tud ellenállni, majd támadásba lendülni. Először az égi vizeket, tavakat, az égi Gangeszt számolja fel, mindannak az égi mását, eredetét, ami itt lent a Földön található, de nem is felszámolja, hanem nevetségessé teszi, már csak azzal, hogy létezik. S miután röhej tárgya lesz minden isten, angyal, égi város, azután fog rátámadni a tóra, s fogja elpusztítani.

 

Mert megengedheti magának.

 

Pulzál a mély, a sötétség. Történik a mozdulatlanság. Zajlik az acsarkodás, a harc, a dráma. De a végkifejlet még nem mutatkozik meg. Még messze van. Ezért fel lehet emelkedni a mélyből. Végig lehet borzongani a színváltások kavalkádját, a feketét, a zöldet, a kéket: az átderengő fény kierősödését. Ki lehet lépni a napvilágra, ahol a köd teljesen visszavonult a tó felületéről, sőt már az egész katlanból is felszívódott. Így a tó megigéző nyíltsága megint a maga teljességébe tud megmutatkozni. Újra lágy gyűrűzés fut végig a felszínen. Felszikrázik a víz, egymásba omlanak a formák, és távlatot kap minden, ami itt van. Ami elég önmagának. Ami mögé nem lehet, nem kell belátni semmit.

 

Mégis belekerült valami a tóba. Hiába nem észlelhető, ott van benne, szorít, feszeget, hasít, a mélyből támad. A megfoghatatlan fenyegetettséget költözteti a tóba, és arra készül, hogy, akár egy időzítőjéről levált bomba, egyszer majd, teljesen megjósolhatatlanul, kiszámíthatatlanul, amikor senki sem számít rá, szétvesse, megsemmisítse azt.

 

Tamás Dénes