Tőzsér Árpád naplói (második rész)

Részletek

Gloria in Excelsis mihi; Descartes-i pillanatok

Tőzsér Árpád 1935-ben született Gömörpéterfalán. Kossuth-díjas költő, műfordító, esztéta, egyetemi oktató. Mintegy harminc kötet szerzője. Szépíróként és értelmezőként egyaránt jelentős munkásságot hoz létre. Legutóbbi verskötete Fél nóta címmel látott napvilágot 2012-ben, a Kalligram Kiadó gondozásában.

9.

Gloria in Excelsis mihi

2007. szeptember 4.       A Tiszatájban megjelent Fried Pistának egy remek tanulmánya (Könyvek között. Töredékek egy olvasmánynaplóból), benne a Léggyökerek c. verskötetem kritikája. Kezdem érteni, miért dícsérik annyira tanárukat Fried tanítványai: egy tanár, aki nem megítéli a tárgyát, nem is interpretálja azt szolgamód, hanem együtt gondolkodik (vagy ahogy Gadamer mondja: „együtt halad“), érez az elemzett, értelmezett művel. S ez nemcsak azért nagy dolog, hogy így a mű feszültsége, drámaisága teljes egészében átmentődik a születő tanulmányba, hanem azért is, mert így a tanulmányíró maga is részesévé válik a műnek mint „metapoetikai gesztusnak“ (Kulcsár-Szabó Zoltán). – A rádióban közben Szepes Mária, a „magyar misztikus“ beszél, felvételről (abból az alkalomból, hogy... meghalt: micsoda paradoxon!, életében alig tudtuk, hogy él!).  Egyébként 99 évet élt, ép tudattal. A mi Turczel Lajosunk 90 éves (ma ő a legidőseb szlovákiai magyar író), azt tartja magáról, hogy ő már 103 éves, s most kapott katonai behívót, Terezinbe kel berukkolnia.

Szeptember 6.         Szeptember, kezdődik az iskola. Vigasztalanul esik az eső. És sötét van és hideg. Világvégi hangulat, eszkimó-szín. Állok a balkonon. A járdán fiatal nő és kis, elsősforma gyerek, ernyők alatt sietnek, feltehetően iskolába. A gyerek le-lemaradozik, aztán vágtázva éri be az anyját, nyujtogatja feléje a kezét, hogy fogja meg neki, az anyuka nem teheti: egyik kezében ernyő, a másikban cigaretta.

Szeptember 17.      Végül még én is elevenen lovagolok át a mennybe, mint a középkori legenda hőse! Kezdődött azzal, hogy reggel felhívtam R. P.-t a Holmiban, érdekli-e a Holmit a készülő napló-könyvem, s P. szinte lelkendezve emlékezett az 1993-as, Kalligram-beli közlésemre, s kíváncsian várja a mostani küldeményemet. Felfokozott munkatempó a Madáchban, egyszerre öt könyvet csinálunk a tördelő szerkesztővel, aki délben az orrom elé teszi tranzisztoros rádióját, amelyben mától, delente a péterfali harang szól. A harangot bemutató szöveg végén egy ilyen mondat: A harangszó a péterfali származású T. Á.-ot is köszönti. (Na, ez már félig csakugyan mennybemenesztés!), s jövök az előbb haza, s itthon a tornaljai polgármester (Dubovszky László) levele vár: a város díszpolgárává választott. Gloria in Excelsis mihi!

Szeptember 21.     Tegnap eltemettük Dénes Györgyöt, a szlovákai magyar irodalmi „harmadvirágzás“ (ahogy Fábry Zoltán hívta a háború utáni újrakezdést) első költőjét. 84 éves volt. Eltemettük? Nem, csak néztük, hogy a koporsója lesüllyed a hamvasztó kemencébe. Egyedül Mács Jóska siratta hitelesen. Mi, töbiek úgy néztük a szertartást, mint a saját darabunk főpróbáját. Érdeklődéssel. Lassan a temetésekhez is hozzászokunk.

Szeptember 22.     Hálát adok istennek, hogy nem most vagyok fiatal, mondta Goethe a Szent Szövetség éveiben. Én is hálát adok az istennek, hogy kifelé megyek ebből a tanácstalan és képmutató világból.  – Orwel szerint a szocializmusban a „double think“ (a kettős gondolkodás) dívott. Volt feles gondolkodás is. Én például csak a fél fejemmel gondolkodtam, a másik felén hagytam átgondolatlanul átfolyni a dolgokat. Nem vettem részt, tehát érintetlen maradtam. Ma megint ezt teszem. – Az inkvizíció felmentette az ördöggel párzó asszonyt, ha vallomásaiban azt mondta: nem élvezte a közösülést.

Budapest, szeptember 27.        Fáradt vagyok. Abba fáradtam bele, hogy félhivatásos „népi énekes“ lettem. Már néhányszor hárman (Gömör folklórgazdag vidékéről elszármazott költők, nevezetesen Hizsnyai Zoltán, Szászi Zoltán és jómagam) felléptünk úgy a Fonó-együttessel, hogy felváltva mondtuk saját verseinket és énekeltünk gömöri népdalokat. A Fonó lelke, a füleki Agócs Gergő „szervezett be“ bennünket, de az is igaz, hogy nem nagyon kellett minket szervezni. Tegnap este a Vakok Országos Intézetének gyönyörű, szecesssziós-eklektikus épületében mutatkoztunk be, de mondhatom, ez sem könnyű mesterség. Most 6,32 óra, borús, esős az idő, a szomszéd szobában Hizsnyai és Szászi horkol, én rosszul aludtam, úgy látszik, nem igricnek születtem. 9,00-kor indul a vonatunk Salgótarjánba, onnan autóval visznek bennünket Tornaljára, ahol újabb fellépés vár ránk.

Tornalja, szeptember 28.           Ahogy azt Móricka elképzeli! Tarjánban nem várt bennünket senki, mentünk tovább vonattal, Somoskőújfaluig (nem is tudtam, hogy Somoskőújfalu és Fülek között már nincs vonatközlekedés, régebben, még az „átkosban“ mennyit jártam én ezen a vonalon!, s most ennek is vége), az állomásról begyalogoltunk a faluba, egy kis, útmenti kápolnánál Szászi Zoli lefényképezett, a falu főterén várakoztunk egy ideig, aztán jött a ragyolci polgármester, kocsival bevitt bennünket a füleki vasútállomásra, s ott megállt a tudomány. Mivel vonatunk csak du. 3,00-kor lett volna, Zoli felhívta Köböl Gyulát, a péterfali polgármestert, az bejött értünk kocsival, s Guszonán keresztül elvitt bennünket Rimaszombatba. (Az út gyönyörű, olyan őserdőn keresztül vezet, amelyről nem is tudtam, hogy közvetlen közelünkben ilyen még létezik, alkalomadtán újra be kell járnom ezt az útszakaszt.) Rimaszombatban már várt ránk a tornaljai polgármester (Dubovszky Laci) kocsija, s egy gyönyörű, szőke lány társaságában (akiről este aztán kiderült, hogy Laci menyasszonya) máris száguldtunk Tornalja felé. Így adtak hát az én „görbe országomban“ (Mikszáth) kézről kézre a polgármesterek, sohasem fogom elfelejteni. Mikor kiszálláskor megkérdeztem a szoknyás-szőke Vergiliustól, hogy minek köszönhetjük ezt a rendkívüli megbecsülést, azt a választ kaptam, hogy mi (értsd: a tornaljaiak) így szeretjük és tiszteljük a díszpolgárainkat. (Akkor kaptam észbe, hogy én tulajdonképpen díszpolgáravatásra megyek Tornaljára.) Érkezés után elszállásolás a művelődésház szállójában, este pedig a „gála“, a heti műsor záró része. Mondhatom, olyan lélekemelő, helyenként torokszorítóan szép „kultúrműsort“ láttam, hogy a fővárosnak is tiszteletére vált volna. Mit fővárosnak!, mivel a műsor fele angolul folyt, akár Európában is érezhettem magamat. (Igaz, a díszpolgárcím átvétele után mondott beszédemben én már meg is előlegeztem Tornaljának a „Gömörország Kulturális Fővárosa“ címet.) Emlékezetes lesz számomra az Aphrodite nevű szlovák női kamarazenekar fellépése és Katka Hasprová elemi erejű, eget-földet zengető hangja, énekszámai. Barsiné Pataky Etelkától (az Eurpai Parlament képviselőjétől) a lengyel Tarnow polgármesteréig Európa valóságosan is jelen volt, s így végül is a beszédem minden pontjában igazolódott: a régi, kis porfészek Tornalja a múlté, ez a mai egy porából megéledő európai főnix. Utána még néhány jóízű beszélgetés (főleg Kovács Magdával, a tornaljai írónővel, aki csaknem korábban volt „mágikus realista“, mint maga Márquez, s akinek azzal tettem a szépet, hogy a tornaljai emberek olyan egyszerre retélyes s mégis tiszta lelkű emberek, mintha ő, mármint K. M. találta volna ki őket), nosztalgiázás Árpa Józseffel, a pozsonyi Hét c. képeslap egykori sofőrjével, aki most a TV 2 kreatív igazgatója, s mindez roskadozó svédasztalok mellett (csibemell, őzcomb, kaviár), késő éjszaka takarodó. Közben szakadt az eső, de az sem tudta elrontani a kedvemet. Két nap idill, tiszta derű van mögöttem.

Szeptember 28.     Immáron ithon. Lejegyzem, míg el nem felejtem: Bíró Béla bizonygatja (nem nagyon kell bizonygatnia, mert tény) a Népszabadságban, hogy az „antifasizmus“ a keletközép-európai államocskákban nem volt egyéb, mint a kisebbségek jogfosztása, deportálása. S azt már én teszem hozzá, hogy mikor Slota azt üvöltözi Csáky felé, hogy „fasiszta!“, a háború utáni beidegződések működnek benne. Akkor valóban minden kisebbségi törekvést ezzel a váddal szereltek le.

Szeptember 29.     Hát immár csak a régi dolgaimat toldozom-foldozom: a korábban nem tudom, hol, Stb címmmel megjelent műhelytanulmányomnak új címet adtam (Stílusvedlés), s azt fogom felolvasni október 13-án, Piliscsabán. Megyek hát, neki a világnak, vajon meddig bírom!? Tornalján, a vaútállomáson, a pozsonyi gyorsra várva, megszólított egy csavargóforma ember: Hány éves vagy?, csak így: per te!, mikor mondom neki, hogy hány, hitetlenkedve csóválja a fejét, azt hittem, fiatalab vagy nálam, mondja. S te mennyi vagy?, tegezem vissza. Hatvanöt, mondja. Hát csakugyan hetvenötnek néztem volna. A hajléktalanok valamiképpen bizalommal vannak irántam. Talán a kopott zsokésapkám miatt. Egyszer egy pozsonyi hajléktalan a Stefánia kávéház előtt egyenesen „kollégának“ szólított: „Kolega, nevymeníme si čiapku?“ (Nem cserélünk sapkát?), kérdezte vigyorogva. Neki is olyan sapkája volt, mint nekem, csak valamivel piszkosabb. – S mindezt egy olyan tollal írom, amelyre rá van nyomtatva, hogy „Tornalja”, Tornalján kaptam, a díszpolgári ajándékcsomagban. Ma írtam egy kis jegyzetet vele, a jegyzet címe: A palóc idióma mint az EU 28. hivatalos nyelve.

A holnapi Új Szóban talán már benne is lesz.

Szeptember 30.      Pestről Somoskőre vonatozva érintettük Mátraszőlőst is (Mátraszőlős: falu Pásztó és Tar között); mikor Taron jártam iskolába (1948-50-ben), számtalanszor átmentem Szőlősön, takaros kis község volt. A múltkoriban tele volt vele a sajtó: az iskolája teljesen elcigányosodott, fenntartására az önkormányzatnak nincs pénze, be kellett zárni. Országos botrány lett belőle: egy iskolát csak azért szüntettek meg, mert cigányok látogatták, nem kérték ki a helyi nemzetiségi önkormányzat véleményét stb. Hogy a falu most hol tart a pusztulásban, híven jelzi a vasúti megálló állapota: a helynévtáblán ilyen felirat díszeleg: …TR…LÖ… Régész legyen a talpán, aki ebből a leletből kiolvassa az egykori MÁTRASZŐLŐS-t.  A rádióban ma egyébként megint Mátraszőlős a téma: a gyerekek már Pásztóra járnak iskolába, Szőlős mégiscsak iskola nélkül maradt. – A hírek után szentmise, a pap mondja a prédikációjában: „El akartunk menni hozzátok, nem is egyszer, de megakadályozott minket a dölyf”. A bennünket helyett minket. Mintha bennünket már nem is létezne. A tárgyas, hangsúlyos személyes névmás használata általános lett a hangsúlytalan helyzetben is.

Piliscsaba, október 14.   A Pázmány Péter Tudományegyetem Szent Lujza (istenem, hát még ilyen nevű szent is létezik?) kollégiumának a 46-os vendégszobájában vagyok elszállásolva. Egy sikeres nap van mögöttem. Egész nap vitatkoztam, előadtam, éltem. A téma mindenki számára ugyanaz volt: Születik vagy csinálják? (Mármint a verset.) Tulajdonképpen arspoetikákat rögtönöztünk, sorrendben: Lator László, Tolnai Ottó, Tóth Krisztina, Várady Szabolcs, Vörös István, Ferencz Győző, Szabó T. Anna, Szőcs Géza, Kemény István, Acsai Roland, Gergely Ágnes, Vasadi Péter. Mindnyájan a poeta doctusi erényeinket csillogtattuk, holott ha pusztán poeta doctusnak neveznek bennünket, nem biztos, hogy mindenkinek jólesik. Mindenesetre Piliscsaba néhány napig a magyar költészet Alexandriája, csupa tudós költő sétál az előadótermekben, könyvtárakban, szónokol a pódiumokon. Tóth Krisztina fejtegetése, mozaik-poetikája maradt a leginkább versközelben, ő nem ejtett ki a száján olyan poetikai flosculust, amelyhez ne fűzött volna azonnal szövegpéldát is, ezért az ő előadása tűnt a leghitelesebbnek. Mégis ő, azt hiszem, azok közül, akik Piliscsabán jelen vannak, a szó klasszikus értelmében a leginkább poeta doctus. Túlságosan tisztában van minden hangzónak, alakzatnak, rímnek, verslábnak, szóképnek a jelentésével, így aztán végül nemigen jut hely a versében az orfikumnak, a titoknak. Kemény Pistának gyönyörű versei és gyönyörű lánya, Acsai Rolandnak dettó a pilisi erdők fáival versenyt susogó versei és gyönyörű felesége van, Szabó T. Anna meg maga is gyönyörű. Mit mondjak még? Költőként persze mindenki felséges, csupa tógás Kallimakhosz és Theokritosz sétál Piliscsaba parkjaiban, utcáin. – Tegnap este, miután leoltottam a villanyt, meghökkentem: nem láttam a kinti fényeket, az ablak világosságát sem, egyszerre abszolút sötét lett, mint amilyen a teremtés előtt lehetett. Most, pirkadás után látom, hogy közvetlen az ablakom előtt egy böhöm nagy hegy, feltehetően maga a Pilis emelkedik, mint egy vasfüggöny.

10.

Descartes-i pillanatok

Október 15.          Tegnap Várady Szabolcsnak azt mondtam, megértem azokat, többek között őt is, akik a versről nem beszélnek (legalább is élőszóban nem), csak írnak verset. Versről beszélni tkp. nem a költő kompetenciája. Meg azt is mondtam, hogy úgy vélem, a kritikája őt alulértékeli. Azt kellett volna mondanom: kitűnő kritikája van, de kevés, kis mennyiségű, s mivel a mennyiség is akarva, nem akarva értékel, úgy tűnhet, alul van értékelve. Mintha azt is Petri Györgynek, a dioszkuroszának, a javára írnák, ami neki járna. – A szép, szelíd és nagyon tehetséges Szabó T. Annának kezet csókoltam. Helyesen. Talán ő az utolsó nő a magyar irodalomban (a verseiben is az!). A nála fiatalabbak már csak szüfrazsettek. – Kemény István zseniálisan állítja, hogy ő dilettáns. – Tóth Krisztinát azzal hívtam Pozsonyba, író-olvasó találkozóra, hogy neki akarom adni a várost. S hogy tudom, én egy kiállhatatlan alak vagyok, de mosolyogjon csak egyszer úgy rám, mint ahogy Lator Lacira szokott, s meglátja, belőlem is olyan bájos ember lesz, mint L. L.

November 4.         A „Descartes-i pillanat”, amikor is a filozófus a korszakalkotó felfedezését tette, 1619-ben, a bajorországi Neuburgban következett be, a harmincéves háború második évében. Descartes katona volt, s éppen őrségben állt, mikor a homlokára csapott, s azt mondta: Cogito, ergo sum. Volt-e nekem Descartes-i pillanatom? Azt hiszem, több is. Az egyik legfontosabbat inkább Ezra Pound-i vagy Eliot-i pillanatnak nevezhetném, amikor úgy a hetvenes évek közepén rájöttem, hogy az irodalmak és a rég volt civilizációk ihletésében is lehet érvényes irodalmi-esztétikai értéket létrehozni (vö. Pound és az Isteni Színjáték, Eliot és a Grál-mondakör!), a másik D-pillanatom, elemi erejű tüsszentésként most környékez: Eco új regényét, a Loana királynő titokzatos tüzét olvasom, s hirtelen, akárcsak Yambónak, a könyv főhősének, hirtelen nekem is elegem kezd lenni a „papírmemóriából”, a nyelvi konstrukciókból, a szövegszerű irodalomból.

November 5.         Milyen büszke vagyok a naplóimra! De mire is vagyok tulajdonképpen büszke? Elképedek, ahogy a 90-es évekbeli naplóbejegyzéseimet olvasom: egyetlen rémült sikoly negyven füzetben. (Heine írta Hoffmannról: Egy rémült sikoly húsz kötetben.) Állítólag boldogok valamennyien egyféleképpen vagyunk, de szenvedni millióféleképpen szenvedünk.

Én úgy látom, nekem a szenvedéseim is eléggé szabványosak, hogy ne mondjam, unalmasak. S  töredelmesen be kell vallanom, naplóim gépbemásolása közben a sikolyaimat az utóbbi időben már radikálisan ritkítom: elég, ha olvasásukkor én unatkozom, ne unatkozzanak mások is. – Szóval a szenvedéseink is méretre szabottak? De hát akkor végül is mi egyszeri, mi eredeti bennünk? A megtért Eco szerint (meg kell jegyeznem, a Loana királynőben is csak az elmélet szintjén tért meg, a regény maga még mindig nyelvi konstrukció), szóval a megtért Eco szerin a személyes (érzéki) emlékeink, a szubjektív érzetminőségeink tesznek bennünket egyszeri szubjektumokká (megint a megtagadott szubjektumnál, az Énnél vagyunk hát), szerintem meg a naplót sem érdekelheti nagyon más, mint ennek az egyszeri szubjektumnak a viselkedése. A lét univerzumában megfigyelve persze. S ha ügyesen kezeljük a műfaj műszerét, akkor az úgy fog működni, mint a Geiger-cső: nem befolyásolja a megfigyelt elemi részecskék, az emlékek, érzetek, egyszóval a szubjektum pályáját.

November 10.        Egy hete se éjjelem, se nappalom: legalább három ember (három szerkesztő) helyett dolgozom, készítem a kiadói pályázati anyagokat, tegnap is, ma is reggeltől estig lektori jelentéseket, könyvannotációkat írtam, pályázati kérdőíveket töltögettem. Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban!, egyszemélyes kiadó lett a Madách. Amit régen tíz szerkesztő végzett, most egyes-egyedül végzem, de a Kalligramnak most is van vagy hat-nyolc szerkesztője. – S még emellett a baromi munka mellett is találtam időt, hogy tegnapelőtt este elszekerezzem Szerdahelyre, a Léggyökerek c. könyvem bemutatójára. Gyér közönség előtt azt próbáltam kifejteni, hogy a költő fő témája a véletlen. Így a vers működése valamennyi műfaj közül a legvilágszerűbb. S így van ez radikális szövegszerűsége ellenére is, mégpedig azért, mert maga a világ is elsősorban véletlenekkel „dolgozik“ (ezért mondhatjuk, hogy „abszurd“), a törvény az ember leleménye, hogy a gyakorlati tettre képes legyen. Fejtegetésem a jelenlévő egy-két filozófiai műveltségű volt egyetemi kollégám részéről nemigen talált megértésre, végül nagylelkűen azzal zárták le a hosszan elnyúló vitánkat, hogy a költőnek meg van engedve a szimbolikus gondolkodás.

November 24.       A mongolok azt tartják, hogy ha egy tevenőstény nem fogadja el a csikaját, hegedülni kell neki, arra újra feltámad benne az anyai ösztön. Azt hiszem, az asszonyainknak is éjjel-nappal hegedülnünk kellene. Amerikában általában 3-4, de nem ritkán 4-5 gyermek van egy családban. Nálunk lassan már család sem lesz, s ha igen, akkor általában egy gyermeket nevelnek benne. A karrier meg a megélhetés nem igazán elfogadható oka a gyermek megtagadásának. Kell itt valami más magyarázatnak is lenni. Tízezer évig a megélhetés a mainál mindig rosszabb volt, s mégis sok volt a gyermek. A rejtett okok között ott vannak, nagy a gyanúm, a különféle feminista maszlagok is, amelyeknek következtében bizonyos körökben a nők már egyenesen divatot csinálnak a nem-szülésből. S ha szülnek, a sír fölött szülnek, lovagló ülésben, mint a Godóban. Úgy gondolom, ezeknek nem hegedülni kellene, hanem el kéne úgy istenigazában hegedülni a nótájukat.

December 3.         Műhely-bemutató az egyetemen (216-os terem). A győriek testületileg kivonultak: Villányi László, Pátkai Tivadar, Borbély János, Kurcsis László.  Hallgatóink a folyóirat legújabb számának szépirodalmi anyagából adtak elő szemelvényeket. Tóth Krisztina Idegen test c. versének volt a legnagyobb sikere, Piliscsabán magától a költőtől hallottam a verset előadni. Nagy vers, tökéletesen megdolgozott szöveg. Én a „küllőgyöngy“ motívumot emeltem volna ki belőle címnek. (Most jut eszembe: már öt éve nem tanítok, 2002-ben voltam az oly jól ismert 216-os előadóteremben utoljára. A hallgatók teljesen kicserélődtek, de változatlanul kedvesek, okosak, szépek.) A bemutatott Műhely-szám tematikus öszeállítás, a „bicikliről“. Az én biciklis versem címe: A pipázó bicikli. Délelőtt egy furcsa másik biciklin (kerékpár-ergométeren) pedáloztam: a kórházban a szívem teljesítőképességét akarták lemérni, de nem tudták befejezni a mérést: a vérnyomásom felugrott 170/105-re. Ennek már a fele sem tréfa! S itt abbahagyom az írást, nehogy ebből a jegyzetemből is sikoly legyen. Csak azért említettem meg az esetet, hogy míg a sehová sem tartó biciklit hajtottam, az jutott eszembe: ez a kerék nélküli bicikli is kész vers alattam, ezt kéne inkább majd délután elszavalnom.