Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Szabó Róbert Csaba regényrészlete

Ott lihegett az arcomba. Szabadkoztam, hogy áthurcolkodom egy másik fülkébe, de mit sem ért, jelentőségteljesen rám nézett, és suttogva ezt mondta: Engem le fognak tartóztatni, ahogy Bukarestbe érkezünk. Ez az utolsó utam, szeretném kényelmesen megtenni. De kárpótlásul szeretnék mesélni valamit, valami olyasmit mondanék el önnek, amilyet még sohasem hallhatott. Megegyeztünk, kérdezte halkan. Jól van, nagyszerű, vágta rá anélkül, hogy bármit feleltem volna.

 

(Rab Zoltán felvétele)

 

 

Szabó Róbert Csaba 1981-ben született Szilágybagoson. Író, irodalomszervező, a marosvásárhelyi Látó című folyóirat főszerkesztő-helyettese. Új könyve Alakváltók címmel lát napvilágot 2016 márciusában, a Jelenkor Kiadó gondozásában.

 

 

Alakváltók

(regényrészlet)

 

Későn értem haza a kórházból. Azt beszélik, mesterlövészek és külföldi terroristák lövik a tömeget. A mai nap folyamán kettőt is elfogtak, és véresre verték őket. Talán meg is haltak.

 

Most a rémhírek a legkelendőbbek Bukarestben. A forradalom kellékei.

 

Egy golyó, szeretném hinni, hogy csupán tévedésből, a mentőautónk hűtőjét is kilyukasztotta.

 

A hidegteremben láttam Xavér holttestét. Mintha összezsugorodott volna egykori önmagához képest, ahogy ott feküdt árván a betonpadlón, egy vérfoltos lepedő alatt, és hiányzott a szakálla, mintha az életével együtt azt is elvették volna tőle. Levághatta, mióta utoljára láttam, más magyarázatot nem találtam. Rejtőzködni kényszerülhetett, és a szakálltól való megszabadulás a legjobb álca. Célzott lövés érte, lapocka tájékon. A Păucescu-ház környékén lőtték le, ami azt illeti, nem messze a bejárattól. A házat később felgyújtották, amit nem csodálok, bár hallani, hogy nem a felbőszült tömeg tette, hanem a forradalmárok közé beszivárgó szekusok. A Szekuritáté különleges egységei főhadiszállásának megsemmisítését nehéz lett volna megakadályozni.

 

Azt mondtam volna, hogy árván? Halálakor talán mindenki elfogadhatatlanul az életen kívül rekedtnek tűnik, viszont Xavér egyáltalán nem volt egyedül a hidegteremben. Aznap félszáz halottat hoztak be az utcákról a kórházakba, és ez csak a kezdet volt, ahogy mondani szokás.

 

Ismertem valamennyire Xavért. Azért tolongott a ház körül, mert elsőként akart bejutni.

 

Hogy miért?

 

Ezt szeretném elmondani.

 

Jobban mondva, ezt is.

 

Valójában néhány fagyasztott csirkén és hasznavehetetlen kacaton kívül semmit nem találtak abban a házban a forradalmárok, azt írja az újság, de az elmúlt évek éhínségéhez képest most ez is főbenjáró véteknek tűnik.

 

Hiábavaló minden, az a hír járja, több teherautónyi iratot semmisítettek meg, még mielőtt a nép kezébe jutott volna belőlük akár egy oldalnyi.

 

Ami azt illeti, mióta Iliescu feltűnt a tévében a forradalmárok élén, sokakban megrendült a bizalom. Egy keményvonalas kommunista fog megmenteni minket, kérdezgetik egymást a fiatalok az utcán. De egyelőre a lelkesedés, hogy Ceauşescu elmenekült, elsöpri a kétségeket. Győzni fog a forradalom, hallani mindenfelől.

 

Amikor utoljára találkoztam Xavérral, 1989 novemberében, búcsúzóul azt mondta nekem, hogy az ország állapota úgy változik, mint egy lepke élete. Kezdetben, a háború után a szovjetek szétszórták és felügyelték a peték biztonságát, és a petét a Román Kommunista Párt vezetőjéről, Gheorghe Gheorghiu-Dejről nevezték el. Ahogy a lárva kikelt a tojásból, a gazdarovar eltűnt a képből, a lárva elutálta maga mellől. A szovjetek kivonultak az országból, 1963-ban pedig Dej meghalt. Ceauşescu következett, ő volt a hernyó, aki fölzabálta az országot. És majd valamikor, fejezte be Xavér, megszületik a lepke is. Ám egy lepke sorsa háromféleképpen alakulhat, tette hozzá. Fölfalják, ez az első. Mondjuk, egy madár. Aztán elkaphatja egy gyűjtő, és kipreparálja. És végül leélheti a neki kiszabott életét is, és petéket rakhat le. Más lehetőség nincsen. Mindez egy fene nagy körforgás, és ha megnézzük a lehetőségeket, egyik sem sokkal jobb a másiknál. Mert a lepke élete szépnek tűnik, de időtartama kétségbeejtően rövidnek, és ha hozzávesszük, hogy a röpködő életmód a ciklus utolsó állomása, a legjobb lenne azonnal agyonütni, mielőtt még petéket rakna le. Mielőtt még az egész elölről kezdődne. Fejjel lefelé kitűzni, ez az egyetlen lehetőség, hogy a peték még véletlenül se essenek ki belőle, ha netalán még élne.  

 

Szervezem a hazautamat, amint tudok, visszamegyek Máramarosszigetre, az ezerkilencszázkilencvenes évet otthon akarom köszönteni, ha lesz rajta mit. Egy hónapja kerültem Bukarestbe, most meg, alig néhány héttel később, vége a kommunizmusnak. Ma, amíg a mentőautóban zötyögve a kórház felé tartottam az úttorlaszok és a tetőkön ólálkodó orvlövészek között, megint eszembe jutott az a november végi nap, amikor kigördült velem a szerelvény a szigeti állomásról. Mintha száz éve történt volna, pedig csak néhány hete. Alig hagytuk el a kormos épületeket, lekapcsolták a világítást. Csak a kommunista pártot és a hazát éltető felirat körül rezgett némi neonfény. Akkor láthattam így utoljára, mostanra, gondolom, már csak a Románia felirat árválkodik a homlokzaton, a többi fölösleges jelzőt leverték a forradalom helyi hősei, ahogy mindenütt. Ki hitte volna ezelőtt pár nappal akár, hogy ilyesmi előfordulhat. Senki. És ettől nemhogy nőne bennem a remény, hanem úgy látom, a lehető legrosszabbra is fordulhat még a helyzet

.

Szóval november vége. Hamarabb kellett volna jelentkeznem Bukarestben, de nem jött össze. Túl gyorsan érkezett az áthelyezésem híre, először át kellett adnom a praxisomat az új körzeti orvosnak. Lassan haladtunk, és egyszer csak lehullott a hó. Csöngött a telefon, Bukarestből kerestek. A kórház káderese hívott, úgy ordított, hogy nyugodtan félrerakhattam volna a kagylót, akkor is tisztán hallom. Nem halogattam tovább, még aznap megvettem a jegyem. A búcsúvacsorán túl voltunk, mehettem.

 

Az állomáson elkértem a menetrendet, de nem boldogultam vele, így hát megkérdeztem a pénztárnál, mennyi késésre lehet számítani. A jegypénztáros felnézett méteres kötőtűi mögül, mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát. Egyik páciensem, Komora Erzsike elmélete szerint adjak hozzá minden tíz kilométerhez egy percet, magyaráztam volna neki, ha rám figyel, további ötöt minden állomáshoz, ahol megáll a szerelvény, valamint a télre való tekintettel további fél órát, vessem össze a menetrendben jelzett utazási idővel, és megkapom a késés mértékét.

 

Így csupán szótlanul biccentettem, és kisétáltam a cúgos peronra. Az apám báránybőr kabátjában utaztam, és erősítésként magammal hoztam egy gyapjúpokrócot is, amit a térdemre szándékoztam teríteni. Meg fél liter pálinkát, vészhelyzetekre. A fiúk nem vicceltek a tízéves tervben meghirdetett takarékoskodással, akkor sem kapcsolták be a fűtést, ha mínusz fokot lehetett mérni a fülkékben. De hogy melyik tízéves terv írta ezt elő, ne kérdezzék. Újévig volt belőle vagy százévnyire való.

 

Már nem emlékszem, Xavér, a vén fecsegő hol csatlakozott a 2-es kupéhoz, mert éppen kint cigarettáztam, a folyosó végi illemhely előtt. Mikor visszamentem a fülkémhez, dermedten néztem a bejárathoz fölhalmozott csomaghegyet. Az óriási táskáktól, úgy tűnt, nem lehet többé bemenni. Kitartóan cibáltam a beragadt tolóajtót, holott láthattam, ha ki is nyitnám, újabb megpróbáltatások várnak rám. Arról nem beszélve, hogy a kupéval együtt a helyemet is elfoglalta az új utas, az ablak mellettit, pedig külön gondot fordítottam erre jegyvételkor. Egy csomag kávémba került. Mondhatni, ez volt az én kis örömöm, hogy az ablak mellé üljek, és bámuljam a sötét országot. No meg arra számítottam, ha mégis elindítanák a fűtést, én volnék az első, aki tudomást szerezne róla. Nem mellékes körülmény. Az új utasban mégis, és lehet, ekkor választott ki magának, úgy látszott, volt némi előzékenység, mert mielőtt még új fülke után néztem volna, felállt, és félrepakolt néhány csomagot, hogy az ajtót ki lehessen nyitni. Pedig már éppen indulni készültem. Odébbállni.

 

Úgy illett, hogy bemutatkozzam neki. Szürke, ritkás szakálla a mellkasát csapkodta. Sárga fogai voltak, és büdös lehelete, mint egy kalugyernek. Csak a csuha hiányzott róla.

 

Csodálkozva nézett rám, valósággal elámult. Ó, ha akkor egy pillanatra is a többi utasra nézek, láthattam volna, ahogy ők is értetlenkedve meresztik rám a szemüket. Erre nem számított.

 

Tudja, kérem, mondta Xavér, tulajdonképpen az, hogy kint vagy bent van az ember, csupán döntés kérdése. Én világéletemben a folyosókon utaztam, ez merő véletlen, kérem, hogy én jegyet váltottam. Az nem az én stílusom ugyanis, nevetett zavartan, és közben utat csinált az ablakig. Halk és kissé rekedtes hangja volt, mintha valami fojtogatta volna a torkát, vagy a szakálla felfogta és tompította volna a szavait.

 

Megnéztük a jegyünket, ugyanarra a székre szólt mindkettőnké.

 

A sors keze, a sorsé, motyogta Xavér. Ugyanott ülni mégsem lehet, engedje meg, hogy kifizessem. Jöjjön, jöjjön velem, és kifelé ráncigált az ajtón. Elmesélek valamit.

 

Menyétszeme volt, fürgén és alattomosan pásztázta végig maga körül a tárgyakat és az embereket.

 

A folyosón álltam ismét, és velem együtt Xavér. Bent az utasok mogorva tekintettel húzódtak újra vissza önmagukba az iménti felfordulás után. Elmeszesedett csigahéjaknak tűntek, amiket már nem érdemes föltörni.

 

Talán ugyanaz a személy vagyunk kicsit, maga meg én, nevetett halkan Xavér. A helyjegyünk legalábbis ezt mondja.

 

Ott lihegett az arcomba.

 

Szabadkoztam, hogy áthurcolkodom egy másik fülkébe, de mit sem ért, jelentőségteljesen rám nézett, és suttogva ezt mondta: Engem le fognak tartóztatni, ahogy Bukarestbe érkezünk. Ez az utolsó utam, szeretném kényelmesen megtenni. De kárpótlásul szeretnék mesélni valamit, valami olyasmit mondanék el önnek, amilyet még sohasem hallhatott.

 

Megegyeztünk, kérdezte halkan.

 

Jól van, nagyszerű, vágta rá anélkül, hogy bármit feleltem volna. A csomagokért ne aggódjon. Suttogva beszélt, szinte sziszegve, maga elé meredve, mintha a száját elhagyó szavakat ellenőrizné. Még várt is egy kicsit, hogy lássa, megfelelően indította-e útnak őket, ha élhetek hasonló képzavarral.

 

Később megtudtam, a táskákban avasi szilvapálinkát szállított. A csomagok mérete és tartalma állomásról állomásra fogyatkozott, hol itt, hol ott adogatott le belőle. Xavér ebből élt, felült az országot átszelő szerelvényekre, és pálinkát árult. Az volt a módszere, hogy a vonaton megismert emberekre próbálta rásózni portékáját, ha nem ott helyben, hát a visszaúton. Ezért szeretett a folyosón utazni. Rendeléseket is fölvett. A vasúttársaság menetrendjét használta emlékeztetőül. Ha alkut kötött valakivel, beírta a dátumot és a megálló helyét, ahol a megbeszélt időpontban majd le kell adnia a kialkudott mennyiséget. Raktára volt a fővárosi lakásán.

 

De azon a november végi éjszakán nem kötött új üzletet. A demizsonok elfogytak, a csomagok jelentősen zsugorodtak az út során, pedig jószerivel nem is tudom, mikor lehetett ideje leadogatni őket a szerelvényről, mert folyton beszélt, megállás nélkül, szüntelenül, de új üzletet nem kötött. Azt sem tudom, mikor kerültünk végérvényesen egymás mellé, ahonnan aztán lehetetlennek tetszett szabadulnom. Mégsem tudnék róla túl sokat elmondani, erről a Xavérról, aki állítása szerint jól ismert egy bizonyos Alex Perjovschit, a hegyi ellenállókat üldöző bukaresti szekus tisztet. Ilyen történetet nem is hallottam akkoriban senkinek a szájából. Ugyanolyan luxuscikknek számított, mint az Amo szappan. Illetve hallhatott az ember pletykákat, de részleteket aligha tudhatott meg. Az pedig, amiket az újságok írtak, le lehetett húzni a vécén.

 

Hegyi ellenállók, már csak ez hiányzott.

 

Nem is kell mondanom, mennyire gyanúsnak tűnt rögtön Xavér szokatlan mesélőkedve. Megfigyeltem, ha kényesebb közlendőhöz ért, vastagkeretes szemüvegét kezdte tapogatni, hogy a végén alig látott ki a lencsék mögül. Ócska provokátornak hittem, mi tagadás.

 

Újra elmentem cigarettázni, behúzódtam a szűk vizeldébe, igyekeztem kitalálni valamit, hogy lerázzam végre Xavért. De utánam jött, nem tágított. A gyér lámpafényben, miközben ide-oda dobált a mellékhelyiségben a hibás síneken a vonat, megtöröltem izzadságtól nedves homlokomat.

 

Szóval rám szálltak. Lázasan keresgéltem, mikor és kinek mondhattam valami büntetendőt. Eszembe jutott a számológépgyári búcsúünnepség, ahol a Komora tornászlányokkal koccintottunk, és a nagyobbikkal, a szőkével eltűntünk még egyszer utoljára az irodák melletti rendelőmbe. Emlékszem a hideg műbőr ágyon megejtett szánalmas közösülésre. Már két hete nem fűtöttek a rendelőben, reggelenként újságpapírt, az Előre régi számait égettük, hogy a víztartályt kiolvasszuk. Nem volt mivel megmosakodnia a nagyobbik Komora lánynak. Pár éve száműzték őket ide, sportbeutalókkal kereskedtek, feketelistára kerültek, soha nem vehettek részt többé nemzetközi versenyeken. De már nem emlékszem, hogy mondtam-e valamit Komora Erzsinek, hogy szidtam-e az áldatlan körülményeket, a gyógyszerhiányt, vagy hogy kínáltam-e neki fogamzásgátlót feketén. Feltehetően eleget ittam ahhoz, hogy az ilyen részletekre később ne emlékezzek. Arról viszont tudtam, hogy Komoráéknak egy ideje újra elnézik az üzletelést, és jó kapcsolatot ápolnak a rendőrséggel. Megharagudhatott rám Komora Erzsi, hogy nem hoztam magammal Bukarestbe. Vagy a húga, töprengtem. Tőle is el kellett volna búcsúznom.

 

A bukaresti kórházba szóló kinevezésem ott lapult báránybőr kabátom belső zsebében, mégsem lehet akkora baj, okoskodtam tovább, mire Xavér döngetni kezdte az ajtót, és nekem muszáj volt kimennem. Arra gondoltam, nem állok tovább ellen, lássuk, mi a módszerük. Ha kiismerem őket, talán könnyebb lesz, tudni fogom, mit csináltam rosszul, vagy hogyan kell a jövendőben viselkednem.

 

Persze túl sok mindent így sem tudtam meg Xavérról, és ha létezett módszer, hát arról is vajmi keveset. Például nem tudom, hogy mi lett vele megérkezésünk reggelén, mert egyszer csak eltűnt mellőlem, a peronról, miközben kézitáskámmal bajlódtam, ezerkilencszáznyolcvankilenc cúgos novemberében, kora reggel, a bukaresti Északi pályaudvaron. Cserébe viszont ott maradtam egy szekuritátés tiszt történetével, az ötvenes években a hegyekben bujkáló fegyveres elemekről szóló kétes igazságértékű mesével. Utazásunk alatt Xavér egész éjszaka erről a szekusról, Alex Perjovschiról beszélt. Úgy ismerte gyerek és felnőttkorát egyaránt, hogy nehéz lenne holmi kitalációkkal túlszárnyalni.

 

A mellékhelyiség ajtaja előtt, a vagonokat összekötő, harmonikaszerűen elrendezett ajtónyílások torkában várt rám Xavér. A csattogásban nem igazán értettem, mit mond, nem esett le, hogy éppen az életem tönkretételére készül, merényletre ellenem, és az sem tudatosult bennem rögtön, hogy néhány amerikai dollárt tart a kezében. Sosem láttam még amerikai pénzt. Úgy tudtam, zöld színű.

 

Az amerikaiak dobták le, jugó közvetítéssel, sziszegte.

 

A bankjegyek koszosak és rongyosak voltak, mintha tényleg egy repülőgépből való kiugrás kevés túlélői közé tartoznának. Mondjuk, ejtőernyő nélkül.

 

Valóban dollárt tartott a kezében. Volt több is belőle, talán ezt mondta még, én pedig elvettem tőle, és a zsebembe tuszkoltam. Elvettem tőle, mert a kezembe nyomta.

 

Nem látott meg senki. Xavér elmosolyodott, mintha azt akarta volna kifejezni, hogy látja, érdekel a története, pedig csak a lehető leggyorsabban el akartam rejteni a pénzt, mielőtt még valaki észrevenné. A saját zsebem tűnt erre a legalkalmasabbnak abban a pillanatban.

 

És hogy mi volt ez a történet? Világosnak látszott, hogy Xavér nem a rendszer kedvence, ám valamiképpen mégis a felszínen tud maradni. Vadvízi úszó, aki tudja, hová dobják a mentőövet. Az ilyen emberektől óvott a legtöbbször Komora Erzsi, vidéki magányom vigasza és egyben megtestesítője. Ráadásul egyéb megfontolások is számításba jönnek Xavér előéletét megismerve. Például megtudtam, hogy az államosítások évében, 1948-ban a napraforgóolaj-présházán kívül az egyik hüvelykujját is elveszítette. Végtelennek tetsző vonatutunk alatt csak annyit mondott erről, hogy rögtön a baleset és az azt követő műtét után az ambulancián ellenkezés nélkül, szabad akaratából adta át a présház kulcsát a hatóságoknak. Mivel nem a jobb, hanem bal kezéről távolíttatott el a nevezetes ujj, az átadási szándéknyilatkozat aláírásában nem gátolta semmi, mondta szomorú képpel. Nem lett belőle kulák, azt megúszta. A rendszer elleni gyűlöletét viszont aligha titkolhatná, fűzte hozzá.

 

Mit gondolhattam volna róla? Álltam és hallgattam. Gördülékenyen, gondolkodás nélkül és elképesztő logikával mesélt. Úgy értem, nem kuszálta össze a szálakat. Legalábbis tudta, hogyan tegye egymás mellé a kirakós játék darabjait. Csicsónál a gyanú utolsó ködfoltjai is eltakarodtak fölülünk, bár gyanakvással kizárólag én éltem. Innentől úgy éreztem, hála is vegyül Xavér beszédébe. Hogy hallgatom. Hogy elmondhatja. Vajon hányszor verhették meg a lepcses szája miatt. Végighallgatta egyáltalán valaki? Aligha. Bámultam.

 

Aztán az Északi pályaudvar sziszegő forgalmában úgy tűnt el mellőlem, mint egy mozdony, amiről lekapcsolták végre a tehervagonokat. Nem erre számítottam. Azt hittem, nehéz lesz leráznom, mert abban természetesen nem hittem, hogy le fogják tartóztatni. Épp készültem, hogy meginvitálom egy búcsúitalra. Gondoltam, ő többet tud a fővárosról, mint én, kikérdezhetném, és akkor az egyben azt is jelentené, hogy köszönöm, ennyi volt, viszontlátásra. De többé nem láttam, legalábbis élve nem. Mint ahogy én sem jutottam el aznap a kórházig, bár ne szaladjunk ennyire előre.

 

Mert Xavér kétségtelenül hús-vér valójában állt előttem, kezében néhány bankjeggyel, mint valami ajándékkal, amit csak nekem hozott, és amit nekem lehetetlen elfogadnom, és máris menekülnék, szó nélkül, eszeveszetten rohannék, át a végeláthatatlan folyosókon, kocsikon, a mozdonyig, és tovább, el, el, messzire.

 

Nem mozdulok. A korábban az orrom elé tartott bankjegyek immár a zsebemben. Xavér a szemüvegét fogdossa, a cipőjét bámulja. Állunk egymással szemben. Mozdulatlanul, mondanám, ha a vonat nem dobálna ide-oda. Kinek a pénze, honnan származik, hogy került Xavérhoz, hozzám, értelmetlen kérdések, amelyekre egyelőre nincs válasz. Csak Xavér hallgatása van, és a szerelvény őrült kattogása, mintha darabjaira hullna éppen szét, velem együtt, a világ, és mindaz, amiről azt hittem, a fizika és az emberi törvények értelmében széteshetetlenül örök. Darabjaimra hullok, velem együtt válik alkatrészekre a Román Vasúttársaság kocsija és Xavér, a pár amerikai dollár, a minket körülvevő ország, a Román Szocialista Köztársaság, mely tömör sötétségbe burkolózva vesz körül. Fogy körülöttünk az idő, amely segítségünkre lenne megérteni, miért történhetett meg mindez, amit a következőkben elmesélek. Nem, nem én mesélem, Xavér meséli, én nem tartozom semmivel senkinek, és nem tudom, mivel kellene kezdenem, ezért Xavérra bízom, mert ő szüntelenül beszélt, azután hogy a pénzt óvatosan kivettem a zsebemből, betettem a táskámba, amit azután a poggyásztartó legeldugottabb sarkába dugtam.

 

Hogy rendőrt is kiálthattam volna? Lehet. Ezt kellett volna. De addigra Xavér és köztem alig látszott a különbség. Addigra már egy helyen ültünk a vasúttársaság szerint, ha ezt nem is tartották név szerint nyilván, a jegyek elárulták. Addigra már túl sok mindent tudtam róla, lényegében szinte mindent, mert viselkedésével azt sugallta, hogy száz éve ismerjük egymást. Bizalmaskodó viselkedése eltörölte az utolsó gyanúját is annak, hogy nem volnánk cinkosok, társak az éjszakai utazásban és valami jóval többen. Elvesztem.

 

Persze az utazásról is beszélni kellene, a zsúfolt fülkékről és folyosókról, a főváros felé zötykölődő emberekről, akik különböző testhelyzetekben aludtak és beszélgettek, cigarettáztak és étkeztek. A negyedórás álldogálásokról a semmi közepén, az állomások fűrészporral fűtött kályháiról. És még többet Xavérról, ahogy nem tágít mellőlem, aludni sem hagy, az arcomba beszél, ha elfordulok, velem mozdul, mert biztos akar lenni benne, hogy figyelek. Beszélnem kellene? Akkor, ott eszembe sem jutott megszólalni. Xavér lehengerelt. Pedig, esküszöm, sokszor közbeszólhattam volna. El kellett volna küldenem a fenébe a vén hülyét.

 

Az nem igaz, mondhattam volna például Xavérnak, hogy kevesen tudhattak azokban az évtizedekben, az ötvenesre és hatvanasra gondolok, a hegyekben bujkáló fegyveresekről. Legföljebb elferdítve, kidíszítve, csomagolva a szóbeszédet, de tudtak róluk. Azok biztosan, akik a bőrükön megtapasztalták. A lakosság egy része vagy például a hadsereg megfelelő egységei, ugyebár. A bebörtönzöttek, soroltam volna. És kik voltak egyáltalán ők? Vasgárdisták, kulákok, katonaszökevények? Mert össze kellene foglalni, hogyan, kik és mi módon jutottak el odáig Romániában, hogy fegyverekkel felvonuljanak a hegyekbe, mint valami Castrók. És hogy ebben mennyi szerepe volt a rendszert kiszolgáló titkosrendőrségnek, a Szekuritáté embereinek, akik sikertelenséget, hozzá nem értést kegyetlenséggel pótoltak. Hogy újabb és újabb embereket kényszerített a bujdosásra, ki ne tudta volna, legfeljebb a nyomor elfeledtette velünk pár évtized alatt. A megtorlások legtöbbször nem is az ellenállót játszó szegény ördögöt sújtották, magyaráztam volna, hanem inkább szűkebb és távolabbi ismeretségi körüket, sebtiben föltérképezett kapcsolati hálójukat. A hajszák során megkínzott emberekkel leplezték a kudarcot, hamis vallomásokat csikartak ki, pocsékul működő besúgóhálózatot alakítottak ki. A legtöbb információ persze használhatatlannak számított, csupán a statisztikai mutatókat javította. És az árulásokról is beszélni kellene, amikor végre mégis elkaptak egy-egy célszemélyt. Banditát, ahogy ők nevezték. Mert néha egy-egy családnak elege lett a több éves hercehurcából, és már csak percnyi nyugalomra vágytak, és élni akartak, és feladták gyermeküket, sógorukat, testvérüket, szomszédjukat, mit tudom én, kijüket, lendülhettem volna bele, de meg sem szólaltam. Xavér jól tudta mindezt, mert mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, ott folytatta, ahol én el sem kezdtem. Volt az ezer főre tehető ellenálló között néhány magyar, egy székely faluból, Ozsdoláról származó Sólyom nevű, és két társa, akik miatt végül is azon a szerelvényen elmondta nekem a történetet Xavér. Sokáig azt hittem, azért gondolta, hogy rám tartozik, mert magyar vagyok. Ez baromság. Xavér észrevette bennem a figyelmes hallgatót. Én nem mondtam nemet.

 

Ez a Sólyom, aki a székelyföldi hegyekben bujkált, katonaszökevénynek számított, a petrozsényi büntetőszázadból, a bányából szökött meg, és sokáig úgy is keresték, mint egyszerű szökevényt, magyarázta Xavér, ám amikor később társával lelőttek egy szekust, aláírták saját halálos ítéletüket. És ezt a Szekuritáté sem gondolta másképp. Xavér sem. Hatvankilencben olvasni lehetett Sólyom esetéről, írtak róla a lapok, de a lapokat már akkor is kétkedéssel kellett forgatni. Na és?

 

És hogy ellenállók lettek volna? Lehet. Xavér cinkosan nevetett. Legyintett, mert ismert jó pár embert, akiket az ellenállók miatt hurcoltak meg. Körülnézett a folyosón, és cigarettára gyújtott. Adjál, kérlek, egy bagót, mondta alázatosan.

 

Máris tegezett.

 

Szabó Róbert Csaba