Papp-Zakor Ilka prózája

Részletek

(Bach Máté felvétele)

Papp-Zakor Ilka 1989-ben született Kolozsváron. A Babeṣ-Bolyai Egyetem Bölcsészettudományi Karán tanult orosz és magyar filológiát. 2014-ben az Angyalvacsora kéziratával elnyerte a JAKkendő-díjat.

Teambuilding

Tegnap sikerült kinyomnom azt a régtől gyulladt pattanást az orrom tövén, gondoltam elégedetten, és töltöttem magamnak meg a törpének még egy kis bort. Fölszabadító érzés volt, még pukkant is egy aprót, ahogy felfakadt. Igyekszem minél többször felidézni az ebből származó megkönnyebbülést.

– Az utcák mentén temetetlen hullák hevernek – mondtam, majd megtornáztattam az ajkamat. A bőr a pattanás helyén többé nem feszül, na erről szerettem volna most beszélni, eldicsekedni, hogy ez a target is megvolt. Meg arról, hogy szeretem, ha a pattanás kinyomását hanghatás követi. Számomra ez abszolút pozitív megerősítés.

– De miért hagyják ott őket? – kérdezte a kolléganőm, én pedig megvontam a vállam.

– Hát biztosan hozzászoktak már – mondtam, mert ilyen ajánlatos a small talk keretei között maradni.

– És te hogy kerültél oda? – kérdezte akkor kollégám, a törpe, én pedig előbb megigazítottam a jobb mandzsettámat, majd borospoharammal gesztikulálva kezdtem magyarázni, hogy többet akartam látni a szállodánál és az irodaháznál, ahol a tréninget tartottuk, úgyhogy egy délután taxiba ültem és megkértem a sofőrt, hogy vigyen végig a szegénynegyeden.

– Azt válaszolta, hogy rendben, de nem fog sehol megállni – tettem még hozzá jelentőségteljesen, mert erre kifejezetten büszke voltam.

– És nem féltél? – kérdezte kolléganőm.

– Az féljen, aki ott lakik. Én gyúrok – vontam vállat, és közben eszembe jutott, hogy a proteinporból ideje új adagot rendelni, de lehetőleg nem málnás ízűt, az nálam nagyon nem vált be. Talán barack vagy csokoládé, gondoltam még, miközben feszes, fehér magnóliabimbók imbolyogtak a fejünk felett, körülöttünk láthatatlan madarak motoztak, a bokrok alatt pedig úgy nőtt ki a rigófütty, mint a fű.

– De voltak ott még ennél durvább dolgok is – mondtam, és a mandzsettám újra rácsúszott a kézfejemre. Most úgy döntöttem, nem nyúlok hozzá. – Az irodaházban például van egy irgalmatlanul nagy hálószobájuk, na az azért van, hogy ott éjszakázhassanak polgárháború, tűzvész és cunami esetén, ezt így írja a falon a szabályzatban. És tudjátok, mi a legnagyobb poén? Hogy árvízről nem szól a szabályzat, pedig abból is van nekik minden évben legalább egy.

– De hogy járnak be dolgozni, ha árvíz van? – kérdezte a gnóm, én viszont akkor már nem figyeltem rá, mert a parkban, ahol a teambuildinget tartottuk, megláttam egy ismerős kabátot, a csúnya kék ballont, amit mostanában igyekszem elkerülni, mert a volt spirim puhatokás, szottyadt feje áll ki belőle. Én pedig, mióta úgy döntöttem, hogy mégsem hozzá fogok járni, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag szégyenkezem előtte. Lehet egyébként, hogy valamit állított az aurámon és azért.

De lényeg a lényeg, igyekeztem nem gondolni semmi olyasmire, ami fölhívhatná rám az ex-spirim figyelmét, mert nem tudom, hogy terjednek az agyhullámok a parkban, csakhogy ez nagyjából annyira sikerült, mint amikor rászólnak az emberre, hogy ne gondoljon a rózsaszín elefántra. Világos, hogy azon fog még percek múlva is kattogni. Szóval végül azon kezdtem rágódni, hogy jobb lenne minél előbb lelécelni innen, másrészről viszont nem akaródzott hazamenni, mert otthon is egyre szarabb volt a helyzet, nemrég jöttem rá például, hogy a feleségemet már több hónapja nem láttam, a házvezetőnőm pedig meg akar ölni. Sőt, talán az óvódás fiam is tervez valamit ellenem, ezt azonban nem tudhatom biztosan, mert még nem sikerült átkutatnom a szobáját.  

És ez voltaképpen a spirim hibája volt, akinek akár a szemébe is vághattam volna az igazságot, hogy amikor az otthonom először kezdett el kétdimenziós játékra emlékeztetni, ő lélekmasszázzsal próbálkozott, ami, nem mondom, megnyugtatott, de a helyzeten nem segített; minden este ugyanabba a játékba csöppentem bele, ilyen részben keleti, részben európai, lelapított díszletek közé, ahol nem sikerült egyszer sem elérnem a targetet és nem tudtam a kódot a godmode-hoz. És csak amikor már túl késő volt, derült ki egy újabb szakembernél, hogy miközben nekem a lelkemet masszírozták, a csakráim totál el lettek hanyagolva, és a kitisztításukra most kétszer annyi pénzt, energiát és időt kell fordítani.

Akkor már végképp a házvezetőnőnk kedvenc játékára emlékeztetett a családi fészkünk, és hogy honnan tudom, hogy éppen az övére? Onnan, hogy rajta kívül senki nem játszik már videójátékokat. Ez lett az én otthonom, itt éltem a feleségemmel, aki szintén lelapult és aztán végleg el is tűnt belőle, a loknis hajával együtt, én pedig tulajdonképpen gyanítom, hogy éppen a haját volt a legnehezebb belelapítani a rendelkezésre álló két dimenzióba, valamint a fiammal, aki éppen csomagol és hülyének néz engem, nem igazán értem, milyen jogon. Meg az agyagdézsákkal a sövény mentén, amikbe mások virágot ültettek, én pedig cigarettacsikkeket dobáltam, és a házvezetőnővel, akit le kellene lőnöm, de ahhoz meg az kell, hogy elérjem a targetet és lőfegyvert kapjak, vagy legalább egy-két gránátot.

A szakember, aki a csakráimmal foglalkozik, megvizsgálta egyébként az aurámat is, és azt mondta, ne aggódjak, ha rendesen dolgozunk, minden hamarosan visszaáll a megszokott kerékvágásba. Azt mondta, nem foglalkozom eleget magammal, ami könnyen megeshet, de amikor megkérdeztem, hogy tegyem-e le a dohányzást, felkacagott, mert állítólag látta ő már a legelején, hogy eléggé félek a ráktól. És az igazság az, hogy én ettől a szótól, mint mindig, akkor is összerezzentem. De a szaki rendes volt, mert újra megnézte az aurámat, és aztán azt mondta, hogy szerinte csak dohányozzak nyugodtan, mert egy fikarcnyi zöldet sem lát benne, amiből az következik, hogy nekem nem a cigaretta, hanem az elhanyagolt csakráim ártanak, és azokra kellene alaposabban odafigyelni.

Tényleg jófej volt, hogy ezt ellenőrizte nekem, és így megnyugtatott, mert titokban régóta tartottam attól, hogy nem lehet húsz évet büntetlenül átdohányozni. Az utóbbi időben már nehezen is aludtam el emiatt, gyomoridegem volt, éjjelente pedig arra ébredtem, hogy nem tudok nyelni a torkomban növekvő daganattól, de most mintha törölték volna a bogot onnan. A csakráimat viszont rendesen elkezdtem érezni.

És közben az merült fel bennem, hogy milyen jól mutatna a feleségem ezen a padon, a bodorított hajával a magnóliafa alatt. Lótuszülésben képzeltem el, tréningruhában, egy nagy tál pattogatott kukoricával az ölében. Szinte láttam magam előtt, ahogy figyelmesen néz minket és majszolja a popcornt, a kép pedig időnként berezgett egy cseppet a rigófüttytől. Azt szerettem a feleségemben, hogy lelki rokonok voltunk, és minden péntekre megvolt a közös rituálénk. Csináljunk valami izgalmasat, mondtuk egymásnak, aztán elmentünk rántott csirkeszárnyat enni, utána pedig boroztunk. Szóval egészen jól egy hullámhosszon voltunk. Nem is értem, mi kezdte el később zavarni bennem.

A spiri pedig szerencsére továbbra sem vett észre, vagy talán észrevett és éppen a gondolataimat olvasta le, azért leskelődött a fa mögül. Bár nem, tulajdonképpen nem leskelődött, nyugodtam meg, amint megláttam az esti fényben az aranyló vízsugarat, hiszen ő is részeg, tettem hozzá, és ettől ugyanúgy megkönnyebbültem, mint a kinyomott pattanástól. Már nem is aggasztott annyira az otthonom gondolata sem, nincsen baj, mondtam magamban, miközben magam elé képzeltem a rossz felbontású terméskő falakat, mert a házvezetőnőnk játékában az otthonunk valamiért várra emlékeztetett, helyenként pedig művárromra.

Hirtelen annyira jól kezdtem lenni, hogy újra eszembe jutott az este, amikor nagyon gondos apa voltam. Akkor még a feleségem is otthon volt, sőt, még abban is reménykedtünk, hogy a lakásunk egyszer csak magától visszaalakul, és amikor hazaért a gyerekünk az iskolából, én újra meglepődtem, mert mindig úgy emlékszem, mintha óvódába járna még. A gyerek tehát hazaért és rögtön mondta is, hogy elvágták történelemből. Ilyen helyzetekben én meg szoktam kérdezni, hogy tanultál, fiam, amire a válasz legtöbbször az, hogy nem. Most azonban valami ennél különösebb dolgot mondott, nevezetesen azt, hogy tanult, ám ennek ellenére sem sikerült semmi értelmeset írnia a felmérőn, mivel nem tudja, egyszerűen nem képes elképzelni, hogy itt, ahol mi lakunk, valaha még tök más emberek éltek, mitöbb, pillanatnyilag is, éppen, amíg ezt mondja, nem sokkal távolabb még mindig teljesen más emberek élnek, az ő véleménye szerint lehetetlen ennyire elvonatkoztatni a tényektől, mondta, majd magabiztosan hozzátette, hogy éppen ezért a szociológiát sem tudná megtanulni. Hogy a társadalomföldrajzról már ne is beszéljünk. Én pedig őszintén megörültem, mert ezt a magabiztosságot a fiam tőlem leste el, szóval kihúztam magam. De fiam! Hiszen ez egyáltalában nem képzelőerő dolga!, válaszoltam neki, és gondoskodóan vállon veregettem.

Nem sokkal később pedig eltűnt a feleségem. Nem is jöttem rá az elején, hogy lába kelt, bár hiányérzetem, az volt időnként. Igazság szerint azonban mégis az tűnt fel először, hogy a házvezetőnőnk fegyverraktárt létesített a spájzban, és a befőttek helyett most bozótvágó késeket és gépfegyvereket tart lakat alatt, a fiam pedig csomagol és el akar költözni tőlünk. Meg az, hogy ameddig el nem érem a targetet, nem védekezhetem ellenük.

De a csakráim egyre tisztábbak, tettem még hozzá gondolatban, a spirim pedig előlépett a fa mögül és fölhúzta a cipzárját, miközben mereven engem nézett, mintha mégis kémkedett volna.

– De akkor hogyan járnak be dolgozni árvíz idején? – kérdezte újra a kollégám, én pedig felröhögtem,

– Hát úszva, bazmeg – mondtam, amire ő is röhögni kezdett, a fejünk felett pedig egymás után robbantak szét a magnóliabimbók, pakk-pakk.