Szalay Zoltán prózája

Részletek

Szalay Zoltán 1985-ben született Dunaszerdahelyen. Talamon Alfonz-díjas író, kritikus, az Irodalmi Szemle korábbi, az Új Szó jelenlegi főszerkesztője. Legutóbbi kötete Drága Vendelinek címmel látott napvilágot a Kalligram Kiadó gondozásában 2014-ben.

Krokodilok nagyanyámnál

Komor barna este szivárgott ki a vastag avarrétegből a nagyanyám udvarán. Ez a komor este tartotta melegen az udvart, a nagyanyám ott ült a diófa alatt egy alkalmatosságon, amit most illő volna lócának nevezni. Ahogy közeledtem hozzá, lépésről lépésre kopott ki az agyamból, milyen céllal érkeztem. A nagyanyám nem nézett felém, nem szólt hozzám, amikor a közelébe értem.

– Miért ülsz idekint? – kérdeztem, mert nem szokott ilyenkor idekint ülni.

– Nem is tudom – mondta tanácstalanul. A nyári konyha szemben lévő ajtajára szegezte a tekintetét. Valótlannak tűnt, ha feléje nyúlok, talán azonnal szertefoszlik.

– Megvacsoráztál már? – kérdeztem, és közben az arcát figyeltem. Minden kis ránc kirajzolódott rajta, mint egy bravúros ceruzarajzon.

– Itt járt a cigány – válaszolta.

– Hogy micsoda?

– Csak úgy bejött, nem én hívtam ide. – A hangja mintha egy cső végéből jutott volna el hozzám. Azon kezdtem gondolkodni, hány év van közöttünk, de valahol mindig eltévesztettem a számolást. Mintha a számok egyszerűen visszadobtak volna a sor elejére.

– Először azt hittem, árul valamit – folytatta. – Vagy hogy vasat gyűjt. Mindig járnak erre, és hangosbemondóval üvöltenek valamit, de soha nem értek belőle egy árva szót sem. Csak gondolom, hogy régi kacatokat gyűjtenek.

– Egyedül volt? – kérdeztem, csak hogy kérdezzek valamit.

– Egyedül – bólintott a nagyanyám, kissé gépiesen. – Itt álltam az udvaron, a nyári konyha előtt, és egyszer csak mellettem termett. Nem hallottam a kaput sem nyikordulni. Csak úgy mellettem termett. Borostás volt, vastag szemöldökű. Mélybarna volt a szeme.

Remegtek az aprócska ráncok a nagyanyám arcán. Ott ültem mellette; észre sem vettem, mikor ültem le.

– A nevemen szólított. Érdes hangja volt. Kicsit, mint a nagyapádé, csak persze cigányosan beszélt. Soha nem láttam még erre. Mondtam is neki, hogy mit akar, nem ismerem. Erre csak csóválta a fejét. A nyári konyha ajtajára mutatott, és azt mondta, óvakodjak a krokodiloktól.

– A krokodiloktól?!

– Én is visszakérdeztem. Azt mondta, abban a nagy vajlingban, odabent, két kölyökkrokodil van. Ha belépek, rám fogják vetni magukat. Leharapják a kezemet, megmarják az arcomat.

– De hát ennek semmi értelme.

– Ezt mondtam neki én is. Mondtam neki, hogy odabent a vajlingban két tükörponty van, amiket a Süli Miska hozott nekem ma délelőtt. Agyon kell őket csapnom, elkészítenem, és berakni a fagyasztóba. Este már ott lesznek a fagyasztóban. Erre ő, hogy ki mondta, hogy azok tükörpontyok. Mondom, a Süli Miska mondta. Hogy láttam-e én is. Erre elbizonytalanodtam. Egy zacskóban hozta őket a Süli Miska, és én csak belecsúsztattam őket a vajlingba, nem nézegettem őket. De ezt nem mondtam a cigánynak. Megkérdeztem tőle, hogy mit akar. Erre nagy komolyan azt mondta, ő csak jót akar. Akkor inkább hagyjon békén, mondtam neki.

– Erre ő?

– Ekkor jutott csak eszembe, hogy vajon honnan tudja egyáltalán, hogy valami van nekem odabent a nyári konyhában a vajlingban. Honnan tudja egyáltalán, hogy ki vagyok. Megkérdeztem tőle, hogy honnan ismer. Erre azt mondta, ő mindenkit ismer errefelé. És tudja azt is, kit kell megvédeni. Mégis mitől kell engem megvédeni, kérdeztem. Erre visszakérdezett, hogy vajon a Süli Miska nem tévedhet-e. Azt várta, hogy válaszoljak. Mikor hallgattam, még egyszer megkérdezte. Tévedhet- a Süli Miska? Mondom, nem szokott. Ha azt mondja, pontyot hoz, akkor pontyot hoz. Na de másban nem tévedt még soha, kérdezte a cigány. Mondom, nem tudom. Ha nem tudom, akkor bizony tévedhetett, mondja. Ha másban tévedhetett, ebben is tévedhet. Ha nem tükörponty van a vajlingban, akkor miért nem lehet benne az, amit én mondok.

– Ez képtelenség, miért nem küldted el a fenébe? – kérdeztem.

– Hát zavarba hozott ezzel az egésszel. Mondtam neki, hogy nem tudom, mit akar tőlem, de közben éreztem, hogy valami nincs rendben. Talán a Süli Miska járatja velem a bolondját. Talán ő küldte ide ezt a bolond cigányt, fizetett neki egy felest a kocsmában, vagy ilyesmi, és most leskelődik valahonnan. Körbe is néztem, de nem láttam sehol semmit. A cigány meg folytatta. Az én helyemben nem menne be a nyári konyhába, mondta, mert pórul járhatok. Azok a krokodilok már nagyon éhesek lehetnek.

– És azt nem magyarázta meg, miért hozott volna a Süli Miska krokodilokat?

– Nem magyarázta meg, egyre csak bizonygatta, hogy ha lehetnek tükörpontyok, akkor lehetnek krokodilok is. Közben csillogott az a nagy barna szeme, én meg teljesen összezavarodtam, és már nem is szóltam semmit.

– De hát ez agyrém! Miért nem hívtál segítséget?

– Nem ért hozzám egy ujjal sem. Nem erőszakoskodott. Azt mondogatta csak, hogy vigyázzak, vigyázzak, és mutogatott a kezével. Olyan furcsa szaga volt, olyan, mint az avaré. Egyszer csak már nem tűnt olyan idegennek.

Te jó ég, ez bármit csinálhatott volna a nagyanyámmal, gondoltam, és nyeltem egyet. Valamiért gyorsabban vert a szívem, és zavartan pillantgattam a nyári konyha ajtaja felé.

– Aztán fogta magát, és kisétált az udvarról – mondta a nagyanyám. – A kapuból még visszanézett, és a nyári konyha felé mutatva komolyan megcsóválta a fejét. Ekkor már nem gondoltam, hogy ez hülyeség. Kiment, én meg itt álltam, és hallgatóztam, vártam, hogy mi lesz, de nem lett semmi.

– És azóta itt ülsz?

– Mit tehettem volna? Teljesen összezavart. Már nem tudom, mit higgyek.

Nyeltem egyet. Én nem láttam semmilyen cigányokat úton idefelé. Persze, alkonyodott, és nem kellett, hogy észrevegyem azt a férfit. Vagy talán a nagyanyám találta ki az egészet? Talán kezd elfáradni az agya?

– Szerintem menjünk be – mondtam, és magamat is megnyugtattam, ahogy ezt kimondtam.

A nagyanyám ekkor rámpillantott. Láttam rajta, hogy nyugodtságot akar erőltetni az arcára, de nem megy neki. Felálltam, és a nyári konyha felé indultam, és ő is követett, de két lépéssel lemaradva. Kinyitottam az ajtót, odabent sötétebb volt, mint egy feneketlen mély veremben.

Nem láttam semmit, csak egy felfoghatatlanul gyors suhintást hallottam, és lecsapott rám valami, nedvességet éreztem az arcomon, mintha valami meleg vízzel teli zacskó toccsanna szét rajta, és letaglózott egy nagy ütés. A padlón találtam magam, és kúsztam előre, magam sem tudtam, hova, miközben valami nyálkás dolog matatott körülöttem. Nem tudtam, hol a nagyanyám, csak suhogást és csattogást hallottam, nem láttam fényt, csak valami kemény tárgyakat tudtam kitapogatni, próbáltam biztos helyre húzódni, de egyre csak mászott rám az a nyálkás valami. Lihegést és nyöszörgést hallottam, aztán a hangok távolodtak, megpróbáltam feltápászkodni, de elcsúsztam, és bevertem a fejem valami éles, kemény dologba.

Odabent tértem magamhoz nagyanyám hálószobájában, borogatás volt a fejemen, az ágy melletti éjjeli szekrényen valami gyógynövénytea. A nagyanyám ott ült mellettem egy kis sámlin. Zavart volt a tekintete, de megörült, amikor felnyitottam a szemem. Kellett hozzá pár pillanat, mire felfogtam, hogy nem eshetett nagyobb bajom, csak a fejem sajgott, ahol beütöttem.

– Régóta fekszem itt? – kérdeztem.

– Csak egy órája – mondta a nagyanyám. – Főztem teát. Nagyon fáj a fejed?

– Mi történt?

– Beütötted a fejed – mondta szemlesütve.

– Valami ránk támadt – mondtam kissé bizonytalanul.

– Nem tudom, mi volt az – mondta a nagyanyám. – Becipeltelek, és mikor visszamentem, már nem volt ott semmi, csak víz és vérnyomok.

– De azok nem tükörpontyok voltak.

– Felhívtam a Süli Miskát. Részeg volt, nem is fogta fel, mit akarok kérdezni tőle.

Megint belehasított a fájdalom a fejembe. Fel akartam tápászkodni, de visszahanyatlottam.

– Maradj még – mondta a nagyanyám. – Most már minden rendben. Felmostam a nyári konyhát, mindent rendbe raktam. Van egy kis húslevesem, melegítek neked.

Ahogy ezt mondta, ellágyult kissé az arca. Megnyugodtam. Mégsem az ő agya fáradt el.