Mucha Attila kisprózái

Részletek

Mucha Attila 1985-ben született Vágsellyén, Pereden nőtt fel, Budapesten él. Prózát ír, informatikusként dolgozik. A FISZ tagja.

A prímás

Behangolta a húrokat a hegedűn, a gitáron is, kicsit megtörölgette őket, majd visszahelyezte a tartójukba.

A tükör elé lépett. Kihúzta magát, elégedett volt a testfelépítésével, korához képest jó alakú, izmos ember, állapította meg.

A tükör mellett egy kis lavórban víz volt. Belemártotta kezeit, föléhajolt, megmosta az arcát. Fogta a szappant, és borotvahab híján, azt habosította fel a pamaccsal. Megborotválkozott.

Arcszesze Pitralon. Apja még Szocsiban vett ötvenakárhányban egy rózsaillatú parfümöt, halála után nem volt szíve kidobni, megtartotta magának, cseppentett egyet a bal, és jobb kulcscsontjára is.

Fogott egy üreges fém vasalót, lapáttal izzó parazsat töltött belé, leakasztotta a fogasról a krumplikeményítővel kezelt fehér ingét, ami az évek alatt a gallérnál, ujjak végén picit besárgult, kivasalta, majd a forró vasat a talajcsempére tette kihűlni. Megmosta a kezét, megtörölte a törülközőben. Betűrte nadrágjába az ingét, tükörben nézve megigazította magát. Felvette lila zakóját, még egy utolsó pillantás az összképre, elégedetten nyugtázta. Hátára kapta a gitártokot, kezébe a hegedűt, és kilépett a garzon bejárati ajtaján. Átellenőrizte, mindent bezárt-e, és a vasútállomás felé indult.

Szombat reggel a nap sugarai az állomás fölött nyúltak be a város fölé. Az épület előtti parkban péntekről hátramaradt részegek egy csoportja hőbörgött. Műanyag palackos vörösbort ittak, cigit is vettek a benzinkúton, övék volt a park, itt nyújtották a tegnapot, alig várták, valaki megrebbentse előttük azt a bizonyos vörös palástot. Néha rúgtak egyet a földbe, szállt a por a padok körül.

„Nézd má’, muzsikus cigány!” – ordított az egyik többieknél is hangosabban.

Lakatos Károly elég idős volt ahhoz, hogy az efféle beszólásokat rezzenéstelen arccal tűrje, lépkedett tovább, még jegyet kellett vennie a pénztárnál, vidékre utazott. A komája ajánlotta be, prímás kellett az egyik  lagziba, és annak, hogy gitárja is van a Karcsibának, annak még jobban örültek, mert a nagybőgős, a Jani, tudott gitározni, és akkor amíg elmennek kikérni a menyasszonyt, aztán vissza a templomba, onnan a kultúrházba, a menetben nem kellene cipelnie azt a nagybőgőt, hanem Karcsibá engedelmével, esetleg a Jani gitározhatna, a Karcsibá pedig hegedülne.

„Na, mi van, te, csicska? Ide sem nézel?”

Karcsibá végülis odanézett, nehogy tényleg abból legyen a baj, hogy nem nézett oda, és ekkor meg, mitnézel?, felugrottak a padról, már indultak is neki szembe.

*

„Tudtam én! Cigány szavára ne adj! Mások is megmondták. Ezeknek még a művészmunka is büdös!” – legyintett a menyasszony apja a vendégek üdvözlése közben.

Hegedű nélkül nem olyan az akácosút.

Ádvent

„Te az ágynemű tartóban nézd, én a szekrényekkel kezdem!” – osztotta ki a feladatokat a fiú.

Húga kipakolta az egyik, majd a másik ágyneműtartót, ott nem talált semmit, ezért hozott egy széket, és a felső polcokon folytatta a keresést. A fiú a szekrényajtókat nyitogatta, egymás után. Ha nincs a hálószobában, majd máshol lesz, mondták.

Néhány napja kihallgatták a szüleiket, és a résnyire hagyott konyhaajtón keresztül ugyan nem értették minden szavukat, de amit igen, az elég okot adott egy felderítés elindításához.

„Mi lesz a karácsonnyal?”

„Nem tudom.” – szólt a férfi.

A nő felállt a konyhaasztaltól, kiürítette a hamust, visszaült és rágyújtott még egyre. A csendet a kávéfőző kotyogása szakította meg. A nő felállt, töltött két csésze erőset, cukor nélkül, elfogyott a kávé, mondta és visszaült. Megkordult a gyomruk, egyszerre itták ki a kávéjukat.

„Fát és ennivalót tudunk venni?”

„Csak ajándékot nem.”

A gyerekek mindent feltúrtak a házban, végül elkéredzkedtek a nagyihoz, hogy ott is körbenézhessenek, persze minden munka hiába.

„A felnőttek nagyon ügyesek.” – mondta a fiú.

„ Ha felnövök, én is ügyes leszek!” – határozta el magát a kislány.

Nem volt hátra sok az Ünnepekig. Úgy döntöttek türelemmel kivárják. Az iskolában már szünet volt, menni sem kellett sehová, igazán semmiség.

„A gyerekeknek mit mondunk?” – kérdezte a nő.

„Még várjunk, meg fogják tudni.”

Egy híján húsz

Ahol régen laktunk, az utca végén, diófa volt.

Egyszer egy őszi eső után, a haverok hívtak diót szedni, pár órával később arccal előre csapódtam a földnek, amikor a diófáról leestem. Sokkot kaptam, magam alá gyűrtem a kezeim, magyarázták az orvosok, mikor magamhoz tértem a kórház sürgőségi osztályán. Tenyértől könyökig, mindkét kezem gipszben volt.

Akkoriban billiárdoztam. A törött kezem miatt kihagytam néhány osztályversenyt, kupát, fiataloknak rendezett Európa-bajnokságot, és akkor még nem is tudtam, sérülésem következtében, mi lesz a maradandó kár. Remegő kézzel képtelenség volt pontosan ütni a golyókat.

És a dolgok változni kezdtek. Fogyhatnál picit, vékonyan helyesebb fiú lennél, talán járnék is veled, nőügyekben erről szólt az általános iskolás éveim utolsó néhány éve. A focival úgy voltam, hogy tesiórákon, foci közben, csak a kapuban szerencsétlenkedtem, kosárlabdázni valamennyire szerettem, de ez sem mentett meg a fiúk közönyétől. Kövér voltam, csendes, a focit nem szerettem, a lányok is elkerültek, így teljesen nyilvánvaló, tizennyolc plusz egy gyerek járt az évfolyamunk bé osztályába.

És a legrosszabb akkor jött, amikor a lányok külön vonultak a fiúktól. A fiúk ilyenkor jobb esetben csak nagyon sértő dolgokat beszéltek nekem, rosszabb esetben rögtön a verekedéssel kezdték. Suli után megvártak, volt egy nagy melák haverjuk, cés, bukott párat, azzal kergettek a buszmegállóig, megfenyegettek, cigit kellett nekik hoznom, és akkor nem vertek meg. Néhány kartonnal. Később beköptem az egész bandát, mert már nem bírtam idegileg, lefogytam fél év alatt vagy tizenöt kilót. Néztek is a lányok nagy szemekkel, amikor évekkel később, részegen elmeséltem egy osztálytalálkozón.

És most itt ülök egy üdülő központban, fent a hegyen. Fák alatt, faházak közt, alul a völgyben folyó tekereg. Arra gondolok, nyolcadikban ezért nem jöhettem ide az év végi osztálykiránduláskor, mert választhattam a hármas magaviselet és a tábor között.

Ülök a tábor egy pontján, az volt a feladat, mindenki figyeljen meg egy embert. Még nem döntöttem el róla, hogy rövid hajú, kövér lány-e, vagy egy vékony hangú, zsírcsöcsű fiú. Valamit ír. Kézfeje tartása, ahogy a tollat fogja, nagyon lányos, szinte kecses. Cigijéből egyszerre két slukkot szív. Ahogy a füstöt sűríti, öblöseket húz, szája sarka hosszasan megnyúlik, mint annak a kalapos angol miniszterelnöknek szomorkásabb fotóin, és olyanokat mondd, hogy jaj, ez meg az a mondata maga a gyönyör!, meg mindenféle ehhez hasonlókat, megkérdezi felolvassa-e, szerencsére nem, már amúgy is kezdtem nagyon utálni, amikor eszembe jutott az általános iskolás éveim utolsó néhány éve.