Szöllősi Mátyás prózája

Részletek

Szöllősi Mátyás 1984-ben született Budapesten. Költő, drámaíró, szerkesztő, fotós. Mozgó Világ Nívódíjas. Legutóbbi kötete ­Állapotok­ címmel látott napvilágot a Kalligram Kiadó gondozásában, 2011-ben.

(Honfi Anna felvétele)

Spirál

(részlet)

Hason fekve ébredt. A szemgödre tele volt könnyel, egy rossz álom maradékával; zsibbadtak a karjai, alig bírta mozdítani őket, és az ablakon túlról áradó fény zavarni kezdte a szemét. Megmozdult. Előző este is érezte az erjedt hússzagot, ami most már az egész lakást beterítette. Fájt a gyomra és a tarkója. Égett a nyelve és az ajkai is. Bármit megadott volna egy pohár vízért, de a csap még messze volt. Érezte, hogy egy erő húzza lefelé, a nedves padló irányába és el akarja nyelni.

Eltolta magát a padlótól. Visszazuhant, beverte az állát. Valami szúrta a bal mellét. Muszáj volt mozdulnia. Néhány újabb próbálkozás után fölállt, megdörzsölte a bal karját, majd a szemét. A szoba egyik felét vakító fény terítette be, s égető fehérré színezte a tárgyakat, a másik részében olyan sötét volt, mint egy kivájt lyukban.

Kezdett kirajzolódni a sötétben egy-egy forma, a polc sziluettje, és az asztal lapos felülete; néhány tárgy hevert rajta. Különféle cuccok voltak mindenütt; az ágyon, és előtte is. A szőnyeg tele ruhákkal; régi cipők, könyvek hevertek össze-vissza. Az ablak melletti falon hiányzott egy darab a vakolatból. Látta a tégla barnás-vöröses színét, majd az előszobát borító vastag porréteget; csillogott a szűrődő fényben. Hirtelen nem tudta, mennyit aludhatott a padlón fekve, mint akit leütöttek, és otthagytak elpusztulni.

Öt napja, hogy utoljára elhagyta a lakást. Akkor is csak a boltba ment, hogy megvegye a húst, ami most erjedten állt a hűtőben. Kiegyenesedett. Öklendezett kettőt. Nehezen viselte el a bűzt. Kivánszorgott a fürdőszobába, hogy igyon. Fejét a csap alá tartva nyelte a vizet, aztán megmosta az arcát és a tarkóját. Enyhült az izzasztó lüktetés a testében. Gyakran érezte ezt ébredés után, főleg, mióta a felesége meghalt. Decemberben ment el, egy szombati napon. Az járt a fejében, ahogy kilép a kapun és összehúzza magán a kabátot, s ahogy megveszi a bort, hogy legyen mivel koccintani a vacsora alatt. Összeütközött a szomszéd nővel, s egymásra nevettek szabadkozva, hogy ki menjen be előbb a kapun. A nyitva hagyott ajtó. Az a néhány mondat, amire választ már sohasem kapott.

Ott feküdt Éva, a szoba közepén, véres nyál csorgott ki a száján. A kezében egy vázát szorongatott. Olyan erősen, hogy a mentősök csak nehezen tudták kiszabadítani. Erre emlékezett a napból, mióta a felesége nincs már. Sőt az elmúlt három hónapból se sokkal többre. Decembertől már csak egy éve lett volna hátra a cégnél. Az első utazást kora tavaszra tervezték, egy lávakék hegyi tóhoz, sűrű fenyőerdővel a partján. De Éva száján vér csorgott ki azon a szombati napon, és már csak egyetlen útja maradt hátra.

Urnás temetés volt. Gyorsan történt minden. Csak néhány arcot volt képes fölidézni meg a pap hangját, mint egy visszatérő hullám; ott motoszkált a fülében. A cégnél megértőek voltak és segítettek mindenben. Elintézték a papírmunkát helyette. Egy ideig minden nap fölhívta valaki, hogy beszéljenek. Amikor bejelentette, hogy nem megy be többet, sokáig próbálták meggyőzni, hogy az az egy év is nagyon sokat számít. Hogy jóval kevesebbet kap, ha az utolsó évben nem dolgozik. De őt ez nem érdekelte. A lánya is hazajött hétvégente, de mivel állandóan Éváról volt szó, elküldte őt is. Hetek teltek el. Egyre ritkábban mozdult ki, és a telefon is egyre gyakrabban maradt néma.

Átment a konyhába, kinyitotta a hűtőt. Határozottan áramlott felé a bűz. Tudta, hogy kezdenie kell vele valamit. A konyha tele volt mosatlan edényekkel; az asztal lapján szétkenve, hosszú csíkban lekvár. Használt filterek egy pohárban, üres borosüvegek és penészes kenyér. Úgy nézett ki a lakás, mintha valaki robbantott volna benne egyet.

Próbálta fölidézni az előző napot, de fogalma sem volt, mivel telt az a huszonnégy óra, és rádöbbent, hogy sok huszonnégy óra telt el, ami felidézhetetlen. Állt a konyha közepén sajgó fejjel; viszketett a háta és a pólója alatt még mindig szúrta valami a mellét. Zavarta a beáramló fény. Megvilágított minden koszos sarkot, a leöntött díványt a szobában, a padlón heverő cipőket és sárdarabokat. Jól látszott onnan az üres akvárium, amiben zöld moszatdarabok savanyodtak. Tudta, hogy meg kell küzdenie ezzel, és úgy érezte; ha így telnek tovább a napok, valami végeérhetetlenül megváltozik.

Eszébe jutott, hogy hatvannégy éves. Egyszerre tűnt nagyon soknak ez az idő, de ahhoz túl kevésnek, hogy ilyen határozottan omoljanak össze körülötte a dolgok. Lehúzta magáról a pólót, visszament a fürdőszobába.

Elkezdte lemosni a testéről az éjszaka kiizzadt álom maradékát. Dús mellszőrébe beleakadt egy törött fogpiszkáló darabja; az szúrta így a mellét. Megmosta az arcát, a mellkasát. Csorgott le a jéghideg víz a testén. Érezte, hogy a hús és az akvárium bűze mellett belőle is árad valami savanyú szag. Meg akart szabadulni tőle. Kinyitotta a tükör melletti kis szekrényt; szerencsére talált benne egy szappant. A víz alá tartva forgatta a kezében, aztán a mellkasán futtatta végig. Izgatta a bőrét. Hirtelen remegni kezdett a csap, és a csőrendszer felől egy hullám indult meg, ami a mosdókagylót is megrázta. Fokozatosan erősödött, s úgy tűnt, ha nem zárja el a csapot, a rázkódás szétveti az egész rendszert.

Fölkattintotta a kis lámpát a csap mellett. A plafonról lógó égő nem működött, azért is tette oda korábban. A huszonöt wattos izzó fénye lomhán világította meg a fürdőszoba mosdó körüli részét. A tükörben látta a borostás, megviselt arcát, a mellkasán a szőrt, ami a szappan habjától csak még dúsabbnak és szürkébbnek látszott. A hasán vaskos csík húzódott keresztbe, valami megnyomhatta alvás közben. A vállán egy seb volt; még mindig nem gyógyult be, pedig hetekkel ezelőtt szerezte. Megfogta a kagyló szélére terített törölközőt, letörölte az arcát, aztán a mellkasát. Erősen dörzsölte, hogy a hab mindenhonnan eltűnjön.

Átment a szobába. A lába beleütközött néhány tárgyba és az asztal sarkába. Megtalálta a szemüvegét. Erre emlékezett, hogy talán ott lehet.

Az ablakhoz lépett, hogy kinézzen az utcafrontra. Erős szél mozgolódott kint és egy nedves levelet nyomott fölfelé az üvegen. Követte vagy húsz-harminc centi hosszan. Mintha egy csiga vánszorogna, szokatlan irányba, ellentmondva a gravitáció törvényének, gondolta. Gravitáció, törvény, ellentmondás, ilyen szavak jutottak eszébe; látszólag összefüggve egymással. Mintha neki köze lenne ezekhez a kifejezésekhez. Mintha ismerné a jelentésüket. De azt sem értette, hogyan jut eszébe egyáltalán, hogy gravitáció, és miért is halad fölfelé a levél. Mégis, érezte, hogy jelentősége van. Az ablak fehér kerete szűk lett, és a tárgyak nehézsége és a sajátja is, nyilvánvalóvá vált. Szinte fájt neki az a nehézség, ami a tárgyat nyomta, az, ami önmaga volt.

Kiszúrt egy pontot az ablak alatt álló széken. Lepattogzott róla a zöld festék és kilátszott a szürkés-barnás lemez. Néhány nyúlánk rost felszakadozva kibukott a festett részre, kis darabokra esve szét. Erősen koncentrálnia kellett, hogy lássa mindet, egymástól külön-külön. Megigazította a szemüvegét. Ha a lencsén keresztül figyelt, látta az egymástól elváló részeket és köztük az egészen vékony kis csíkokat. Azonban ha a szemüveg fölött nézett el, összemosódtak a rostok. A szék fölső része egyetlen sima felületnek tűnt, amin csupán néhány nagyobb folt lapult. Talán egy kávéscsésze nyomai, gondolta. Kinyitotta a szekrényt. Dohos szag csapta meg az orrát, mégis kivett egy másik pólót és fölvette. Hűvös volt, s úgy érezte, enyhén nedves is. Lehúzta magáról.

Elkezdte összeszedni a tárgyakat. Tizenhét könyvet talált a földön, és arra gondolt; bárcsak azért volnának itt, mert olvasta őket. Végignézte a címeket. Annak örült, hogy legalább néhány ismerős közülük. Nem tudta, hogyan kerültek a szőnyegre vagy az ágy alá. Az összecsomósodott zoknikról nehéz pormacskák zuhantak vissza a földre, és a szőnyegen is volt a lekvárból, ami szétkenve csillogott az asztalon. Három cipőt talált az ágy alatt, ahonnan szintén fülledt dohszag áradt kifelé.

Zaj szűrődött be kintről. Kopogást hallott. Fölegyenesedett, majd áthaladt az előszobán. A lépteitől összekeveredett a por a szűrődő fényben és szinte köddé sűrűsödött mögötte. Újra hallotta a kopogást. Odalépett az ablakhoz, eltolta a kis függönyt.

Az egyik szomszéd, egy magas, barna hajú férfi állt az ajtó előtt; mélyen kivágott, fekete pólóban és műbőr fekete nadrágban, amin megcsúszott a fény, ahogy mozdult. Negyven körüli lehetett, de a formára illesztett haja és a szokatlanul barna bőre fiatalosabbá tette. Bármikor látta korábban, mindig élénk színű ruhákban volt, és csillogott rajta valami.

Egyszer beszélt vele. Nem emlékezett rá, pontosan miről, és nem értette, mit akarhat most. Fönt laknak a negyediken, egy nagy tetőtéri lakásban. „Melegek”, ahogy az egyik szomszéd súgta neki valamikor. Nem kell foglalkozni velük, mást úgyse nagyon tehet az ember, mondta még. Nem értette akkor sem, mire utal ezzel. Mintha lett volna ebben a mondatban valami más is, gondolta. Hogy azért mégis csak kellene tenni valamit. „Buzik”, hallotta egyszer a lépcsőfeljáróban, és hogy „az anyjuk picsáját”, ezt is.

Figyelte, ahogy a férfi hátrasimítja a haját. Furcsák a mozdulatai, meg az a ruha is elég szokatlan, gondolta. Visszaengedte a függönyt. Megdörzsölte a mellkasát. Szúrt a fogpiszkáló nyoma még mindig, és a vállán lévő seb körül megvillant néhány ideg. A férfi újra kopogott. Elfordította a kulcsot, aztán a fönti kis reteszt is, majd szűken ugyan, de kinyitotta az ajtót.

– Mi kéne? – szólt ki a résen. Arra gondolt, hogy nem is ezt akarta mondani.

– Helló – mondta a férfi. Enyhe terpeszben állt a gangon és a v-alakban kivágott pólója résén kikandikált a mellszőre, de úgy, mintha direkt rakta volna ki. – Kristóf vagyok, talán emlékszik…

– Igen?

– Azért jöttem, mert... szóval, tartunk fent egy kis összejövetelt, és arra gondoltam...

– Mire gondolt?

– Hát, hogy esetleg volna kedve feljönni.

– Mi, hogy most?

– Igen, mostanában. Van fönt egy kis társaság. Megkérdezek pár szomszédot, hátha... – mondta, miközben nevetett. – Nem túl lelkesek. De arra gondoltam, maga biztos szívesen inna egy italt.

Figyelte a férfi arcát, és rájött, hogy a tiszta tekintete miatt nem vette eddig észre a ráncait. Volt benne valami szokatlan lassúság, amellett, hogy lendületesen beszélt.

– Miből gondolja?

– Maga rendes fickónak tűnik. Márk is kedvesnek találja – mondta, majd közelebb hajolt és valamivel halkabban folytatta. – Nem mindenki ilyen ám a házban.

Közben erős parfümillat csapta meg az orrát, édeskés szag volt. Kiűzte az orrából a savanyú moszat- és dohszagot.

– Ki az a Márk?

A férfi szemei tágabbra nyíltak és mosoly jelent meg az arcán. Megvakarta a homlokát, amin apró izzadságcseppek kenődtek el.

– Márk a párom. Miatta gyűltünk most össze...

– Meghalt? – vágott közbe, s egyszerre szorult össze a mellkasa Éva, és a megütött hangsúly miatt. Látta maga előtt, ahogy fekszik a szőnyegen és terjed szét a vöröses folt a szája körül. – Elnézést – mondta még gyorsan.

– Nem, szerencsére nem – mondta a férfi, aztán rövid szünetet tartott. Elnézett az udvar belseje felé. – Szóval, ha van kedve, jöjjön föl. Tudom, mi történt és azért gondoltuk...

– Fogja már be! – förmedt rá a férfira.

Egy darabig hallgattak. Kint fújt a szél és néha erős zúgás járt át a belső udvar falai között.

– Ott fönt, a negyediken vagyunk – mondta a férfi, majd elfordult újra, és fölmutatott a legfölső szint irányába.

– Nem, egyáltalán nincs kedvem! Hagyjanak békén! – mondta Endre, és becsukta az ajtót.

Érezte, hogy lüktet benne a vér, s hogy izzad. Nekidőlt az ajtónak. Kifújta magát. Hallotta, ahogy a férfi mozgolódik a gangon, majd a távolodó lépteit. Várt, míg meg nem szűnnek a zajok, aztán visszament a szobába.

Még szúrósabbá vált a bűz; az algák és moszatok savanyúsága összekeveredett a hús rothadt szagával. Csípte az orrát. Nem értette, hogyan jutott eszükbe, hogy fölmenjen. Hihetetlen, gondolta, hogy az emberek mire képesek, s az jutott eszébe, hogy mégis csak fölmegy és megmondja nekik, hogy eszükbe ne jusson többet zaklatni.

Megcsörrent a telefon. Nagyot dobbant a mellkasa. Arra gondolt, hogy ha a férfi hívja, akkor kihívja a zsarukat. Nem látta sehol a készüléket. Körbejárt a szobában. A hang közben erősebb lett, ide-oda pattogott a falak között. Megállt, hátha elhallgat. Fél perc elteltével megszűnt a berregés, de mire kifújta magát és lehajolt, hogy fölvegyen egy tárgyat a földről, megint megszólalt. Pár újságcafat alól került elő. Fölvette a kagylót.

– Halló!

– Szia, apa.

Mikor meghallotta a lánya hangját, megkönnyebbült, de aztán tudta, mi következik. Szorítást érzett a torkában.

– Szia. Mit szeretnél?

– Ma felugrom akkor, ahogy megbeszéltük. Ideje, hogy megnézzem, mi van veled.

– Mikor beszéltünk erről?

– Tegnapelőtt.

– Aha. Nos, az van, hogy ma nekem nem túl jó.

– Miért, mit csinálsz?

– Elég sok dolgom van, ami azt illeti...

– Például mi?

– Elég sok minden.

– Értem. Figyelj, apa, azt akarom mondani...

– Jól vagyok, minden rendben! Miattam ne gyere.

– Szerinted ki miatt mennék?

– Nem tudom.

– Miért csinálod ezt?

– Mit?

– Hogy állandóan visszautasítasz.

– Nem utasítalak vissza, csak nem érek rá. Majd ha kell valami, szólok.

– Az eszedbe sem jut, hogy csak úgy találkozzunk?

– Ez mit jelent, nem értem.

– Mondjuk jelentheti azt is, hogy felöltözöl valami normális ruhába, kijössz a lakásból, és együtt elmegyünk valahová.

– Hová?

– Mit tudom én! Bárhová.

– Tudod, hogy ezt nem szeretem.

– Mit nem szeretsz?

– Amikor ilyen összevissza beszélsz.

– Nem beszélek összevissza, nagyon is pontosan beszélek. Megnézhetnénk ezt a jelenséget... vagy mit. Ami most látszik az égen. Baromira szép.

– Miféle jelenséget?

– Hát, ezt a... Nem tudom. Valami csillag látszik az égen, egy szupernóva vagy micsoda. Nem értek ehhez.

– Azért van ilyen világos?

– Igen.

– Aha...

– Szóval?

– Mit szóval..?

– Felöltözöl?

– Fel vagyok öltözve.

– Ne haragudj.

– Hány óra van?

– Talán nyolc. Azt hiszem.

– Este nyolc?

– Igen.

– Én ilyenkor már nem megyek sehová.

– Mintha máskor mennél...

– Ne légy igazságtalan.

– Nem igazságtalan vagyok, apa, hanem szomorú.

– Én is szomorú vagyok, de nincs mit tenni ezzel.

– Ezt hogy érted?

– Anyád meghalt. Ezzel nincs mit tenni, úgy értem.

– Kivételesen nem rá gondoltam.

– Hát kire?

– Rád, apa. Hogy ez így nem jó.

– Mi nem jó? Nagyon jól vagyok.

– Te is tudod, hogy ez nem igaz.

– Dehogynem, teljesen jól vagyok.

– Akkor pláne találkozhatunk.

– Találkozzunk holnap! Fáradt vagyok, és mondom, egy csomó dolgom van.

– Mondj egyetlenegyet, ami halaszthatatlan, és akkor békén hagylak!

Nem válaszolt azonnal. Erős szuszogást hallott, és rádöbbent, hogy ő fújtat ennyire. Eltartotta magától a kagylót. Belegondolt, hogy fölmegy a negyedikre, bekopog és megmondja nekik, hogy micsoda pofátlanságnak tartja, hogy este nyolckor zaklatják a ház lakóit.

– Őszinte leszek, tiszta ideg vagyok.

– Igen, ez általában így van.

– Ne gúnyolódj velem, kérlek.

– Mi történt?

– Az előbb, mielőtt hívtál, bekopogott az egyik szomszéd.

– Igen?

– Igen. Hogy is mondjam. Szóval, van itt egy, illetve kettő... férfi, szóval, két meleg... Így mondják, nem?

– Van ilyen kifejezés, apa. Ők dühítettek fel ennyire?

– Az egyikük.

– Mit mondott?

– Nem is tudom.

– Nem emlékszel?

– De, emlékszem.

– Szóval?

– Megkérdezte, volna-e kedvem fölmenni.

– Felhívtak magukhoz?

– Az egyikük, az a magasabb...

– És, te mit mondtál? Ezek szerint nem mentél.

Várt egy darabig, hátha összeállnak a fejében a gondolatok valami egésszé, amivel meg tudja indokolni, mi zavarja annyira. De mire elkezdtek formálódni a dolgok a fejében, zúgni kezdett a vonal. Hallotta a lánya hangját; olyasmiket, hogy „ott vagy?” meg, hogy „megyek”, és néha visszakérdezett, hogy „tessék”, aztán kétszer vagy háromszor is csak annyit mondott, hogy „nem értem.” A kapcsolat végül megszűnt, és csak egy erős, határozott recsegést hallott. Letette a kagylót.

Zaj szűrődött be kintről. Újra végigment az előszobán, hogy kinézzen. Eltolta a függönyt. Fönt a negyediken páran kint álltak a gangon. Nem értette, miről beszélnek, csak hogy nevetnek, és látta, hogy a két férfi és a nő koccint a poharával, majd ahogy az egyikük rágyújt és idővel leszórja a hamut az udvarra. Csillogott a fehér fényben.

Visszaengedte a függönyt, hogy ne lássa őket. Eltelt pár másodperc. Újra hallotta a beszűrődő nevetés hangját, amit a ház belső tere fölerősített. Nehezebbé vált a mellkasa. A hosszú előszoba közben befelé húzta; elkezdett a tér szűkülni, mintha a tárgyak, a szekrények közelebb lennének hozzá, és rá akarnának mászni. Hallotta a nevetést. Érezte, ahogy kicsapódik a nedvesség a bőrére, fázott. Összemosódott előtte a fehér fényben álló előszoba, s ahogy fölemelte a kezét, hogy az arcához nyúljon, nedvességet érzett. Minden vizenyős és bizonytalan lett. Megint hallotta a szuszogást, majd újra a nevetést, aztán a szuszogást, végül együtt a kettőt, és az jutott eszébe, hogy „buzik”, és látta a szomszéd nő arcát meg a kezét, ahogy magyaráz, aztán a férfit, ahogy áll az ajtó előtt és mutat föl az emelet irányába, az akváriumot és a rothadó moszatdarabokat, végül Évát a földön, kezében azzal a vázával, ami már ott állt az asztalon, és először csak egy kisebbet, aztán nagyokat vert a mögötte lévő ajtóra, többször, egymás után.

Nem bírt tovább állni. Leguggolt és nekidőlt az ajtónak. Próbált egyenletesen lélegezni. Újabb nevetést hallott és rádöbbent, hogy dühíti. Fölállt, bement a szobába, hogy ne hallja, de minden mozdulat közben, mikor arrébb rakott egy tárgyat, ott volt a nevetés a fejében. Arra gondolt, hogy talán hallották, ahogy csapkod. Gyorsan végigment az előszobán, kinézett az ablakon. Eszébe jutott, hogy talán rajta nevetnek. Hogy a férfi, miután itt járt nála, fölment, és elmondta, milyen rosszul néz ki. Még azt is érezhette, milyen szagok áradnak ki a lakásból, gondolta.

Azok hárman még mindig a gangon álltak. Látta, hogy az egyik férfi épp magyaráz valamit. Figyelte a mozdulatait. Egyszer csak lenézett, és úgy látta; pont rá. Le is mutatott a gangról. Mikor a két nő is elfordította a fejét, már biztos volt benne, hogy róla beszélnek. Visszaengedte a függönyt. „Basszameg, ezt nem hiszem el” mondta félhangosan. Arra gondolt, hogy fölmegy és elküldi őket a picsába, vele ne szórakozzanak, s ha csak azért jött le az egyik fickó, hogy kigúnyolja, akkor kurvára megkeserülik a dolgot.

Fölhúzott egy bőrcipőt. Már a kilincset fogta, mikor rádöbbent, hogy félmeztelen, s hogy így nyitott ajtót. Ilyen tehát az öregség, hogy az ember már nem vesz észre bizonyos egyértelmű dolgokat, gondolta.

Visszament a szobába. A szekrényben elkezdett kutakodni a ruhák között. Az összes ing gyűrött volt. Kivett egy fehéret, egy kék csíkosat és egy feketét. A fehér fény ugyanolyan egyenletesen világított és a szobának pont ugyanazt a részét terítette be, mint korábban. Furcsállta, hogy nem tolódott följebb a falon. Megállt és nézte, ahogy a tárgyak fölött gomolyog a por, ami a sötétben egyáltalán nem látszott. Arra gondolt, hogy ezt lélegzi be.

Fölvette a fekete inget. Az tűnt a legkevésbé gyűröttnek. Kiment az előszobába, ráfogott a kilincsre, s közben az járt a fejében, vajon milyen szagot áraszthat magából. Szaglászni kezdte a karját. Szúrós, áporodott bűzt érzett. Hangok szűrődtek be kintről. Odalépett a kis ablakhoz, eltolta a függönyt. Még mindig világos volt kint, s egyszer csak kinyílt fönt az ajtó, a hangok fölerősödtek, és látta, hogy két férfi lép ki a gangra. Az, amelyik lent járt nála, és egy másik, alacsonyabb. Arra gondolt megint, hogy talán róla beszélnek. Aztán az is eszébe jutott, hogy ez bizonyára hülyeség, hiszen miért is beszélnének róla. Újra érezte az áporodott szagot. Észrevette, hogy kéznyomok vannak az üvegen. Odaillesztette a kezét. Egyértelmű volt, hogy az övé. Látta a ráncokat, a piszkos körmét, és a szőröket, amik vastagon fedték a kézfejét.

Gyorsan visszaengedte a függönyt. A nyakában dobogott a szíve. Mi a francot akarhatnak tőle, tette föl a kérdést, de nem tudta a választ. Várt úgy egy percet, aztán óvatosan elhúzta megint a függönyt. Nem látott senkit a gangon. Se a másodikon, se a negyediken, ahol a két férfi állt még az előbb. A szél zúgásán kívül nem hallott semmit, csak a fények szűrődtek ki továbbra is a lakásból, s úgy érezte; a fehér sugárzás, mely az ég felől süllyedt lefelé, mint a hajnali köd, erőtlenebb lett.