Hartay Csaba regényrészlete

Részletek

Hartay Csaba 1977-ben született Gyulán. Költő, író, őstermelő, Bárka-díjas. Új verseskötete 2016-ban jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában, Fényképavar címmel. Harmadik regénye ősszel lát napvilágot az Athenaeum gondozásában.

Öreg csősz

- Hát, te meg hogy nézel ki? Teljesen sima az arcod. Olyan, mint egy babának. Te ugyanúgy nézel ki, mint ötven éve!

- Te hogy nézel ki. Mint egy vénember!

Nagypapa hosszan mereszti szemét az ágya mellett álldogáló kisfiúra, majd ismét megszólítja.

- Mit keresel te itt, Andris? Ki engedett be? Teil Andris, ugye, te vagy az?

- Igen, én, de ne zajong, mert idejönnek a nővérek. És ne ficánkolj, mert megváglak a késemmel. Ez egy tőr, hegymászó tőr. Apámtól csentem. Pszt!

- A köteleket vágd el, amivel kikötözték a kezeimet. Gyerünk, Andris, gyorsan. Ez az!

Nagypapa nyöszörögve felül az intenzív osztály egyik ágyában. Letekeri, lerángatja csuklójáról a szoros köteleket, megmozgatja elzsibbadt tagjait, majd ásítozni kezd. Andris segít neki kihúzgálni a csöveket, és kezet fognak.

- Engem innen már jó párszor kihoztak, de valahogy mégis mindig itt ér az elalvás, és az ébredés is. Elvileg nem tudok beszélni, mert gégemetszésem volt, de mégis megy! Olyan vagyok, mint a saját szinkronhangom. Karakteres. Ugye? De kis pici kezecskéd van, és milyen puha. Andris, hogy lehet az, hogy te semmit sem öregedtél ötven év alatt? – tapogatja meg nagypapa Andris arcát.

- Öregedtél te helyettem is. De ne itt pofázzunk, mert kijönnek a nővérek. Adtam nekik fügebort. Mindet megitták, kérdés nélkül. Azért alszik az egész banda. Odorics doktornak meg mandulapálinkát hoztam. Húzóra beverte. Ő horkol ennyire, hallod?

- Zenét hallok, egy völgyből szól, azt hiszem. De valahogy még nem érzek ízeket. És csak nyugodt színeket látok. És ami lényeges, nem fázom. Andris, mi az én nevem, te biztosan tudod, hogyan szólítasz engem?

- Papának. Olyan vagy, mint egy trottyos öreg. Bár még az éveid alapján lehetnél fiatalosabb is, de elcigizted, elpiáltad a testedet. De ne itt beszélgessünk, gyere, kiviszlek a kórházból.

- Várj! Mi van, ha jönnek a lányomék meglátogatni? Nem fognak megtalálni, ha kiviszel innen, te gyerek.

- Nyugi, ők nem ide jönnek látogatni. Gyere csak. És ne beszélj, mert felébrednek a részeg nővérek és a doki is.

- Várj, meztelen vagyok! Így nem mehetek sehova.

Andris visszapillant nagypapára, majd lassan, halkan magyarázva megnyugtatja.

- Nem vagy te meztelen, csak úgy érzed. Egy kantáros rövidnadrág van rajtad, piros inggel, rajta fehér minták. És még egy aránylag új dorkó is van a lábadon. Gyere!

Elindulnak. Az intenzív osztályra vezető folyosón nővérek alszanak. Ülve, asztalra borulva, vagy a fóliával bevont betegágyon fekve. Nagypapa és Andris nesztelenül haladnak el mellettük, amikor valaki erőteljes hangon megszólítja őket.

- Állj!

Andris és nagypapa megtorpanva összenéznek.

- Ez ki a fene lehet, te is hallottad, ugye, Andriska?

- Elég az Andris. Nagymamám hív Andriskának, nem szeretem. Látod? Hallod? Mondtam, hogy csend legyen.

Ekkor Odorics doktor lép ki az egyik orvosi szobából. Fehér köpenyben, karba tett kézzel áll meg mögöttük.

- Hova-hova? – kérdi tőlük kimérten.

- Doktor bácsi! Teil Andris vagyok, csókolom, kimegyünk egy kicsit sétálni, a barátom már jobban van. Igaz, hogy sokat öregedett a ötven év alatt, de sétálni az ilyen vén szivarok is szeretnek. – mondja Andris, majd elneveti magát.

- Szóval séta lenne. Értem. Sétál egy tízéves forma kisfiú az én drága jó betegemmel.

- Visszahozom! – vág közbe Andris.

- Tudod mit, Andriskám, vigyed. Nem is kell visszahozni. Legalább felszabadul egy ágy. Köszönjük a pálinkát és a bort! Mondjak nektek statisztikákat?

- Milyen statisztikákat? Csak nem elhalálozásit? – kérdi nagypapa.

- De, elhalálozásit. Nem is pontyfogásit – kacsint Andrisra Odorics doktor.

- Hallgatjuk – mondják neki Andrisék.

- Csak annyi, hogy séta közben is el lehet patkolni. Jó flangálást!

Andrisék nekiiramodnak, bevágódik mögöttük az intenzív kétszárnyú ajtaja, majd leosonnak lépcsőn. A kórház átalakítás alatt, de most épp nem dolgozik senki. Mindenhol por, kőtörmelék, összetekert fóliák és festékes dobozok, beszáradt ecsetekkel. Az udvarra érve nyári szél fúj. A fákon dús lombok. Kellemes meleg odakint.

- Ez, de hiányzott. Egy nyári csavargás! – mondja nagypapa derült arccal.

- Ezért jöttem el érted.

- De Andris, te miért nem hatvanöt évesen jössz hozzám? Mit kezdjek egy kis taknyossal? Te nem az unokám vagy. Mit meséljek neked? Add ide a kezed!

- Dehogy adom! Sosem fogtuk meg egymás kezét, amikor csavarogtunk Pécsett, most sem engedem! Még hogy taknyos. Te is hogy harcoltál az ilyen kijelentések ellen. Vérig voltál sértve.

- Azért add ide a kezed, hogy ne legyünk feltűnőek. Így azt hihetik az emberek, a nagypapa elviszi az unokáját sétálni.

- Kit érdekel? Úgysem figyel ránk senki. Nem tűnt fel, hogy üres? Hogy minden teljesen üresen áll, csak mi lebegünk itt?

- Akármi is van, Andris, nekem be kell mennem egy kocsmába. Bort kell innom töménnyel. És rá akarok gyújtani. Van cigid?

- Van. Öt szál Ötéves terv van az ingzsebemben. Itt van egy, tessék, várj, adok gyufát is.

Nagypapa dülöngélve hajol fölé a tűznek, hosszú imbolygás után sikerül meggyújtania a mezítlábas cigit. Mélyen leszívja. Bent tartja. Külön nem fújja ki, csak beszédével távozik tüdejéből a füstlombozat.

- Köszi. Annyit azért elmondok, öcsi, hogy normális körülmények között te nem tegezhetnél engem. De most tegyünk kivételt. Elvileg te be sem jöhetsz velem a kocsmába. De beviszlek. Add a kezedet!

Andris belenéz nagypapa szemébe, aki felé nyújtja a karját. Tétovázik, majd belecsap a tenyerébe, de nem fogja meg a kezét.

- Nem vagyok az unokád. A barátod vagyok, a legjobb barátod, akit elhanyagoltál. Egy barátságot ugyanúgy táplálni kell, mint a tüzet. Dobni kell rá. Meg kell látogatni, hogy lobog-e még. Engem 11 éves koromban elhagytál.

- Én hagytalak el? Anyádék összevesztek a szüleimmel, el lettünk tiltva egymástól. Ki hívott téged? Honnan tudtad, hogy melyik kórteremben fekszem?

- Te tudtad, hová kell engem hívni. Te hívtál ide. Jeleztél. És azért nem tudtalak korban követni téged, mert túl korán vettél elő az emlékeidből. Nem engedtél felnőni. Most akkor tessék velem játszani egy kicsit. Csavarogjunk a városban!

- Ott a kocsma, előbb be kell mennem. Innom kell. Légszomjam is van, de hátha csak szomj ez. Jelzők nélkül akarok szeretni, szerinted, Andris, úgy is lehet?

- Miket nem kérdezel egy 11 éves kisfiútól. Honnan tudjam? Azt sem tudom, mi az a jelző.

- Átversz, Andris. Neked csak a tested maradt meg ilyennek. De valahogy mégis magas vagy. A gondolataid pontokból, vonalakból álló tervrajzát látom az alakod felett. Ez mitől lehet?

- Tőled. Ez is tőled van. Na, be mersz vinni abba a kocsmába? Látod, mi a kocsma neve? Öreg csősz. Biztos, be akarunk menni?

- Biztos, innom kell valamit. Iszonyúan szomjas vagyok. Azt akarom végre érezni, ahogy a torkomat sötét, komisz tömények lelke melegíti.

- Ó, az én drága, jó betegem, meg a kis barátja! Nem tudod, kisfiam, hogy ide nem lehet bejönni? – A söntésben Odorics doktor tüsténkedik, törölgeti a pultot, fényesíti a poharakat egy ronggyal.

- A gyerek velem van – szól közbe nagypapa. Lehet itt dohányozni? – folytatja.

- Magának lehet. Jót tesz a tüdejének. Felszakítja azt a valamit, tudja. Otthon is mindig ezzel hülyítette a rokonságot. Hát, most akkor, gyerünk, tessék, szakítsa csak fel! – mondja Odorics doktor mosolyogva a pult mögül.

- Andris, dobj meg még egy cigivel, gyerünk!

Nagypapa megint odahajol az apró lánggal égő gyufa fölé. A cigit végtelenül mélyre szívja le, de nem tud betelni vele, mintha levegőért kapkodna, úgy slukkolja a dekket.

- Ez egyébként az életed. Ez a láng. Figyelsz, öregem? – Andris egy tűfényű, görbülő gyufaszálat tart a magasba.

- Figyelek. Csak egy 11 éves gyerek tud ilyen közhelyes hasonlattal jönni. Hagyjál már. Találj ki valami jobbat. Miért az én halálom mindig a téma? Már meg sem lepődöm azon, hogy ez a doki mindenhol megjelenik. Azon sem rökönyödnék meg, ha hátul ő lenne a vécésnéni. Nézd meg ezeket az alakokat itt a krimóban. Nézd! Mozdulatlan sakkfigurák. Lépni sem tudnak. Olyan merevek. Te hallod, mi szól a zenegépből?

- Nem ismerem, bármi is az. Biztos, hogy nem meséhez szól, nem illik hozzá. Idegenül dalol.

- Igazolni kellene a kisfiút, különben nincs Unicum! – szól oda nekik Odorics doktor.

- Más lehetőség nincs? – kérdi nagypapa.

- Mire gondol a mélyen tisztelt beteg?

- Bármire. Úgy érzem, ha kitessékeljük a kocsmából Teil Andrist, többet nem jön el meglátogatni. Miért hív betegnek, én itt most vendég vagyok.

- Ó, nem olyan beteg itt ön. Tudja maga. Ön itt alkoholbeteg. Mint a többiek is, akik itt töltik napjaikat ebben a mélyvörös sötétségben.

- Ha valami mélyvörös, az hogyan lehet éji is egyben?

- Úgy, hogy minden lerészegedés egy sötét, dohos szobában ér véget. Minden test kihűl. Fogja csak meg a saját mellkasát, tegye rá a tenyerét, már most is milyen dermedt. Ugye, érzi?

Nagypapa támolyogva leül az egyik asztalhoz, fejét hátraveti. Érzi, ahogy hátul körbehurkolják a karjait.

- Így. Mi így szoktuk, ugye, kedves ficánkolós betegem? Ha Andris is segít, akkor ő is maradhat a kocsmában. De italt neki nem adok. Be fogunk kötni magának egy infúziót. Attól majd megnyugszik.

- Nem kérném, köszönöm! Doktor úr, maga olyan ismerős valahonnan. Nem járt ön a hatvanas évek elején Pécsett? Andris, ugye, hogy mintha ő lenne?

- Ő az, menjünk innen, próbálj meg felállni! – súgja Andris nagypapa fülébe izgatottan.

A kocsmában felöltöztetett sakkfigurák állnak. Futó, bástya és sok paraszt. Mind fatekintetű, mozdulatlan. Szakadt, kék munkásruhában a parasztok. Kosztümben a futó, palástban a király, támasztja a pultot. Rozsdás koronáját maga mellett tartja a pulton. Poharában viszki. Nem most töltötték bele, évekkel ezelőtt. Ide beragadt egy elhullott idő. Egy zóna állomásozik a szűk teremben. Egyedül Odorics doktor hat mainak. Fütyörészik, mosolyogva ingatja fejét.

- Jó a társaság, kicsikéim? – kérdi Andriséktól.

- Menjünk, kelj fel, elvágtam a vadásztőrömmel a köteleket, ma már másodjára szabadulsz! Gyerünk! – rángatja az elalélt nagypapát Andris.

- Nem kellett volna meglógni az intézetből! – ordít rájuk Odorics doktor.

- Milyen intézetből? – kérdi Andris szipogva.

- Hagyd, ő az, ránk talált. Nem tudom, hogy, de ránk talált – mondja lassú beszéddel nagypapa.

- Hol van? Hová lett?

- Kicsoda?

- Hát Odorics doktor, aki maga volt az öreg csősz.

- Ugyan már, papikám, nem kell minden régi dolgot ennyire felfújni. Élvezd a partot. Nézd, mekkora pontyok, amurok legelik a vízbelógó növényzetet!

- Olivér, te vagy az?

- Ki az az Olivér? Én Teil Andris vagyok, a legjobb barátod. Kihoztalak a kórházból, utána meg a kocsmából is. És most pedig lejöttünk a holtág partjára.

Nagypapa egy gurulós hordágyon fekszik, az eget kémleli. Mellette Andris ácsorog, nagypapa karjába kapaszkodva. Körülöttük festményi mozdulatlansággal a táj. Szemben egy arborétum lombpöffeszkedése. Nagypapa felül, lemászik a hordágyról.

- Ki fog visszagurítani? Tiszta sár a kereke ennek a kiskocsinak, vagy mi ez a szerkezet.

- Ez most a te autód, papek – ugratja Andris.

Lesétálnak a nádas sávjáig. A szabadstrand partjánál tíz kilón felüli békés halak lebegnek, pipálnak a víz felszínén.

- Mi lesz innentől? – kérdi félénken nagypapa.

- Be kell menned a vízbe. Vedd fel az öltönyödet. Ott lóg a diófa ágán, egy vállfára akasztva. Élvezd a partot, a vizet, gyerünk!

Nagypapa zihálva elballag a diófához. Leakasztja, belebújik, majd begombolja magán a fehér inget, felveszi a nadrágot és a zakót, megigazítja a nyakkendőt, beköti a fényes, fekete cipőt.

- Na, milyen?

- Úgy nézel ki, mint egy bácsi. Mint valami komoly faszkalap. Ha nem tudnám biztosan, hogy te vagy az, meg sem ismernélek.

- Amúgy ez a temetésem?

- Az bizony. Örülsz?

- Érdekes, de igen, mondhatom, hogy örülök. Kint vagyok egy holtág nyugis partján, jólöltözöttnek, elegánsnak érzem magam. Tényleg, a többiek? Csak te jöttél el?

- Nem vagyok neked elég? Mit akarsz még? Egy csuhást, hogy olyanokat mondjon rólad, ami szép, meg minden, csak nem igaz? Nem te ágáltál ellenük fél életen át? Így is emlegetted őket: csuhások.

- Azt csak úgy mondtam. Most jó lenne egy pap. Ne egy kis taknyos búcsúztasson. Hideg van és a víz is hideg, nem akarok bemenni. Meddig kell bemennem? Nehéz lesz öltönyben úsznom. A túlparton miért van úgy beesteledve? – kérdi gyanakvón nagypapa.

- Annyit kérdezel, mint egy kisfiú. Nem segíthetek. Illetve csak egy kicsit. A túlparton nincs sötét, csak innen úgy látod. És az nem is a túlpart, hanem a holtak szigete.

- Látom már. Ott valami végződik? Azok a magaslati ablakok szikrázó üvegek helyett tompa sziklákkal néznek engem. Mi van a fák mögött, mi végződik ott?

Mit akarsz megtudni egy 11 éves taknyostól? De különben ott kezdődik. A végződés ezen az oldalon van – mutat a lába elé Andris.

Nagypapa bemerészkedik a vízbe. Derékig merül, úgy gyalogol előre. A mélyülő partszakaszon az iszaptól egyre nehezebbek a léptei. Ázott zakójában evickélve eltereli a hínárokat. Körülötte termetes amurok pipálnak.

- Meg lehet őket simogatni?

- A halakat? Igen, itt meg. Ők is téged jöttek búcsúztatni. Elkísérnek még egy darabon. Segítenek úszni.

- Andris, van még abból a Tervből? Nem tudsz valahogy a számba adni egy utolsó szálat? Visszamegyek kicsit, ha nem érsz el.

- Én már nem mehetek tovább. Te pedig nem jöhetsz vissza. Mélyvíz csak holtaknak, ki van írva, látod azt a táblát?

- Ismerem azt a táblát, de azon régen az a felirat volt, hogy mélyvíz csak úszóknak. Nekem ilyenkor mindig a horgászúszóim jutottak eszembe. Adj egy cigit.

- Dobom, nekem nem kell. Ha te alámerülsz, én is bukok veled. Mi összetartozunk, papi.

Andris apró markából a három szál mezítlábas cigi a holtág felszínén landol, nagypapa a vízben vacogva megpróbál odalépni valamelyikért, de nyakig merül, és rögtön levegőért kapkod.

- Megfulladok, segíts! – kiáltja.

- Nem mehetek tovább. Ott már mások fognak téged meglátogatni. Ússz! Gyerünk! Ússz oda hozzájuk, már jön a csónak!

Nagypapa feje alábukik, ólomsúlyossá nehezült öltönyében nem halad semerre, egyhelyben csapkod és fröcsköli maga körül a holtág algás, zöld vizét.

Sajátidő

Andris nem segít. A parton ácsorog egy ideig, majd hátat fordít a fuldoklónak, és elballag. Ekkor Odorics doktor a kanyar felől egy motorcsónakkal közelíti meg a vergődő nagypapát, leállítja a motort, majd felé nyújtja a kezét. 

- Na, adja ide szépen a kezét, gyerünk, ne kapálózzon, mert engem is lefröcsköl!

- Maga megmenti az életemet? Pedig már majdnem vége lett a vízi temetésemnek! Minek kell ekkora hullámokat generálni? Nem tudott volna lassabban idejönni?

- Ejnye, de rohadt nehéz maga, ebben az ázott öltönyben meg főleg. Mindig megadja a módját, gratulálok, még a halálnál is a flancolás.

Pár perces küzdelem után behúzza a csónakba, nagypapa összekuporodva reszket, vizet köp és krákog.

- Még, cigit, öregúr?

- Nem kell, elég volt a vízipipából.

- Megyünk egy kört. Utána kiadom a vízimentőknek. Megúszta, hogy stílusosan fogalmazzak.

- Nem haltam meg?

- Nem, mert nem volt rá felkészülve. Nem azt jelmezt húzta, amit a súgólyukból mondtak magának. De nyugodjon meg, megvan a jegye, csak eltolták az előadást. Maga mindig idehív valakit. Vagy engem, vagy azt a kisfiút. Nem éhes?

- Dehogynem, piszkosul.

- Látja a motorcsónak alján azt a pirosas lét? Az nem vér, hanem halászlé, élő halászlé. A holtág vizét megforraltam a napon, belenyomtam egy kis erős paprikát, meg beledobtam két ficánkoló naphalat. Mindig van még egy napszak. Maga mindig kierőszakol vagy egy esteledés utáni fénysávot, vagy egy reggeli, leragadt szemhunyást.

- Most nem is én hívtam magát, doktor úr!

- Jaj, dehogynem. De milyen doktor úr? Kajakedző vagyok. Csak elsüllyedt a csapatom. Elküldtem őket a szivornyáig, de valahol léket kaphattak. Ha lenne víz alatti kamerám, forgatnék róluk valami jó kis félős filmet, de maga úgy kapkod a napszakok után, hogy rögtön besötétedne, ha utánuk erednék.

- Fázom, levehetném magamról ezt a vizes öltönyt?

- Persze, menjen le a kabinba, ott talál jelmezeket.

- Az előbb ez nem egy kisebb motorcsónak volt még? Most meg egy Bavaria 49-es vitorlás lett. Ezt hogyan csinálja, edző úr?

- Úgy, hogy a csónakom is edz. És fejlődik. Amikor beszállt, akkor még dél volt csak, most meg már öt óra körül lehet. Mi haladunk az időben, az idő csak egy zselé. Az idő nem múlik el, maga múlik el, kedves növendékem. Hiába nézegeti az óráját, ez már régen egy időntúli hétméteres futam. Csak kivettem a versenyből, nem kell mindig megfeszülni. A halálba sem lehet berontani. Illetlenség volt, ahogy fuldoklott. Csendben kell ezt végezni.

- A meghalást?

- Dehogy is, az utolsó dal éneklését. Dúdoljon, ne ordibáljon, mint valami hím Kovács Kati.

Nagypapa lemegy a hajótestbe. A tűzhelyen egy lábosban megkocsonyásodott halászlé. Nagypapa beleszagol. Szúrós szagot érez, elhúzza a fejét. Benyit az egyik kabinba. Tollas kalapok, csizmák, kosztümök és kardok sorakoznak a gardróbban. Kiválaszt egy kezeslábast, ledobja magáról a nedves öltönyt, majd belebújik és becipzárazza. Közben a hajó ropogva ring. Az öreg kihúzza magát, és kapaszkodva visszalépcsőz a fedélzetre.

- Ez már a tenger?

- Talált, süllyedt, hogy stílusos legyek – mosolyodik el Odorics doktor.

- Mik azok a spulnik? – mutat nagypapa az ülőhely sarkában összegyűjtött orsókra.

- Ja, ott? Azok az én Holt-tengeri tekercseim.

- Miért kell mindig ezt a holt jelzőt használnia?

- Mert maga fél, drága barátom, és ezt használom ki. Érzi, hogy szélcsend van, és mégis tizenhat csomóval haladunk?

- Hová haladunk?

- A maga idejének a forrásához. Mag akarom mutatni, honnan, mikortól lett megfelelő fényerejű a gondolkodása.

Nagypapa a kötelekbe kapaszkodva előre lépked, majd a vitorlás orrán hanyatt fekve kiterül. Bámulja a felette formálódó felhőket. Megtapogatja közben a csuklóját, de rögtön megnyugszik, hogy senki sem kötözte meg, majd elkezd magában beszélni: ennyi levegő, és mind az enyém, érzem, hogy áramlik belém, és mégsem tudok eltelni vele. Nyelném, innám, harapnám, de nincs telítettség, mintha átfolyna rajtam valami sajátidő, amit nem lehet egy stopperrel átszúrni. Utazom józanul, de folyton szomjasan. Szörnyű úgy kipihenni az elmúlás ünnepét, ha végig ébren van az ember. Azért vagyok ennyit ébren, hogy utána mélyen aludhassak, és azért alszom ennyit, hogy a magasságokig éber lehessek. A fekete és a fehér szeretete kísér. De én a fehéret választom. A fehér színt. Mert a fehér szín: Isten.