Csobánka Zsuzsa Emese prózája

Részletek

(Csobánka Petra felvétele)

Csobánka Zsuzsa Emese 1983-ban született Miskolcon. Költő, író, tanár. Legutóbbi kötete A hiányzó test címmel látott napvilágot a Kalligram Kiadó gondozásában, 2014-ben.

Megérinteni egy nőt

(részlet egy készülő regényből)

Tíz perccel hét előtt írt, hogy lehetne-e fél órával később. A találkozót hétre beszéltük meg. Nem értettem, mit gondolt, hogy a munkahelye előtt várom hattól? Biztos volt a dolgában, minden válaszomat ellenem fordította, fuldokoltam a rövid mondatoktól. Mintha kettévált volna a világ, az övé és az enyém, és bárhogy kapálóztam, nem akart megérteni.  Azt hajtogatta, nem érti. Nem érti, megbeszéltük. Tanácstalanul néztem a kijelzőt, dühös voltam és ideges, hiszen nem beszéltük meg a helyet.

Másnap utána számoltam, mindössze másfél órát töltöttünk együtt, pedig azt hittem, hajnal lehet már. Isteni szerencse, de még az utolsó metrót is elértem. A peronon az ellenőrök terelték az embereket a kocsikba, a hangosbemondón bemondták, fejezzék be a beszállást, az utolsó járat azonnal indul. A metrókocsiban főleg részegek ültek, csillogó vörös szemű és akadozó nyelvű fiatal lányok és idősebb férfiak. A szemekben vágy és kaján vigyor az arcokon, többek kezében sörösdoboz. Vittem magammal hálóinget és fogkefét is, a naplómban visszakerestem a címét, ne kelljen felhívni. Azt akartam, lepődjön meg, amikor felcsöngetek hozzá. Mert azt írtam a találkozóra, ma már nem, kimért voltam, és rettentően büszke magamra, mert bár remegett a kezem, de elküldtem ezt az üzenetet végül. A tökéletes hiábavalóság.

Tíz perccel nyolc után azt írta, akkor nem vár tovább. Fogalmam sincs, valóban ott állt-e az utólag felkínált helyen, de az akkor szíven szúrt, bántó élt éreztem benne. Egyetlen szó alapjaiban változtatta meg egy egész mondatot. Azt a teret villamosok szelik át hosszában és keresztben is, pont olyan, mint egy koordináta-rendszer origója. Most azt gondolom, biztos volt a dolgában, és hazudott nekem. Más szóval a saját csapdámba estem bele, mert ha én igazat beszéltem volna, nem lett volna helye hazugságnak. Később ugyanis ez történt.

Az út a metróig mindössze tíz perc. Ha nagyon siet az ember, lehet nyolc, sétálva tizenkettő. Nem emlékszem, mennyi volt, mert mint aki álomban halad, elfelejtettem megnézni az időt, végtelenfolyású volt a lakás és a metró közötti táv, amin egyedül mentem, magamban kizárólag arra koncentráltam, mielőbb múljon el az, amiben éppen vagyok. Hadd lehessek már végre nála. A sarkon épp zöldre váltott a lámpa, hullámoztak a sínek a talpam alatt, láttam, ahogy befordul egy busz is, de nem az enyém volt, a végállomás felé haladt, nekem pedig olyan kellett, ami a város sűrűjébe visz be. Vagy a metró.

Az út a metróig mindössze tíz perc. Ha nagyon siet az ember, lehet nyolc, sétálva tizenkettő. Nem emlékszem, mennyi volt, mert mint aki álomban halad, elfelejtettem megnézni az időt, végtelenfolyású volt a lakás és a metró közötti táv, ami egy darabján mellettem haladt, magamban kizárólag arra koncentráltam, mielőbb múljon el az, amiben éppen vagyok. Hadd lehessek már végre tőle távol. Engedékeny volt, hirtelen fordult le a sarkon, azzal búcsúzott, hogy majd egyszer felnő, mondtam, nem kell. A megkönnyebbülés az éleknél kezdődik, nem néztem utána, mindig csak fel, a kigyulladó ablakfények felé, a szél emelt át a szemközti útpadkára. Annyi volt, mint egy sóhaj, másfél óra bére, de utána még napokig az arcával ébredtem magamban. Egy boltból csapat angol fiú lépett ki, fél füllel hallottam, hogy rólam beszélnek. Hamar átugorhatatlan lett köztünk a szakadék.

Másfél óra alatt lejátszható egy kapcsolat. Az ajtó akadozva nyílt, az üvegen át láttam, pirosban van, én kékben és fehérben érkeztem meg, hosszas tanakodás, gondos válogatás után jutottam arra, letisztult és egyszerű formákra és színekre van szükség. A táskámat egy mozdulattal ejtettem le magam mellé. A karját nyitotta, és az ölelése ismerős volt, ugyanolyan féloldali, mint amire emlékeztem. Belül azzal nyugtattam magam, ez is a szív miatt van, ahhoz akar minél közelebb engedni. De bármennyire finoman simultam hozzá, nem éreztem, hogy dobogna. Hiába lazítottam a szorításon, engedtem le mindkét vállára a karom súlyát, nem hallottam. Csak azt éreztem, hogy tele vagyok magammal, tele az iránta érzett erős érzésekkel, és igyekeztem kívül kerülni a mérhető időn, mert amíg ölelt, és amíg öleltem, meg tudott szűnni. Nem vált ketté, ahogy a tér sem.

Asha Hootan nem nézel a szemembe. Azt hiszem, az elfogódottság miatt van, aztán belátom, kerülöd a tekintetem. Nem kérdezel vissza, nem mesélsz. Hallom a mondataid, hallom a szavaim, de abban annyi mellébeszélés van, nem ezért jöttem. Fogalmam sincs miért jöttem. A lépcsőházban találom ki, hogy majd azt mondom, azért, mert bízni akarok benned. Aztán azt, mert túl régóta akartalak látni.

De ez az igazság töredéke.

Az igazság az, hogy nem tudom.

Azt tudom, hogy a vágy hoz, tudom, hogy vakon jöttem végig az utcán. Tizenkét perc alatt már lelassítottam volna annyira magam, hogy ne rutinból cselekedjek, és ne is dühből, de lélegezni is elfelejtettem, annyira kapkodtam, nyolc perc a szintidő, ez a második fulladás.

A teste fel van püffedve. A lába közé térdepelek, onnan egészen más a perspektíva, jó, most már nem kell tartanom magam, mióta elélvezett, békén hagy. Azt mondja, csak simogatni fog, én bólintok, tudjuk, hogy hazugság az egész. Kicsit később hadarva kérem, ne bántson, nem baj, ha nem szeret, de ne bántson. Ha nem szeret, nem baj, csak ne. Nem akarok az egyik lenni a sok közül, pedig az vagyok.

Éjjel érkezik, leszopja, aztán hazavinnie sem kell. Ha néma, nincsenek nevek, ha csukva van a szeme, csak a formák különbözőek. De egy ponton túl minden nő egyforma.

Oldalt látom magam a tükörben, épp csak a csípőm egy szeletét, nincs benne semmi egyedi. Lehetne bárki az ágyon, aki reggel majd kisétál az ajtón.

Enged a szorítás, lohad a farka. Azt mondja, szemét vagyok. Kicsit sajnálom, hogy vége annak az indulatnak, amivel az éjjeliszekrényben lévő óvszerért nyúlt, de meggyőzöm magam, legalább igaz. Nem nekem szólt, nem engem akart. Francba a kemény farkával, csak biológia az egész, meg hormonok.

Értsd meg, annál jobban szeretlek, minthogy megdugj, mondja valaki a számmal néhány perccel ezelőtt, de közben csupa önellentmondás, mert a férfira hajol, a lába közé kuporodik, és az orrával kezdi izgatni a borostás szeméremdombot. Arra gondol, azok a férfiak szőrtelenítenek, akik a divat szerint ápolják a nemi szervük körüli szőrt, és bármelyik este készek egy idegen nő elé állni. Intimitás nincs a csupasz testben. Intimitás csak a szőrben van, gondolja a nő, az emberi esendőség és valóság a nyelv alá szorult, a torkon akadt szőrszálakban van. Amikor megvárom, amíg belenyúlsz, és kiveszed. Amíg hagyok időt, hogy a nyelveddel kutasd ki, hova szorultam beléd.

Itt most erről nincsen szó. A nő az orrával esik neki a testnek. A földet túrja, mint az állatok az erdőt a makkért, riadt a szeme, fél. Nem néz tükörbe, pedig csak oldalra kellene fordulnia. Aztán eszébe jut mindaz, ami miatt itt van, és arra gondol, hogy jó, legyen. Nem túloz, nem akarja már szeretni. Megelégszik azzal, hogy legyen benne valami emberi. Akkor szemét, ha az. Mert felnézve azt látja, a férfi szája tátva, mintha ordítana, vagy már élvezne, a szeme továbbra is csukva, nem néz rá, nem látja, nem őt látja, nem akar ő látni semmit. Belül vetít. És mindegy, fájdalom vagy kéj, de valami tarthatatlan, állati, és olyan, ami szét fogja roppantani belülről.

Ebben legalább hasonlítanak egymáshoz.

A lépcsőházban felkapcsolják a villanyt, a tükörben lát megmozdulni valakit magából. Talán csak a haját, de az az övé. Egy villanás, egy árnyék.

És akkor megáll, és két karjával kezd végigsimítani a férfi combtövén, combján, vádliján. Tenyérrel, aztán kézháttal. Majd cserél megint, úgy vizsgálja a test rövidülését. Hosszú percek telnek el. Nem számolja, de több mint tizenkettő ez a másik perspektíva. A bal lábfej a paplan alá szorult, azt kihagyja, de a jobbat gyengéden átmasszírozza, végig az ujjak alatti párnákat és a boltívet, a sarkat és a rüsztöt is. Arra gondol, talán a másik vágyik arra, hogy másnap is kigyúrja belőle az egész napos loholást, egy pillanatra reménykedik, elmúlik gyorsan. Nem lesz holnap.

A szem könnyen becsapna, de már nem fogja. Megvakult a sárkány, a festő nem rajzolt szemeket a képre, el ne szálljon. David azt mondta, a megismerés ugyan fájdalmas, de. A de után ki tudja, mi van, David Einsof magával vitte a hegyre a titkot.

A teste henger. Az éjszakai lámpa fényében olyan, mint egy óriás, a mellkasa vörös színű, a csípő virít csak sápadtan, de azt most épp nem látja, mert mindkét tenyere rajta nyugszik. Olyan aprócska a feje. Puha és csupasz és forró a felsőtest, átmelegíti maga alatt a lepedőt.

Nincsenek frappáns mondatok. A nő zsarolja a félig alvó, ájult embert, ebben a pillanatban vesztette el a könyörület érzését magában. A férfi nemrég még simogatta, csókolgatta, abban mintha lett volna kedvesség, közelség, de valami csalfa volt, mert nem oldódott benne fel, ellenkezőleg, egyre keményebbé vált tőle, mint a húr.

Asha Hootan ez az éjjel a legszebb szonátád. A testemen kívül vagyok, ki tudja, miféle receptorok érzékelik belőled azt, ami miatt ellentartanak. Biztos te is érzed, hogy nem engedlek magamba, hiába érsz hozzám, egyre távolodom, pereg föntről a vakolat, az ágy rugói lassan hullámosodnak fel, érzem, ahogy először önt el a víz. Ha lenne bennem még érzelem, az lehetne a tenger, lehetne Cabo da Roca a végtelennel, az a bátor vakhit, hogy Asha Hootan, te az vagy, akinek hittelek, sőt, egyszerűen létezel, de ez már a zuhanás rész után kell, hogy legyen, a szirtekről kiáltásokat hallani, emberek hangjait, hogy valaki levetette magát a mélybe.

Asha Hootan, meg tudsz-e nekem bocsátani, hogy nem akartalak se megérteni, se látni? Asha Hootan, van-e benned egy fikarcnyi rész, aki vigyáz rám, amikor önmagam ellenségévé váltam megint? Olyan könnyen meggonoszodik az ember.

Akkor kezdi bántani. Nem azért, hogy a férfinak fájjon, ellenkezőleg. Azért csinálja, hogy önmagából váltson ki valami érzést, mert az nem lehet, hogy ennyi éjszaka, ennyi álom után nem érez semmit. A feje felett a hatalmas víztömeg, mint az elsüllyedt hajó, kong, a vastetemben olykor megnyikordul az élettelen erő. A víz néma, de most mégis hangja van. Minden van, és az ellenkezője is mindennek. Mintha visszafele folyna az idő. Mágikus éjszaka.

Alkalmatlan vagyok emberi kapcsolódásra, mondja a férfi, de a nő ordítani kész, mert attól fél, ez ő, és nem a férfi. Ő mondja ki, ő alkalmatlan, az ágyban fekve, a víz alatt lebegve elmosódik minden, összefolynak a nappalok és az éjszakák, hajnali négyből tíz perccel hét óra előtt lesz, kétségbe van esve, dübörög benne, hogy valamit kellene mondani, amitől megérti, belátja, de mit, édes istenem, mit látna be, amikor ez csak az álom újabb és újabb mélyrétege a testben. Érzi, hogy a férfi feszül, a nő egy-egy mondatától megkeményedik a szobában a levegő, mondják, becsapódáskor a víz olyan lesz, mint a beton, igen.

Segíts.

A zipzárt egyetlen mozdulattal húzza fel.

Milyen hülyeség ilyet csinálni, mormogja a nő hátának. Állva elfelejti a nő, hogy egészen apróak voltak Asha Hootan lábai, kicsi lábfej, vékonyka combok. Talán csak az aránytalanság miatt. Hogy férfiasan tágas a felsőtest, a kihagyó szív egy óriás üregben lakik. Mint harangban az ütő, mondaná Titili, de az mese lenne, közhelyes frázis, hülyeség.

Asha Hootan nem bádogból van.

Asha Hootan egyszerűen csak nem létezik.

(A DIA-képhez Bach Máté fotóját használtuk.)