Szilasi László prózája

Részletek

Írta: Szilasi László

A nikotinelvonásnak esetemben négy tünete van. Az első a koncentráció azonnali szétesése, a tökéletes elbizonytalanodás. Állsz az utcán, minden egyszerre van, ennyiben olyan, mint a pánikroham, csak lágyabb, képlékenyebb, selymesebb, lehetetlenség a dolgokat sorba rendezni, fontosságuk szerint szortírozni, nincsenek is dolgok, nincsenek is helyek. Valami zavarosan áttetsző, sűrű folyadék van, abban tévelyegsz és lebegsz, meg a halálfélelemig elmenő, szédülős bizonytalanság. Rá kell gyújtanod.

Nikotin

(1982 augusztus vége, 2013 szeptember 9., szeptember 18., december 15., 2014 június 18.)

„Csak néha egyszerűen nem sikerül azt az életet élnünk, amelyiket szeretnénk. Mert… bizonyos dolgok rabjai vagyunk. Belőlük vagyunk összerakva.”

(Jo Nesbø)

Pillanatnyilag jó ötletnek látszott.

Régebben is rágyújtottam néhol, néha: óraközi szünetekben a gimnáziumi WC-n, szombat esténként a Vénusz kávéház kicsi, kerek asztalainál vagy szex után az ágyban, de egészen addig máskor, máshol még nem. 1982 augusztusának végén viszont, a lenti laktanya betonján állva, beöltöztetve, leizzasztva és megalázva úgy láttam, azt kellett látnom, hogy Koncz Terryt meg sem érinti mindaz, ami mindenki mást, engem is körülvesz és összetör. Ő, amikor teheti, félreáll, és cigarettázik. Nem törődik ezzel az egésszel. Arra a tíz percre szabad. Megirigyeltem elegáns nemtörődömségét, könnyen hozzáférhetőnek és követhetőnek tűnő fényes elszigeteltségét. Az életkorából eredt mindkettő meg a szilárd lelki tartásából, nem a cigarettáiból, de én ezt akkor nem tudtam: kértem tőle egy Sopianae-t. Így kezdődött.

Aztán egy idő múlva, bő harminc évvel később, azt kezdtem érezni, mindent összevetve mégiscsak ciki lenne a régesrég megszűnt Magyar Néphadsereg áldozataként, rapid tüdőrákban pusztulni el 2014-ben, szégyenszemre nem élni meg a harmincöt éves érettségi találkozót.

Korábban sohasem próbáltam meg leszokni. Úgy gondoltam, majd ha eljön az ideje, férfiasan nekivágok, végigviszem, és punktum, nem csinálok magamból bohócot a sikertelen kísérletekkel. Ugyanakkor bő egy évtizeden át a szüleim nem tudtak e rossz szokásomról, legalább is úgy tettek, mintha nem tudnának. Kudarcosnak érezték volna a nevelési tevékenységüket. A test, végül is, a Szentlélek temploma. Nem helyes rombolni. Ezért aztán az otthon töltött hétvégéket rendre nikotin nélkül abszolváltam. És ezek a hétvégék annyira, olyan iszonyatosan borzalmasak voltak, hogy azt hiszem, végeredményben ezek miatt nem próbálkoztam meg a leszokással korábban soha.

Illetve egyszer, egyetlenegyszer mégis megpróbáltam, az egyetem elején, egy évvel a leszerelés után. Egy hétig otthon ment is, a szülői házban nyár volt és béke, de aztán visszatértem a saját társaságomba, és fél óra múlva, némi erőlködés után, újra rágyújtottam. Cigaretta nélkül szórakozott voltam, széteső, túlságosan békés. Nem találtam magam elég szórakoztatónak. Rá kellett gyújtanom.

Ettől a héttől eltekintve harminckét éven át egyfolytában dohányoztam. Gondolom, minden egyes sejtemet átjárta a nikotin. A bőröm alatt is az van. Szörcsög a kültakaró alatt, úgy képzelem. Néha hallom is.

*

A nikotinelvonásnak esetemben négy tünete van.

Az első a koncentráció azonnali szétesése, a tökéletes elbizonytalanodás. Állsz az utcán, minden egyszerre van, ennyiben olyan, mint a pánikroham, csak lágyabb, képlékenyebb, selymesebb, lehetetlenség a dolgokat sorba rendezni, fontosságuk szerint szortírozni, nincsenek is dolgok, nincsenek is helyek. Valami zavarosan áttetsző, sűrű folyadék van, abban tévelyegsz és lebegsz, meg a halálfélelemig elmenő, szédülős bizonytalanság. Rá kell gyújtanod.

A második az emésztés azonnali és teljes megszűnése. Kész, vége, mintha elzárták volna. Azt mondják, a nikotin hiánya lassítja az emésztést. Ez nem igaz. Nikotin nélkül egyszerűen nincs, nem létezik emberi emésztés. Duzzadsz, dagadsz, fúvódsz, nyilvánvaló, hogy ebből soha nem lesz semmi, előbb vagy utóbb fel fogol te robbanni, és akkor majd barnára fröcskölsz, barna szilánkokkal szórsz tele mindent magad körül. Rá kell gyújtanod.

A harmadik tünet az előző kettőből következő, kiszámíthatatlan attakkokkal érkező, fékezhetetlen ingerültség. Dühroham, így, ilyen távolságtartóan szokták mondani azok, akik még soha nem érezték. Én magam megfontolt, lassú, jámbor, már-már bárgyú ember lennék, vagy talán csak derűs, ilyenkor azonban előbújik belőlem az állat. Hirtelen megszületik belül, bebújik valahonnan kívülről, belém bújik, mint az ördög. Ölni tudnék. Bizonyos értelemben azért csak most vágtam neki a leszokásnak, mert a lányaim eddig olyan kicsik voltak, hogy attól féltem, dühömben esetleg agyonütöm őket. Lekeverek neki egy pofont, ő meg belehal. Ez azért túl nagy ár lenne. Nem akarod megfizetni, ezt azért nem. Rá kell gyújtanod.

Az igazán elviselhetetlen azonban a negyedik tünet. Ennek semmiféle kapcsolata nincs az előző hárommal. Viszont ez az, ami elviselhetetlen. Legalábbis ez az, amit konkrétan én egyszerűen képtelen vagyok hosszabb távon elviselni. Erős hangulati hullámzás, ez a szakszerű neve. Ennek a metaforikus szerkezetnek azonban szinte semmi köze nincs a valósághoz. Meg sem közelíti azt. A valóság precízebb megközelítése az lehetne, hogy pontosan tizenöt perces intervallumokban fölülmúlhatatlan tökéletességű, máskor soha nem érezhető eufória váltakozik a legeslegmélyebb, lilás fekete, öngyilkosság-közeli depresszióval. Elismerem, az ember élete amúgy is ilyen: eufória váltakozik depresszióval. Ez a sebesség, továbbá a valós életben néha mégiscsak mutatkozni látszó rövid plató-szakaszok teljes hiánya, a folyamatos, megszakítások nélküli emelkedés vagy süllyedés viszont jóval több az elviselhetőnél. Rá kell gyújtanod.

És akkor azonnal jó lesz. De ahogy mondom: azonnal. Rágyújtasz, beszívod, a tüdődbe, de mintha a segged lyukáig, és akkor rögtön jó lesz. A nikotin a leggyorsabb drog a világon. Azt mondják, három másodperc, és már el is éri a központi idegrendszert. Beüt. Újra vannak dolgok, a helyükre kerülnek. Rohanhatsz szarni, de muszáj is. Aztán pedig bocsánatot kérhetsz mindenkitől, akit az értelmetlen haragodban megbántottál. És élvezheted újra a nyomorult kis platódat, azt a csendes, derűs, koncentrált érzést, ami valójában az életed veleje. Ám a nikotin nélkül számodra nem létezik. Beszívod hát a füstöt. Feszíti a tüdőt. Állati jó. A halál még várhat. És meg is éri.

*

Apám apja pipázott. Ült a tanyán, a kemence sutban, és szívta, szörcsögtette szótlanul a hosszú szárú, kupakos pipáját naphosszat. Aztán amikor már nem szörcsögött tovább, kivitték és eltemették. Anyám apja cigarettázott, és a B-listázások idején annyira erős nikotinista lett, hogy az éjszaka közepén rendszeresen felkelt, és elszívott egyet. Jó alvó volt, de nem bírta ki reggelig, felébresztette a hiány. Kiállt a konyhaajtóba, végigszívta takarékosan, aztán visszafeküdt a felesége mellé, aludt tovább megnyugodva. Amikor 1966-ban lezuhant a cseresznyefáról és a gerincét törte, először egy cigarettát kért, csak utána hívhatták ki neki a mentőt. Az idősebbik fia tüdőrákban halt meg, hatvanöt évesen. Nyugdíjba ment, nem volt többé teendője, kikönyökölt az utcai ablakba, és láncban dohányzott a véres, sebes, csontig maródó könyökeivel, az utcai ablakban, halálig. A kórházban néhány hét után egyszerűen megfulladt, szilvakék fejjel pusztult el a kettes belen. A testvére ettől annyira megijedt, hogy azonnal felhagyott a dohányzással, de ekkor már késő volt. Néhány év múlva agyvérzést kapott, a beszédközpontja megsemmisült, mimikával és gesztusokkal kommunikált tizenkilenc éven keresztül, a végén elvitte egy tüdőgyulladás.

A halál még várhat, meg is éri, de mostanában rájöttem, hogy én nem kívánok magamnak efféle halált. Nem tudom, miféle halált kívánnék magamnak, ha lehetne kívánni bármifélét, de az efféléből bizonyosan nem kérek. Egészségesen kellene elpusztulni. Azt hiszem, röviden ez lenne az elképzelés.

Megpróbálkoztam, persze, az elektromos cigarettával. Vonzó megoldásnak tűnt: olcsó, elegáns, szívásra felizzik a vége, és a tetejébe még füstöl is, legalábbis messziről úgy látszik. Nem kényszeríted vele embertársaidat passzív dohányzásra, és tulajdonképpen ízesített vízpárát szívsz be a tüdődbe: finom és egészséges. Viszont előbb-utóbb mégiscsak világos lesz, hogy bár mindez teljesen igaz, és tulajdonképpen tényleg dohányzás ez is, nikotinbevitel, alapjában véve azonban mégiscsak az van, hogy örömszerzés gyanánt meglett ember létedre naphosszat egy olcsó, kínai gyártmányú, nyálas műanyagcsövet szopsz. Szopod a szopókát. Nyalod a nyalókát. Ez a te örömöd. Ez a te dohányzásod. Ez lett a miniatűr tűz és a hordozható füst ősemberien archaikus, ugyanakkor mélyen metafizikai színezetű, ráadásul remek irodalom- és művészettörténeti píárral rendelkező, megtörhetetlen hagyományú, éjfekete romantikájából. Szopsz egy csövet.

Arra vonatkozólag is voltak terveim, hogy majd más módon viszem be a nikotint. A tubáktól valami miatt mindig undorodtam, de a nikotinos rágógumik már elfogadható megoldásnak tűntek. Az elképzelés az volt, hogy folyamatos dóziscsökkentés keretében hónapokig rágom a gumit, és amikor a bevitt nikotinmennyiség a vége felé megközelíti már a nullát, azonnal áttérek a sima, gyümölcsös, golyórágóra, s aztán már csak a dohányzás rituálé-részével kell majd leszámolnom, a manuális hiányokkal. S akkor jöhet majd a Kojak-nyalóka. Nos, ez az elképzelés minden elemében ostobaságnak bizonyult. Fokozatos leszokás nincs, a nikotinbevitel egyébként is csak meghosszabbítja a kiürítési szakaszt, s amikor kifigyeltem, hogy a nikotinos rágókon kérődző szerencsétlenek, ahelyett, hogy egyszerűen vennének maguknak egy saját dobozt, már sokadszorra nyúlják le a cigarettakészleteimet, elálltam én végleg ettől a tervtől is.

Abba kell hagyni egyszer s mindenkorra, más megoldás nincs, arra jöttem rá. Csakhogy ehhez meg nem vagyok elég erős. Nem bírom ki a depresszió és az eufória végeérhetetlen libikókáját. De még ha kibírom is, a folyamat nyomon követése, regisztrálása, vizsgálata akkor is száz százalékban le fogja kötni a megmaradt koncentrációs lehetőségeimet. Agyhalott, folyamatosan hízó, őrjöngő hülyeként fogok az emberek között vánszorogni, tombolni, őrjöngeni hosszú hónapokig. A végén pedig elveszítem az állásomat, a családomat, az otthonomat, nem feltétlenül ebben a sorrendben, majd kikerülök az utcára. És itt aztán meg is állt a tudományom.

Vártam a csodára, és abban reménykedtem, amire, ugyebár, nem sok reményem lehet: hogy majd a genetika megvéd. Végül is, tényleg mindig mások halnak meg, nem igaz?

*

És ekkor, a harmincadik dohányos évem vége felé, a Sátán magukat gyógyszeriparnak nevező egyesült pribékjei, vagy a Jóisten el nem bukott angyalai ebbe a nyomorult, ősi területeitől és népességétől igazságtalanul megfosztott, csonka országba is eljuttatták végre a csodaszert. Az amerikai drogambulanciákról jön, és azt tudja, hogy elhiteti veled: dohányzol. Nincs benne nikotin, mégis elhiteti. Beépül a szervezetedbe, és azt hazudja a központi idegrendszerednek, hogy megkapta az adagját, jutalmazhat. És jutalmaz. Megvan az öröm. Nikotin nélkül is. Villámgyorsan beépül, becsap és elhitet, aztán nyom nélkül távozik. Leszoksz, észre se veszed. Ez volt a magát szakmainak álcázó reklámnarratíva.

Három hónap. Nincsenek tünetek. Az érzékelhetetlenségig enyhíti őket. Mire abbahagyod, kiürül a szervezetedből a méreg, nem fog hiányozni. Egy hónap annyiba kerül, mint kerülne egy havi adag cigaretta. Meg lehet próbálni. Próbáld meg nyugodtan. Próbáljuk meg. 2013 szeptember 9-e, 7.00.

Mivel tényleg elhiteti, s mivel az első hetekben hozzá még szívod is, előbb-utóbb bekövetkezik a pszeudo-nikotinmérgezés: úgy érzed, hogy túltöltötted magad. Szeptember 18-a volt, szerda éjjel, éjfél körül hazaindultunk a Bortérről. Félúton rájöttem, hogy nem ízlik, nem tudom végigszívni a cigarettámat. Eldobtam az Aradi Vértanúk terén. Ez annyira idegesített, hogy úgy fél egy felé a teraszon rágyújtottam még egyre. Rossz volt az is, üres. Három slukk után elnyomtam. Az volt az utolsó. Az lett belőle. Utólag annak bizonyult.

Másnap délelőtt tizenegy óra felé azt vettem észre, hogy aznap még nem gyújtottam rá. Furcsa izgatottság vett erőt rajtam, lebegős, fiatalos érzés a Kálvária sugárút és a Jósika utca sarkán. Álltam a járdán, megérintett a szabadság szele. Fellelkesedtem, vérszemet kaptam. Nem tudtam, mi lesz belőle, de azt a napot megcsináltam ebből a lendületből. Másnap meg már csak futottam a pénzem után. Azt az első, nikotin nélküli napot ugyanis nagyon nem akartam magamnak még egyszer. Hát aznap sem gyújtottam rá. Két első napot nem akarni meg még könnyebb. Hát nem gyújtottam rá a harmadikon sem. Így szoktam le a dohányzásról harminckét év után. Régen dohányoztam. Most meg már nem.

Van az a hibátlan jelenet a Francia kapcsolat 2-ben, amikor az üldözött főgonosz aljas és hozzáértő mesterkedései által függővé tett, kőkemény amerikai drogzsaru, Gene Hackman nyüszítve könyörög a marseille-i rendőrség alagsorában a francia barátjának, és hiába itatják a legjobb konyakkal, hiába etetik a legjobb csokoládékkal, ő csak tovább ütögeti a könyökhajlatát és azt zokogja fékezhetetlenül, hogy ide szúrjátok, basszátok meg, ki tudja meg, ide. A csodaszer arra képes, hogy ez az állapot nincs, ez a szakasz kimarad. Nem hiányzik. Tagolta az időt, az néha jó lenne újra, de iszol helyette vizet vagy nyomsz egy sorozat fekvőtámaszt. A gyógyszer alatt ott van persze a szenvedés, hullámzik a mélyben a maró hiány, mint a bőröd alatt a régi nikotin, ezt valahonnan tudod, érezni nem lehet. Minden igaz. Az agyad azt hiszi, hogy dohányzol. A lelked nyugodt. Az agyad koncentrált, most is írsz. A tested rendben emészt. Nincs hangulati hullámzás, a grafikon ellapult. Mindenki hős, aki e nélkül szokott le. Csodálatos, tengermély, sejtszintű béke a testben. Nem mérgezik minden nap hússzor, harmincszor, hosszabb éjszakákon ötvenszer is akár. Íze lesz mindennek újra. Egy új, üde száj, a régi, gyermekkori nyelved. Lehetnél ásványvíz-sommelier, talán leszel is, annyira finomak a vizek, különbözőek. A világ pedig illatos, majdnem ezt is elfelejtetted már. Minden új, mint régen. És ekkor jön a neheze.

*

Az első hónap folyamatos rosszullét. A legelső napok hirtelen felfénylő tisztasága csak beetetés, amin a test annyira belelkesedik, hogy azonnal elkezdi magából önállóan kiüríteni az évtizedek alatt bevitt méreganyagokat. Ez az ürítés a mélyben történik. Nem felületeket kell tisztába tennie, önmaga egész forró, belső dzsungelét, a mélyben bugyogó, folyadékszerű, meggyűrődött húslepedőket, apró menedékeket kellene megtisztítania, és ez nagyon fáj, napról napra egyre nagyobbakat üt, tép, marcangol rajtad valahol belül. Akarnál neki segíteni, de nem lehet. Köptetőket vásárolsz rakásra, zabálod, de nem segít, nem történik semmi, tömör iszapként áll a tüdődben a lerakódás szurka, bűzölögve párolog, ezt sem érezted eddig. Piszkos vagy. Beszennyezett. Nem tudsz annyit inni, hogy megtisztulj. Vedeled a vizet, a végén már vödörnyit egy nap, talán segít a méregtelenítésben, vagy az évtizedes dehidratációt próbálod pótolni, sokkal több kéne, de már nem fér beléd. Hőhullámok, hidegrázás. Szédülés, fejfájás, migrén. Émelygés, öklendezés, hányás. Élelmiszerre gyakorlatilag nincsen szükséged. Teljesen nyilvánvaló, hogy a vízen kívül számodra minden mérgező. Az alvás pedig közben megszűnik, szétesik darabjaira. Forgolódsz a lokalizálhatatlan, izzadt fájdalmaidban, mint az egyedül haldokló, nagyon idős emberek. Savanyú, keserű szagok a mindig nedves ruháidon. Talán most távozik. Érzed, ahogy lebontod. Attól vagy rosszul. Ahogy vizeletté alakul, izzadsággá, vagy nem tudni mivé, gázokká. Színtelen, szagtalan. Eddig el volt dugva valahova mélyre. Most viszont mindenképpen ki kell ürülnie, tör föl belőled, a bőrödből párolog. Állandó, durva másnaposság-érzet. Alkoholmérgezés. Nikotinmérgezés. Mérgezés. Totális toxikózis. De álmodban, ha van, minden éjjel rágyújtasz. Elszívtad, észre se vetted, ott füstölög a vége az ujjaid között, jaj, de kár, elrontottad magadnak a leszokásodat. És közben nagyon jó. Bűnösnek érzed magad miatta.

A második hónap a haragé. Volt ember, aki ebben a fázisban felkelt az éjszaka közepén zabálni, és ha üresen találta a hűtőt, üvöltve rázta fel az asszonyt, hogy miért nem vásárolta napközben tele neki. És aztán egy újabb óra múlva azért, hogy ha már egyszer televásárolta, miért zabálta előle üresre. Volt ember, aki ebben a fázisban nekivezette a kocsiját a saját házának. Felbőgette, kihúzatta, célzott, a lehető legnagyobb sebességgel belerohant. Utólag azt mondta, szó sincs róla, hogy annyira dühös lett volna, hogy ne tudott volna magán uralkodni. Tudott volna. Csak akkor meghalt volna a saját haragjától. Nem akart meghalni. Ezért tette. És ezeket a történeteket, meg a többi hasonlót a második hónapban én mind mélyen megértettem. Kiömlött egy pohárnyi rostos gyümölcslé. Ráfolyt a könyvekre, belecsorgott az ágyneműbe, itathattam föl a szőnyeg alól, drága elektronikus berendezéseket veszélyeztetett. Majdnem megöltem miatta a gyerekemet. Talán nem vette észre, de kis híján meghalt. Üvöltöttem, törtem és zúztam magam körül, s közben világosan, racionálisan, higgadt fejjel végiggondoltam, hogy ha most agyonütném a gyerekemet, az végre biztosan megnyugtatna. A gyermeket megölni nem szabad, de ettől a dühtől azonnal meg kell szabadulnom. Különben megöl. Vagy bebolondulok. Két kézzel ütöttem a csupasz falat a drága kis fejecske két oldalán. Közben részletesen elképzeltem, hogy ököllel verem péppé az arcát. Ez az ábrándozás mentette meg őt a biztos haláltól. Az elképzelés részletessége. A tüzetes fantáziámnak köszönheti az életét. Nem az önuralmamnak. Volt az bennem akkor is. Nem játszott szerepet.

A harmadik hónapban pedig teljes mélységében megérted azt is, hogy a régiek miért nevezték egyszerűen szarzsáknak az embert. Odafigyelsz, nem eszel többet, mozogsz rendszeresen, mégis hízol. Ülsz, butulsz, dagadsz, és a kiült kanapéd fölött jól hallhatóan suhognak a depresszió fényes fekete bőrszárnyai, le fog csapni. Nehéz vagy, tömött. Lelassult az emésztésed, a cigaretta nem nyitja többé a gyomorszájat, a magára maradt kávé meg nem eléggé. Lassabban jut át rajtad a tápanyag. Úgy érzed, nem is jut át. Szó sincs arról, hogy ez a kifejezés: szarzsák, szókép lenne, alantas stílusú, alantas témájú metafora, egyáltalán nem. Képtelen vagy megemészteni a táplálékodat, ezért először a gyomrodban cipeled, majd amikor végre nagy nehezen átjut a beleidbe, akkor ott, de onnan sem ürül ki, ezért csak cipeled magadban tovább, hurcolod abban a tokban, aki vagy, a nyakszirtedre ráakasztottak egy disznóbőr zsákot, ez vagy te, a saját ürülékedet vonszolod magadban, szarzsák, ostoba burkolat a saját soha ki nem ürülő székleted körül. Hiányzik a cigarettád mindennapi, jó keserűsége. Pang az epe. Mi keserű. Nem sok minden. Grapefruit, gyógyfüvek, timsó. Nem látják, nyalogatod az apád borotválkozás utánra szánt, rózsaszínű, legömbölyödött sarkú timsó kockáját. És tényleg segít is. Csak közben oda az elegancia. Leszoktál. Egészséges lettél és kövér, Márai megmondta előre, hogy ne csináld, mert ez lesz belőle. Ez is lett. Igyál keserűsót. Egyél szilvalekvárt. Oké, bazd meg. De dohányozni azért elegánsabb volt.

Az orvosok azt mondják, kilenc hónap alatt mindez végleg el fog múlni, nyoma nem marad, nem marad tünet. 2014. június 18. Nem hiszel nekik. Soha nem jön el. Mindörökre így marad.

*

Addig is, tizenkét hét, három hónap és hét doboz után, le kell szoknod a gyógyszerről. December 15-e, beveszed az utolsót, elhagyod. Fura, bizonytalan érzés, megszoktad, hogy veled van, segít, de összesen ennyi. Azt hitted nehéz lesz, nem. Lassan bomlik le, jó szerető, finom kedves, tapintatosan, apránként hagy lassan magadra. A nikotin meg már tényleg régen sehol. Kiürült a testedből, ami kívánhatná az utántöltést. Magára maradt, önmagával azonossá vált, elkülönült újra a méreg.

És ekkor aztán elkezd tisztulni végre a tüdőd is. Sűrű, szürkésfekete köpetek nagyon-nagyon mélyről, mindegyik felhörgött csomag után több az oxigén. Nem kell a köptető, nem kell az emésztésserkentő, tisztulsz magadtól. Már nem vagy szarzsák. Ürül a gané a testből. Pihent vagy. Nem fecsérled az energiáid a méreg pozitívvá alakítására. A semlegest fordítod át. Visszaveszel. Ami megmarad, tiszta és üde. Rózsaszínű. Könnyű és rózsapiros, mint a felszálló flamingó pehelytollai. Az a flamingó a test.

És nyugodtan bevallhatod, az is nagyon új, szokatlan, jó érzés, hogy nem kell behordanod a Nemzeti Dohányboltokba azt az eddig kötelező napi ezer forintot. Alkoholista nem vagy, étkezésed paleó, néha-néha némi léböjt is befigyel: napok telnek el, hogy pénzt kellene kiadnod. Ennyivel is kívülebb vagy már.

A szakirodalom egybehangzóan állítja, hogy a legtöbben akkor esnek vissza, amikor be akarják bizonyítani: ők már annyira leszoktak, hogy akár rá is gyújthatnak. Rágyújtanak, elszívják, hazafelé vesznek egy dobozt, másnap reggel újra dohányosok.

2014. június 18. Leszoktam. Kilenc hónap. Nem madt tünet.

Erősebb nálam. Legyőztem. Nem mérkőzünk többé.

*

A falon túl Imre úr lakik. Finom kis öregember, elegáns, sovány férfi, rövidre vágott jópofa bajusszal, idős bonviván, itt ragadt vezérkari százados a húszas évek végéről. Imre úr haldoklik. Sétál a városban, a hajdani eleganciája romjai közül mosolyogva köszönget az ismerőseinek, a kislányomnak mindig mond nevetve valami nagyon kedveset, és közben haldoklik. Imre úr alkoholista, de a tüdőrák fogja elvinni. Fuldokolva, hörögve köhög a fal túloldalán. Fölhörgi a szétrohadt tüdejét, kiköpi a véres-fekete húscafatokat, belenyammogja a saját mócsingjait a szürkén foszladozó vászonzsebkendőjébe, egy ideig könnyebb. A Varázshegy jut az eszembe, ehhez a köhögéshez képest minden korábbi vitális akció, nyeles lábasban valaki langyos disznózsírt lötyögtet a tanyaudvaron, annak lehet ilyen a hangja. Adnék neki a csodaszerből, felhívnám a figyelmét a lehetőségre, argumentálnék lelkesen, de elfogyott régen, neki meg már amúgy is késő.

És persze kérdés, akarná-e, hogy egy gyógyszer hitesse el vele: ő most dohányzik. Amikor pedig valójában nem is. Nem jóval egyszerűbb rágyújtani arra a Symphoniára, drága uram? De még ha akarná is, mert félne a haláltól: a csodaszer képes lenne vele is elhitetni? Nem érezné úgy, hogy a gyógyszer által kiváltott dohányzási hite megalázza őt? Hogy csak olyan az, mint szopni egy fekete csövet vagy rágni naphosszat a gumit? Elfogadná-e, hogy az agyban dől el? Elfogadná-e, hogy ha ő úgy érzi, akkor az tényleg úgy is van? Ha hiszi ‒ akkor dohányzik.

Vannak például, akik nem hiszik el, hogy a depressziót gyógyítani lehet a központi idegrendszerre ható szerekkel. Nehogy már hogy puszta kémia legyen az a híres lélek. Hogyan is lehetne.

Nekem vannak ezzel kapcsolatban tapasztalataim. Van gyógyszeres hatás. Elmész az orvoshoz, mert segítségre van szükséged. Belátod, hogy te magad nem tudsz a bajodon segíteni. Éppen az a bajod, hogy a lelkednek az a része, amely segíteni szokott a bajban, megszűnt. Elmész, mondod, panaszlod hosszan a fájdalmaidat, felírja. Nem bízol benne. Te magad sem bízol benne, persze, hogyan is bízhatnál. De ez is mindegy. Nem kell benne hinni. Nem kell hozzá. Bekapod, betöltődik, meggyógyulsz. Úgy van, ahogy írják. A probléma megoldása az, hogy megszűnik a probléma. Nincs miről beszélned. Nem emlékszel rá, hogy a múltkor miről beszélhettél neki olyan sokat. Nincs mit mondanod. Unatkozik a pszichoterapeuta. Ennyi volt, fizetsz, mehetsz, vége.

De az is lehet, persze, hogy a világ tényleg nagyon szar hely. Éppen úgy és annyira szar, amilyennek és amennyire depressziósan látod. Máskor csak az egészségesnek mondott, hazug agyad vagy a gyógyszered hiteti el veled, hogy ez a világ fasza hely, nem siralomvölgy, hogy érdemes benne tovább élned. A depresszió talán csak a gyógyulás. Az igazság keserű pillanata. Nem mindenki bírja el. Megöli magát, vagy beveszi a gyógyszerét. Kilép a játékból, vagy visszatér a mátrixba. A depressziósok aránya minden népességcsoportban azonos. A mélakór a faj fennmaradása szempontjából nem előnyös. Az egységes emberi faj szomorú egyedei által a maga elől is titkolt alaptényekkel kísérletezik. Azzal néz szembe, amit általában negligálni szokott. Nem akartál megszületni, de megszülettél. Nem akarsz meghalni, de meg fogsz. Néhányakat beáldoz. De a faj fennmaradása szempontjából a derű a nyerő.

Szerintem azok tudják az igazságot, akik voltak már depressziósok, de kijöttek belőle. Ők pontosan tudják, hogy nem akkor látták az igazat, amikor benne voltak, hanem miután kijöttek belőle. A depresszió nem a faj kísérlete, nem az egyén beáldozása a közösségért. A depresszió csak az egyéni interpretációs erő kifulladása. Nincs értelmezői teljesítményed. Nézed a plafont. A depresszió a semmi. Az interpretálatlan, üres univerzum. A gyógyulásod meg az, amikor újra értelmezel, értékelsz. Képeket látsz bele a plafon üres repedéseibe, egymást átszövő történeteket, komplett világokat. Visszajönnek a színek, ízek, illatok. Újra van a valami.

Ezek lennének az argumentumaim Imre úr számára. Amikor kémiával bombázza az agyadat a tudomány, akkor nem a közérdekű, mesterséges derűt vagy a fontos dolgaid hazug másolatait színlelik beléd. Csak azt kapod vissza, némi segítséggel, azt a csodás képességedet, hogy meg tudd teremteni magadnak a saját, rendezett világodat. Hogy ne öljön meg az a szinte felfoghatatlanul bonyolult értelmesség, amit néha üres káosznak látsz. Hogy lehessen, létezhessen, legalább a fejedben, újra, a valami. Ott dől el.

Hallgatom tovább Imre urat.

El fog múlni, mondanám neki, nyugalom.

Minden el fog múlni. Nyoma nem marad. Nyomod.


Szilasi László prózaíró, esszéista, irodalomtörténész. Legutóbb megjelent kötete: Kései házasság.