Mucha Dorka kisprózái

Részletek

Mucha Dorka 1989-ben született Budapesten. Író, 2012 óta publikál, leginkább rövidprózákat. Jelenleg az ELTE Összehasonlító irodalom- és kultúratudomány mesterszakán tanul. Érdeklődési területe főként a XX. századi angol és amerikai irodalom. A FISZ tagja.

Cigaretta

Egy csepp esett a cigimre, valahol a háromnegyedénél. Egy halk káromkodás után beletörődtem, hogy a cigi egyik oldala gyorsabban fog égni, hogy ott, ahol az esőcsepp van, kis félkörben csak alig tudom elszívni a dohányt. Amíg a parazsat figyeltem, szemben a templomlépcsőn egy hajléktalan megrázza magát, megigazítja a sapkáját, fél szemét behunyva tartva körülpislant, és végül engem is észrevesz.

A téren csak mi voltunk, és valahol a túloldalon még szuszoghat három-négy punk fiúcska, akiknek tegnap adtunk aprót borra. Olyan sokáig ültünk a Deákon egy fa alatt a pad háttámláján, hogy azt elmondani sem tudom. A fa egész jól megvédett az eső elől, csak térdtől lefelé lógtam ki.

A csöves eközben a lábát élesztgette, megnyomkodta a térdét, a lábszárát. Először oldalra dőlt, alkaron támaszkodott, ebben a helyzetben várt egy kicsit, kinézett az Andrássy felé, mintha érte jött volt valamelyik turistabusz, aztán oldalról felnyomta magát. A fekete bőrdzsekijének a hátára az volt írva, Chicago Bulls.

Már majdnem elszívtam a cigit, amikor éreztem, hogy a zoknim vizes. A cipőm átázott. A Kakas presszóba most érkezett a személyzet, már égtek a villanyok a belső részen, a külső sátorban még ott volt a tegnapi szemét. Nem mertem arra nézni, pedig jó ötven méterre van tőlem, de tartottam tőle, hogy ott van még valaki tegnapról.

Mögöttem egy padon két nő beszélget. Az egyik kicsit nyávogva meséli, hogy a férje néha felveszi a melltartóját. Szereti a szerepjátékokat. A másik, kicsit rekedtebb hangú, vihogva javasolja, hogy talán el kéne fenekelni. Kedvem lenne a homlokukon elnyomni a cigit. Közben a férfi a lépcsőről eltűnt. A kartondoboz maradékai, és pár lim-lomja még ott maradt a lépcsőn, de ő maga, mint a kámfor.

Kisurrantam a fa védelméből a legközelebbi kukáig, csak alig, óvatosan nyomom el a cigit, meghagytam az esőcseppig. Egyszer még jó lesz valakinek.

A fehér ruhám

A Balzac utca elején állunk, a kerítésnek dőlve félig, mintha csak hatvanhétben, valahol Amerikában lennénk menő kölykök. Egy csomószor próbálom ezt képzelni, csak a hentestől kiszűrődő bazmegek zökkentenek ki. A Váciról éles dudálás hallatszik, Ádám megpróbál rágyújtani egy cigire, sokáig szerencsétlenkedik. Meztelen nős öngyújtója van, egy hete még kiscicás volt.

Igazgatom a szoknyám, pedig teljesen fölösleges, magam sem tudom hogyan, de kiszakítottam a harisnyám, még horzsolás is van az egyik térdemen. Talán amikor a buszon az előttem lévő üléshez dörzsölődött a térdem, vagy a pad elejéhez, amikor hozzáértem, vagy az iskolai mosdó repedt padlója szakította ki, amikor hánytam reggel. Nem tudom, mindegy is – mondom Ádámnak, vagy valamelyik másiknak, nem is emlékszem pontosan.

Eszembe jut az első emlékem, hogy egy fehér csipkeruhában futkorászok más kisgyerekekkel, elesek és ömlik a vér mindkét térdemből. Egy darabig ülök a földön és nézem, ahogy vérzik a lábam, a kis vércsík egyenesen indul el. Lassan halad, majd megáll, elkezd sötétedni. Akkor láttam először vért megalvadni. Csak percekkel később söpröm le magamról a koszt, a kis faágakat, kavicsokat is. Addigra a többi gyerek eltűnik, és én egyedül ülök a földön a vércsíkos lábammal és egészen jól érzem magam, hogy nincs körülöttem senki. Nem tudom, mennyi idő telhet el, valaki a hónom alá nyúl és magához ölel. Anyám az.

Hazáig szid a trolin, hogy összevéreztem a szép ruhámat, és ez most hogy fog kijönni, mivel mossa ezt ki, miért nem tudok csak egyszer vigyázni magamra. Talán csak azért maradt meg ez az emlék, mert amúgy soha másért nem szidott le. Pedig út közben mennyivel érdekesebb volt azt figyelni, ahogy a trolivezető megnyomja a gombot, hogy kinyíljanak az ajtók.

Ezt mind elmesélem Ádámnak. Mosolyog, újraköti a lófarkát. Csillog a haja, szerintem több kencét használ és többet vasalja a haját, mint én. Megnedvesíti az ajkait, amitől amúgy elolvadnék, de egy ideje úgy érzem, ezt ösztönösen csinálja, amikor hazudik.  Egyre nagyobb a hangzavar, már szirénáznak a Váciról, szóval nem is hallom, mit mond, ugyanúgy próbálok mosolyogni, ahogy ő csinálta pár perce, amikor én beszéltem.

Ezt csináljuk mindig. Mosolygunk, amikor a másik hazudik. Vagy éppen igazat mond, ez persze mindegy is, már úgysem tudnánk különbséget tenni. Kis szünet után, amikor minden elhallgat, azt mondja, hogy fontos vagyok neki. Ugyanúgy mosolygok, de már azon, hogy anyám most is leszidna, hogy miért nem vigyázok jobban magamra.