Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Vida Gábor prózája

Én mindenkit eltemetek, mondta a lelkész. Megkeresztelek és megesketek mindenkit, aki hozzám fordul. Két karját széttárta, olyan volt az arca, mint egy filmben a hadifoglyoknak, amikor előjöttek a bunkerből, és lassan a tarkójukra tették a kezüket. Hány oldal legyen, kérdezte, a hadnagy mutatta, egy és egy kicsi. Az írógép kattogni kezdett, a hadnagy rágyújtott, a vitrinhez lépett, és a könyvek gerincén silabizálta az aranyozott betűket. Idegenkezűségnek semmi nyoma.

 

 

Vida Gábor 1968-ban született Kisjenőn. Artisjus-díjas író, kritikus, a marosvásárhelyi Látó folyóirat szerkesztője. Legutóbbi könyve Ahol az ő lelke címmel látott napvilágot a Magvető Kiadó gondozásában 2013-ban.

 

A néma

 

Senki sem tudta, mióta üldögélt a Zőldi András kapuja előtti lócán, hajnalban látta Gálnéni, mikor a tejcsarnokhoz indult, hogy kinyissa, sötét volt, párás őszi éjszaka, de a falu már ébredezett. Azt is gondolta, valami részeg, aki nem ért haza a kocsmából vagy valamelyik házi tivornyáról, de nem tudott semmilyen éjszakai megmozdulásról, este tízkor a kocsmát is mindig bezárják. A kocsiúton ment Gálnéni, akkor még nem volt járda, csak itt-ott egy szál kemény tölgyfadeszka, ami kongott és döngött száraz időben, ha meg sár volt alatta, szortyogott, csúszott. Nem látta hát az üldögélő ember arcát, csak a sapkája volt olyan furcsa, ellenzős, nincs a faluban senkinek ilyen. Odaköszönt félhangosan, de az ember nem válaszolt, nem is mozdult, csak ült sötéten, Gálnéni félni kezdett, és megszaporázta lépteit.

 

Talán egy óra sem telt el, mindenki tudta már a faluban, hogy hazajött a Néma. Még nem volt egészen világos, amikor Nikusór, a rendőr megpróbált szóba elegyedni vele, majd be akarta kísérni, de a Néma nem reagált semmire, magas, izmos férfi volt, de békésnek látszott, elnyűtt tengerészkabátja zsebébe dugta mindkét kezét, és az út közepén ásító kátyút figyelte, amiben egy kihült lócitromon torzsalkodtak a verebek. Rendes ember ez a Nikusór, nem bántott ok nélkül senkit, falun az ember húgyozni se mehet ki, anélkül, hogy ne tudna mindenki róla, nem félt hát attól, hogy az idegen eltűnik. Visszasietett az őrsre, telefonált a megyei kapitányságra, tíz órakor meg is jött a mentőautó, két markos ápoló szállt ki, megálltak a Néma előtt és vártak. Nikusór odaszólt a járókelőknek, hogy menjenek a dolgukra, nincs itt semmi látnivaló, de addigra már a falu összes lakója megnézte magának, volt aki többször is arra ment, egyetlen utca volt, boltba, csarnokba, iskolába sehol másutt nem lehetett elmenni, talán a kertek alatt, de hát ilyen cudar időben mégsem. A Néma felállt, botorkálva elindult a mentőautó felé, nehézkesen beült a hordágy melletti ülésre, szembe vele az egyik ápoló, a másik pedig a kormányhoz. Nem bánt ez senkit, mondta, eldobta a cigarettát és indított.

 

Csak Zőldi András nem jött ki a kapun, mondta Gálnéni a rendőrnek, aki sehogy sem boldogult a jelentéssel, mégis csak le kell írnia, hogy mi történt, és hát Gálnéni volt az első ember, aki a Némát meglátta, igaz, hogy nem ő szólt. Nikusór milicista úgy gondolta, hogy Zőldi András fegyelmezett, rendes ember, a többi ötszáz nem az, és ha belegondol, hogy sokan háromszor vagy négyszer is elsétáltak itt ma, akkor Zőldi András, akinek hátul a csűrben meg az istállóban volt halaszthatatlan dolga, egészen kivételes. Csak azt kellene megtudni, mit csinált a tejjel, mondta gonoszul Gálnéni, és a rendőr ezen elgondolkozott, hogy mit is akart mondani az asszony. Nem ismerte még a falut, fiatal volt, messziről került ide, a nyelvet úgy-ahogy értette, de a magyarok mindig titkolnak valamit, ezt jól megtanulta a rendőriskolában.

 

Zőldi András a reggeli tejet a disznók elé öntötte, amint az esti fejést is, azután hátrasétált az almafák alá a szürkületben, ott találták meg reggel a Budai Domokos egyik kinyúló ágán, amint a bornyúláncról lógott. A felesége hajnalban a hátsó csűrkapuban állt és visított, mint a malac, amikor herélik, vagy karikát nyomnak az orrába. Erre futottak össze a szomszédok, és amikor Nikusór milicista odaért, az asszony még mindig visított, néha tartott csak pár másodpercnyi szünetet, amíg levegőt vett, azután újrakezdte, sem elhallgattatni, sem elvinni nem bírta senki. Az emberek levették a fáról Zőldi Andrást, a szekérbe fektették, meg volt meredve, egészen félre állt a feje. Idővel az asszony elhallgatott, sarkon fordult, bement a házba, és egy nagy utazókofferbe csomagolni kezdte a ruháit, majd leült a kopott báránybőrre, és nagyon sokáig nem mozdult.

 

Nikusór milicista arra gondolt, hogy megint borzasztó sokat kell írni, és valószínűleg el fogják helyezni ebből a faluból, pedig már azt is megtudta, hogy van egy lány, aki szívesen hozzá menne feleségül, egyszer megállította, mert nem volt csengő a biciklijén, a lány azután mindig úgy mosolygott rá, mint még soha senki. A másik gondolata pedig az volt, hogy semmit nem ért ebben a faluban, kijönnek majd a nyomozók, azok sem értenek semmit, végül úgy letolják a sárga földig, mintha az egészért ő volna hibás. Másnap a sápadt, bőrkabátos felügyelővel ült a kocsmában, aki szótlanul hallgatta meg az embereket, mondtak azok mindenfélét románul, magyarul, ahogy tudtak, makogtak, sápítoztak, handabandáztak, a hadnagy unottan fordította érthető román nyelvre, amit fontosnak tartott. Nikusór csak írta, írta, ahogy tudta, délutánra meg is fájdult a csuklója. Elég lesz, mondta egyszer csak a hadnagy, amikor a sokadik embernek tette fel a kérdést, hogy alkoholista volt-e Zőldi András? Mindenki azt mondta, hogy nem volt alkoholista, csak az utóbbi időben feszt ivott.

 

Délután a református lelkészhez mentek, aki már várta őket, kopott fekete öltönyt viselt, kitűrt gallérú, enyhén sárgult inget. A hatalmas íróasztalon mindenféle papírok voltak, mintha az összes irodai munkát ezen a délutánon szerette volna elvégezni. A tiszteletes arca fakó volt, mintha poros, de látszott, hogy frissen borotválkozott, a bajuszát is megigazította. Szelíd kék szemmel bámult az érkezőkre, kiszólt a feleségének, hogy hozza be a kávét, az íróasztal aljából maga vett elő egy kis metszett palackot, szilva, saját termés, mondta csendesen. Nikusór a hadnagyra pillantott, az biccentett, én is szolgálatban vagyok, aztán egy mozdulattal lehajtotta a pálinkát, és megint tartotta a poharat. Szeme felcsillant az öreg Remington írógép láttán, ha volna szíves a tisztelendő úr megírni a vallomását, legyünk túl rajta, utána beszélgethetünk. Már csak ezért a pálinkáért is kár volna, ha áthelyeznék, gondolta Nikusór.

 

Én mindenkit eltemetek, mondta a lelkész. Megkeresztelek és megesketek mindenkit, aki hozzám fordul. Két karját széttárta, olyan volt az arca, mint egy filmben a hadifoglyoknak, amikor előjöttek a bunkerből, és lassan a tarkójukra tették a kezüket. Hány oldal legyen, kérdezte, a hadnagy mutatta, egy és egy kicsi. Az írógép kattogni kezdett, a hadnagy rágyújtott, a vitrinhez lépett, és a könyvek gerincén silabizálta az aranyozott betűket. Idegenkezűségnek semmi nyoma, az én dolgom ezzel véget is ér, mondta, mikor átfutotta a vallomást és visszaadta, hogy a lelkész írja alá. Ha tudnánk, hogy valaki miért lett öngyilkos, akkor azt is tudnánk, hogy mit kellett volna tenni, hogy ne legyen az, mondta, mikor leült az öreg karosszékbe, és maga is rágyújtott. Nem, az Evangélium nem tiltja a dohányzást, mondta Nikusór milicistának, aki ezen csodálkozott, hogyhogy? A hadnagy elmosolyodott, elvette az asztalról a kávés csészét, az ablakhoz lépett, az udvaron kergetőző kutyakölyköket nézte, majd a sofőrjét figyelte, aki a még meleg motorháztetőre támaszkodva cigarettázott. Nyomasztó falusi csend volt, haláleset után, temetés előtt.

 

Az akadémián a rendszer ellenségei ellen képeztek ki, mondta a hadnagy, azután elkaptam egy csomó piti bűnözőt és néhány sötét gyilkost, újabban az ilyen ügyekhez küldenek ki, öreg vagyok. Az elején harcolni akartam, aztán kideríteni az igazságot, megérteni az áldozatokat, a bűnözőket, mostanában, ha egy hullát látok, elcsodálkozom, hogy nem én vagyok az. Rólam még mindig azt gondolják a híveim, hogy nem dolgozom semmit, pedig ha ki kellene állniuk egy nyitott sír mellé húsz percet beszélni... A tiszteletes nem fejezte be a mondatot, Nikusórra nézett, aki erős szédülést érzett, a hadnagy intett, hogy üljön le, hosszú volt a mai nap, de ezért sem jár majd soron kívüli előléptetés.

 

Az öreg Zőldi András jóravaló gazdaember volt, bár nem lehetett pontosan tudni, honnan keveredett ide. Vannak olyan korszakok, amikor mindenféle emberek járnak a világban, nem tudni, honnan jönnek, hová mennek, ők meg szívesen hallgatnak a múltról. Ebben a faluban, mint a legtöbben, a megtelepülő idegent előbb szívesen vagy inkább kíváncsian fogadják, segítik ezzel-azzal, és ha vitte valamire, akkor azért, ha pedig nem, azért fogják megutálni. Olyan, hogy valaki jöttmentet itt elfogadjanak, az teljességgel elképzelhetetlen, jó esetben az unokája számít majd helybélinek, amikor már az sem tudja, honnan jött az őse, vagy ha igen, hallgat róla. Öreg Zőldi szerencsés volt, mert a háború után kevés volt a férfi, kevés volt a munkás kéz, hamar talált magának fiatal özvegyet, szorgalmasak voltak, takarékosok, visszavonultan éltek, lassan gyarapodtak, de biztosan, templomba is ritkán jártak, csak ünnepekkor, de hát olyan időszak volt az akkor, hogy már falun is egyre többen kezdték mondogatni, hogy nincs Isten, főleg a tanítók voltak ráállítva erre, és egyik-másik tanítónő, aki futballozni vitte a gyerekeket még télen is, csak hogy ne járjanak templomba meg hittanra. Haragudtak az öregek akkor a futballra, a csavargók mestersége, nem is engedte jó gazda sosem a fiait. Egymás után születtek a Zőldi-gyerekek, László, András, Zsuzsa, Péter. Rebesgetni kezdték idővel, hogy valami nincs ezeknél rendben, de hol volt rendben akkor bármi, nagy volt a gyerekhalandóság, orvos nemigen járt erre, és a gyermekekkel nem sokat foglalkoztak, felnevelték a nagyok a kisebbet. Mire kiderült Zőldi Lacikáról, hogy süketnéma, már a két kisebbik nevelte, azok gügyögtek, beszéltek, etették, mosdatták, ahogy tudták. Akkoriban az ilyen gyermek ritkán érte meg a felnőttkort, de Lacika makkegészséges volt, szépen fejlődött, csak nem beszélt és annak sem adta tanújelét, hogy bármit ért abból, amit mondanak neki, de valamit csak érthetett, mert enni és vécézni tudott, azon túl olyan volt, mint a bornyú. Valami nagy bűnük lehet ezeknek, mondogatták az emberek, de senki nem tudta, mi az, és mint ahol van valami, olyan összetartóak voltak a testvérek, amilyet ez a vidék ritkán ismer. Akkoriban a fiatalok semmi másról nem álmodtak, minthogy városra mehessenek dolgozni, az okosabbja iskolát járt, ipart tanult, a gyengébbje építkezésre, vasúthoz, vagy sofőrnek állt. Zőldiék nem mentek sehova, itt maradtak mind az apjukkal, anyjukkal, a téeszbe jártak, túrták a földet, kúrálták a jószágot, kipótolták a házat, mindegyiknek vettek közösen egy kisebb telket, kertet, egész kis birtokuk volt, amikor már senkinek sem volt birtoka. Nem közösködtek mással, nem voltak rászorulva senkire, és csendes, tisztelettudó emberek voltak mind. Aztán meghalt az anyjuk, az mindig beteges volt, nem sokára azután az apjuk. De ők négyen továbbra is abban a házban éltek, ugyanúgy dolgoztak, amíg egy napon Lacika megbolondult. Labdányi köveket kezdett el dobálni, agyonverte a kutyát és a lovakat kezdte döngetni, alig tudták a többiek lefogni, mert hatalmas ereje volt. Lacikára ezután időnként rájött a dühöngés, nem volt ennek látható oka, nem adta semmi jelét, csak felállt hirtelen, megragadott egy tárgyat, és hozzávágta valakihez, ajtóhoz, ablakhoz, szekrényhez, órákig tartottak ezek a dühöngések, majd hirtelen abbamaradtak, és mindenki rettegett, hogy mikor jön a következő. Valaki azt javasolta, hogy intézetbe kell adni, de Zsuzsa, ő volt mindig a legharsányabb, ráordított, hogy mi nem olyan család vagyunk. Lacika nem csak dühöngött, hanem olykor elindult neki a világnak, úgy hozták néha vissza a harmadik faluból vagy az erdőből, mint egy elkószált bikaborjút, nem ellenkezett. Aztán egyszer eltűnt, és nem találták. Nagyon kemény tél volt akkor, utána hirtelen olvadás, talán a patak vitte magával, talán megfagyott valahol. Sokáig keresték, de hiába. És aztán a maradék három gyermek esküdt ellensége lett egymásnak, lehetetlen elmesélni, hogy mi mindent el nem követtek egymás ellen, amíg együtt éltek a szülői házban. Először Zsuzsa költözött el, összeállt egy részeges traktoristával az alszegen, akit a testvérei néha agyon akartak ütni, egyszer még a csűrt is felgyújtották, de nem égett le, szerencsére. Aztán András az öccsével kapott össze, igazi háborút vívtak egymás ellen, bottal, fejszével, kapával, ahol érték, ott ütötték a másikat, néha tényleg rendőrt kellett hívni. Aztán elment Péter is valami nővel a szomszéd faluba, évekig pereskedtek a jussért egymással. Talán tíz év múlva azt kezdték el suttogni az emberek, hogy a Néma él. Aki először hallotta, csak legyintett, de ahogy egyre többen hallották, és adták tovább, lassan kezdtek hitelt adni a történetnek. A Némát a testvérei egyszer leitatták és feltették egy tehervagonba, a vonat meg elvitte világgá. Valahol megtalálták, beszélni nem tudott, semmit sem tudott, így hát becsukták egy intézetbe. De nem volt egészen idióta, mert a magafajtával meg tudta értetni magát. Talán tíz év múlva, talán később, egyszer csak megszökött abból az intézetből és hazajött. Lehet vagy ötven kilométer légvonalban, ha nem több. Senki nem tudja, hogy talált haza, mint a kutya vagy a ló, egy hajnalban ott ült a lócán a szülői ház előtt. El lehet képzelni. És azon a napon, amikor utána jöttek az ápolók, Zőldi Zsuzsa kiesett a traktorból a férje mellől, éppen a hátsó kerék alá került, két gyerek maradt utána. Pár év múlva, mikor a Néma ismét megszökött, Zőldi Pétert a patakban találták megfagyva. És a Néma tegnap ismét hazajött.

 

Tölthetek még, kérdezte a tiszteletes, amikor befejezte a történetet. A hadnagy az ablakpárkánynak dőlt, kint alkonyodott, a sofőr fel-alá sétált, be kellene hívni, mondta a tiszteletes. Nikusór azt érezte, hogy nem tud felállni a székről, a kezében volt még a pálinkás pohár, abba töltött a tiszteletes. Van még, mondta, és megemelte az üveget. Aztán a hadnagyhoz fordult, mert nem szeretné, ha ez bekerülne a jegyzőkönyvbe, ő is csak hallotta. A hadnagy megértően bólintott.

 

Vida Gábor