A kecske éve

Részletek

Bartók Imre 1985-ban született Budapesten. Író, kritikus, esztéta, Rilke és Celan művészetéről írt kismonográfiák szerzője. Fém című első prózakötete 2011-ben látott napvilágot a Kalligram Kiadó gondozásában. Jelenleg regénytrilógiájának befejező részén dolgozik.

A kecske éve

(részlet)

– Ez lesz az.

Dohos lépcsősor vezet a mélybe, amelyből a pokol szájszaga terjeng feléjük. Martin és Ludwig hallgatnak. Nincs vesztenivalójuk. Mióta a kontinensen vannak, napi rutinjuk elvesztette megszokott ritmusát, lépteik ellenőrizhetetlenné váltak. A régi kodifikációk sem működtek már, és egész testükben úgy érezték, hogy egy, a korábban megismertnél nagyobb gravitációjú térben ténferegnek.

Karl megtesz egy lépést. Valami nem stimmel a lépcsőkkel. Nem is lépcsők ezek, nem is lépcsősor, inkább bizonytalan szögben aláereszkedő, sikamlós csúszda. Alighanem akkor járnak el helyesen, ha lehuppannak a fenekükre, és átadják magukat a régi ösztönök diktálta játéknak.

Végül ez nem döntés kérdése, mert Karl elcsúszik. Ahogy Ludwig utánakap, és aztán Martin Ludwig után, össze vannak forrasztva, láthatatlan, közös amigdalájuk pórázként kapcsolja őket egymáshoz. Nyomban elesik ő is, és egy pillanattal később már hárman zúdulnak előre a csúszdán. Mintha egy használaton kívüli élményfürdőbe kerültek volna, és egy pillanatra valóban elhiszik, hogy erről van szó, nyitott szájjal várják a hűs csobbanást. Spirálban haladnak lefelé, egyre gyorsabban, majd a spirál egy másik spirálba torkollik, elágazik, sőt néhol fölfelé halad, igen, határozottan úgy érzik, hogy felfelé is haladnak, hullámvasúton ülnek, pedig mozgó ülések helyett csak az ülepük alatt lévő csúszós miazmának köszönhetik a mozgást. Némi rásegítéssel bionikus örökmozgóvá válhatnának, ha nem feledkeztek volna meg Karl eredeti céljairól. Valahol ki kell szállniuk. Valahogyan meg kell találniuk az odalent rájuk várakozó, kobaltkék vizű medencét.

Ezen töprengenek az önfeledt szánkózás közben, és meg is érkeznek, noha medence helyett hideg betonpadlóra zuhannak. A reflexeik csodával határos módon még a régiek, felfogják az esést, de a megérkezés így is fájdalmas. Másra számítottak. Puhatalpú sellőtenyészetre, amelynek tagjai mojitóval teli ipszilonpoharakat egyensúlyoznak csillámló műkörmeik között.

Sötét van, dohszag és elhagyatottság, akárcsak az egész városban odafent. Az vigasztalja őket, hogy a hely végre valóban egy klub körvonalait kezdi ölteni. Karnyújtásnyira fogasokat látnak, rajtuk egy-egy nercbundát és egy fekete borzalinókalapot. Alighanem az utolsó alkalommal hagyták itt a vendégek. Mellettük a lyukacsos betonfalhoz támasztva két esernyő árválkodik.

A gondolkodók elindulnak befelé, és jobb kézről felsejlik az első bárpult. Teljesen letarolták, vagy fel sem töltötték, mindenesetre a polcokon egyetlen üveget sem látni, üres ásítás csupán. A csapszékkel inkább nem is próbálkoznak, hiszen ennyi év után a meghibásodott berendezés robbanásveszélyes lehet. Továbbmennek az oszlopok közt, és elágazáshoz érnek. Ludwig balra menne, Martin jobbra, de nem vesznek össze. Nem, fiúk, ma este nem fogunk veszekedni! Végül Karl után mennek, előre. Bölcs döntés, hiszen a falat borító ponyváról nyomban kiderül, hogy nem is a falat borította, hanem a VIP-szektort rejtette el a hívatlan látogatók elől. Masszázsfotelek, nagyképernyős televíziók, és, ezért hálát rebegnek valakinek, akiről azt se tudják, hogy milyen anyagból van – végre egy valóban minőségi likőrökkel megpakolt pult.

– Garçon! – kiált Karl. – Egy kólát kérek!

Ludwig lesüti a szemét. Martin rezzenéstelenül figyeli, ahogy Karl kivár, várja, hogy a garçon kiadja neki, amit kért, majd fél perc elteltével maga indul el a pult túloldalára, csak hogy felfedezze, nincs több kóla.

– Karl, csinálok neked egy jó kis koktélt – mondja Martin.

– De én kólát akarok inni!

– Ígérem, olyan íze lesz, mint a kólának.

Ludwig bekukkant egy-egy fotel mögé, és szemrevételezi a szinte teljes sötétségbe borult táncteret. Nem lappanganak-e veszélyes gyötrőbogarak a műanyaglapok alatt? A masszázsfotelek párnázott törzse nem rejt egy sovány mutánsembriót, amely alig várja, hogy előtörjön a tollpihék közül? A gyér fényről néhány kisteljesítményű lámpa gondoskodik. A helynek az épület falába építve bizonyára megvan a saját generátora, ami túlélte a pusztulást.

– Tiszta a levegő – mondta Ludwig.

Nincs nyoma a veszélynek, az idegen lények nyálcsíkjainak. Csupán egy-egy porcica suhan keresztül a padlón, régi lépések csendjét mímelve. A hely üresnek mutatkozik.

Talán túl korán érkeztek. Ezek a bulik éjfél előtt nem kezdődnek el, és csak hajnalban indulnak be igazán. A lelkes közönség szétharapja az éjszakát, bekebelezi, tönkreteszi, míg végül semmi nem marad belőle, és az éj világa többé nem az éj világa, hanem a reggeleké és a délelőttöké, amikor a pszichedelikus résztvevők polgártársai más, normálisabb elfoglaltság után néznek. Rácsapnak a hangosan süvöltöző vekkerre, kiemelnek két szelet pirítóst a gépből, megkenik vajjal, újságot olvasnak. Közben a vidéki vityillójuk bővítésén tanakodnak, de sehogy sem tudják elképzelni a kedvező megoldást. Aztán munkába indulnak, és százhúsz eurós órabér mellett biztosítási tanácsokat adnak a nincsteleneknek, azoknak, akik nem is sejtek, hogy a saját rokonaik éppen a gigantikusra duzzadó vírusfürdőben csapják szét magukat önnön molekuláris összetevőik mátrixává.

Martin a pult túloldalán állt, és elkészítette a koktélt. Vagyis úgy tett, mintha elkészítené, de valójában csak össze-vissza emelgette a különféle üvegeket, és – extra alapanyag nem lévén – színtiszta rumot löttyintett a piszkos pohárba. Elmoshatta volna előtte, de ki tudja, milyen a párizsi víz. Mi potyogna ki a rozsdásodó csapokból. Rossz belegondolni, bár van esélye, hogy időközben a víz kitisztult, legalább kevesebb benne a Xanax és a Rivotril, mint pár éve. De ennek vajon örülniük kéne? Karlra ráfért volna bármelyik.

A másik szótlanul elfogadta a kezéből a gyanús habot képző itókát. Vajon ujjnyi békaemberek úszkálnak a mélyén? Martin whiskeyt töltött magának és Ludwignak, majd lehuppantak az egyik kanapéra. A foteleket is választhatták volna, de jobban szerettek egymás mellett üldögélni. Kinyújtóztatták tagjaikat, és egyenesen a kopár tánctérre néztek. Fénytelen diszkógömb árválkodott a helyiség plafonjának mértani közepén. A feledés gőgje ült tort mindenek felett. De ők ebben a percben elképzelték, hogy minden másképp van. Hogy ezek az évek meg sem történtek. Talán meg sem történt. Azt az apró mozdulatot – felvágni néhány bendőt, lekúszni egy metróalagútba és megfertőzni az első ingatlanügynököt egy halálos kórral, amit aztán a patkányok széthordanak a városban –, talán meg sem tették. Talán csak képzelődtek. Elragadta a fantáziájuk. Mi sem tűnik most valószínűbbnek, minthogy álmokat dédelgettek! Az álmok vágyteljesítések, és az ő vágyaik, ezzel legalábbis szembe kellett nézniük, nem voltak mentesek a beteljesült bosszú langyos ambróziájától. Bosszút akartak állni az olvasókon. A nem olvasókon. Azokon, akik a hermeneutikai jóindulat nevében észbontó képtelenségeket láttak a soraik közé. Azokon, akik meghallották ugyan a szavukat, de elengedték a fülük mellett. Ezek voltak a legrosszabbak. A konok, közönyös népség, százezer végtaggal, okostelefonnal, formára nyírt sövénykoszorúval. Az Államokban is rémes volt, de talán még szörnyűbbek voltak az óhaza túlkapásai. Amikor a műveikről egyesek csak évekig érlelt nemespenészes sajtok társaságában voltak hajlandóak nyilatkozni. Gourmand-ok, elitisták, bajkeverők, akik összekeverik az apodikticitást az apóskiiktatással. Széplelkek, nők, színészek, egyetemi léhűtők és potenciális pedofilok. Poliglott hullarablók, fogyatékos művészpalánták és semmit-senkit sem tisztelő akadémikusok, akik a katétert is csak kathiemainak hajlandóak kiejteni.

Nem hiába vágyott Karl, és titkon persze a barátai is a nép közé, noha tisztában voltak vele, hogy ezek az élmények örökre a múltba vesztek. A nép többé, szembeállítva feljebbvalóival, nem létezett. A citoyenapokalipszis bevégeztetett, a szürke kompromisszumok még szürkébb kisembere mindent kisajátított magának, miközben létrehozta azt a szociális buborékot, amelyben tanszékvezetőtől húsfeldolgozóig mindenki egymásra találhat. De nem mindegy? Már vége, ezek csak fantáziák, kóbor ötletek, rücskös felszínű planétákra vezető féregjáratok.

És miközben ezen töprengtek, és leltároztak a felszín egykori lakóinak sorsát nyomorúságok fokozatai szerint, egyszer csak sikamlós, imbolygó fény vetült a diszkógömb ezüstösen csillogó paneljeire. És a fények nyalábjaiban meglátták, hogy a gömb forogni kezd.

A csillámok sugarában imbolygó alakok jelentek meg.

A leharcolt befektetési tanácsadók. Az egyszeri fiatalok, arcukra fagyott, örömtelen mosollyal. Fiúk és lányok, lányok és fiúk. Néhány óvatlan transzvesztita, akiknek ruhásszekrényében otthon Foucault alakú csontváz szunnyad. Turisták, akiknek viccből ajánlották a helybéliek a Petit Guignolt. Másnapi nyugdíjazásukat ünneplő tanítók, tőzsdeguruk, bibliofil vasutasok, csellengők, lébecolók, élvhajhászok, rutinos partiállatok, drogdílerek, zöldpártiak, republikánusok, hetvenkedők, az ünnepekre hazalátogató kanadaiak, akiknek zsebében ott volt az életükben összesen kétszer, legutóbb alig pár órával korábban látott nagyszülők címe. Változékony törzsközönség, napról-napra alakuló folklór. Százával jelentek meg a kontúrok, vizenyős szempárok bukkantak fel a szalon préskockájában, rávetültek a falakra a színpompás öltözékek árnyai, amiben egykor tangabugyis kakadulányok billegtették billegetnivaló részeiket.

A fotelek homályából a gondolkodók némán figyelték Szent Iván éjszakájának eszképista fejleményeit.

Az alakok először csak némán mozogtak. A levegőben kirajzolódó vérük ruganyos lüktetésére ringatóztak. Ilyenkor főként a csípő dolgozik, és mélán bólogat a fej. Kísértetek voltak, emberi tényezők, mégsem jelentettek többé semmi emberit, csápjaikkal többé nem voltak lehorgonyozva a kőpadkás udvarok és csillárokkal bevilágított szobák világában. Saját életvitelük és egy elhibázott evolúciós mozgás végtermékei voltak, amelyeket elfelejtettek kivinni az őrtornyokkal körülvett hulladéklerakókba. Egykori lények árnyai voltak csupán, nem saját jogukon léteztek, csupán testnedvekbe mártott pecsétek voltak a világ szövetén. Egykori egzisztenciák szubatomi roncsai. Puhán sodródó űrszemét egy gravitáció nélküli üstökös peremén.

Kontraszelektált csoportokban kígyóztak előre a szellemgyermekek szellemanyák ölében, szellemapák kezét markolászva, és jöttek is mögöttük mindjárt a többiek, megtartva a városi élet kellőképpen illuminált seregszemléjét a sercegő neontól beragyogott térben. Ahova csöppentek tehát, mégsem egykor közönségesen feltupírozott klubhelyiség volt, nem szórakozó-, hanem siratóhely. Átlátszó testek rogytak a földre mind, miközben valahol a háttérben szólni kezdett a Missa Solemnis.

– Ti is látjátok? – kérdezte Karl.

A másik kettő nem felelt. Mit is válaszolhattak volna? Látták is meg nem is. Látták, noha nem azt, amit Karl látott, hiszen mindenki a saját belső életének tükröződését látta. Egy széttöredezett tükörlabirintusban álltak mindhárman, magukra maradva a múlt lidércfényeivel. Karl a családokat látta, a gyerekeket, ahogyan elmaradoznak mellőlük az őket kísérő felnőttek, és árvák toprongyos seregévé lesznek. Felé pillant megannyi zöldesen izzó szempár, szóra nyílnak a színtelen ajkak, felé nyúlnak a múlt kezének törékeny gallyai.

Nem tudok mit adni nektek. Láthatjátok, semmim sincs. Mit szeretnél aranyom? Zsebpénzt, hogy szép ékszereket vehess magadnak, és megdicsérjenek a szüleid? De hiszen a szüleid meghaltak, mókuskám. És te, szőrmókom? Mit vartyogsz ott a harmadik sorban? Igen, te, aki úgy nyújtózkodsz. Egy henteskést? Zeuszra kérdem, minek neked egy henteskés?

Hullámzottak és mocorogtak az árnyak, hajladoztak a zene ellenpontjaira, és a holtak holt lelkekért rimánkodtak.

Ludwig lehunyta a szemét, de a látvány ahelyett, hogy elsötétült volna, csak még élesebbé vált. Egy tantermet látott maga előtt, és magát a tanterem végén, a pódiumon, fekete tábla mellett pózolva, olyan természetellenesen húzta ki magát, krétát szorongató kezével, pipaszár lábával már nem is peckesen állt, inkább úgy, mint aki karót nyelt. Látta magát, ahogy megszólal, beszélni kezd a differenciálszámításról talán, vagy a privátnyelv-argumentumról, valamiről, amit akkor fontosnak tartott. De most megfigyelt valami mást is. A kétségbeesést a diákok arcán. A félelmet a szemükben. Közel húsz elveszett nebuló, megrekedve a teremtés sajnálatos és Ludwig számára érthetetlen köztességében, a matematikai fenséges iránti legcsekélyebb érzék nélkül. Törékeny testük brutális jelenléte és hívogatása sehogy sem fért össze azzal, hogy képtelennek mutatkoztak az aritmetika legizgalmasabb problémáinak befogadására. Hozzáérhet egyikhez-másikhoz, felkaphatja bármikor az asztalon pihenő nádpálcát, eljátszhat a gondolattal, hogy valamelyiket benntartja tanítás után, és egészen másféle eszközökkel lát hozzá megrendszabályozásához, de mindezt miért? A lelke mélyén tudta, hogy semmire sem menne vele. Valamit elvétett, elveszített még az út elején, és az arányok szelleme többé nem siet a segítségére.

Martin csak egyvalakit látott, egy sokassággá váló valakit. Egy sorompó előtt álló alakot, aki nem volt egyedül, mert végtelenül megsokszorozódva, végtelen vonalban állt önmaga mellett a végtelenül hosszú rámpánál. Ő volt az emberasszony.

Mintha semmit sem változott volna. Ahogy nézte az arcát, látta, miként telnek rajta az évek, látta megannyi alakjában, látta a kifejlődő ráncokat, és a résnyire nyitott ajkak mögött a fogak sárgulását is meg tudta figyelni, mégis, az egész tünemény az állandóság glóriáját viselte a feje körül. Olyan volt, amilyennek mindig ismerte, és amilyennek mindig is szerette volna ismerni. Ahogy álmodozott róla. Már évtizedekkel azután, hogy megismerkedtek egymással, felmerült benne, hogy levelet ír neki, amelyben figyelmébe ajánlja az egyik svájci tüdőszanatóriumot. Végül nem akart tolakodónak tűnni, és letett az ötletről. Egy fogfehérítésre azért így is befizethette volna. Nem élt nagy lábon persze (volt, aki igen?), de azért erre össze tudott volna kuporgatni néhány birodalmi márkát. Vagy dollárt.

Szeress, és tégy amit akarsz, üzenték ebben a percben is a félelmetesen ismerős őzikeszemek. Gyönyörűen élvezel, súgta a fülébe a Hüttében ez a rózsaszirom, ez a szirmokból nyíló sziromtelep, ez a kacska gyára a gyönyörnek, miután ondójával beterítette bársonybarna hajzuhatagát. Ha rajta múlik, nem áll le, de aztán elbizonytalanodott, mert hirtelen nem tudta, mit diktál a szexuális etikett. Egyszer igen, kétszer már tapintatlanság? A feleségével ez a dilemma sosem merült fel. Ámde a Hüttében ezen volt kénytelen töprengeni, amikor elnyomta az álom. Reggel a gőzölgő tea mellett két új, kézzel írt oldal várta az éjjeliszekrénykén. Hannah verseket írt! Igen, mégpedig neki, ő hozzá írta ezeket a kis tüneményeket, csakis neki, a szépreményű Privatdozenthez! Volt-e ennél nagyszerűbb kezdete egy napnak, mióta emberek járnak-kelnek a földön?

Magához tért az ábrándokból, és ismét őt látta, a sorompó előtt.

Tudta, hogy nincs választása. Hogy egyiküknek sincs választása. A nő azt üzente, nem számít. Azt mondta, már megbocsátottam. Ezt mondta, ezt akarta mondani, de ahogy az a végtelenbe nyújtózó sor, ez a százezer Hannah, ezt zúgta felé némán, ő mégis valami egészen mást hallott, mást vélt megérteni belőle.

Csak egy pillanatra csúszik lejjebb a tekintete, a lábak, az egykor oly ismerős Hófehérke-lábak felé, melyek most különös szögben merednek elő a talajból. Mintha odacölöpözték volna ezeket a visszerekkel kivert, otromba végtagokat. Hirtelen már nem is tűnik olyan vonzónak behúzódni ezzel a nőstényállattal a zegzugos katakomba egyik priccsekkel kibélelt kéjkamrájába. Mi várhatna rá odabent? A szerelem mozdulatai a szerelem nélkül. Az érzékek fanyar heurisztikája. Megannyi jelentését vesztett gesztus, egykori rítusaik töredékei. És végül, ha túljut a nemi érintkezés etikettjének kínos paradoxonain, az ismerős pillantás a másik tekintetében, ami bármit is sugalljon, ő csak egyféleképpen tudja majd értelmezni. Elfordul majd tőle, eljátssza, hogy nem férfi többé, még kevésbé Privatdozent, inkább egy kis privátembrió, akinek a rossz döntéseken túl, a krónikákon, az ítéleteken túl, még mindig szüksége van a női ajkak gondoskodó szürcsölésére. Hiszen olyan izzadt ez az embrionális test, valakinek meg kell tisztogatnia. A koponya szivacs után sikolt.

Elképzelte, ahogy abban a kamrában tocsog zavarának sós levében, egyedül, és a másiknak nyoma sincs többé. A cigarettabűz jelzi egyedül, hogy talán mégis itt volt, de ez ugyanúgy lehet egy kiterjedt hallucináció része. Talán kívánta is, hogy az legyen, elvégre mégsem normális, hogy egy hamutállal eresztette össze a testnedveit. Hát ennyi? Úgy érezte magát az újrakezdődő hidegrázás első perceiben – a fotelben ugyanis valóban szörnyen izzadni kezdett –, mint egy alufólia alá szorult, félig szétbontott csirke, amelyen meghökkentő árcédula fityegett kétszázezer márkáról.

Mit láttak, és mi volt a valóság? A látomások sajátos érzékelésük részét képezték-e még, egy letapogatható világ elemei voltak, avagy nem jeleztek mást, mint a belül fortyogó, ki nem mondott félelmeket? Miért önnön lelkiismeretük morénáin kell újra és újra zátonyra futniuk?

És közben tart a karnevál, és ők bódultan figyelnek. Csöpp, nyurga lábakon halad előre az amőbavér. Egy gomolyag, ormótlan ködidom, elszántan tévelygő páratest, amelynek kristálycelláit vörösre pettyezik a mélyben pulzáló sejtek. Kinek a vére? Egy városé. És most ez a lassú vérfelhő szökik a magukról elfeledkezett gondolkodók felé, kúszik előre a járatokban, hogy körbevegye a fejüket és a mellső lábaikat, hogy belemásszon az orrukba, kínozza sörtéiket, belemásszon a fülükbe, és a hallójáratokon keresztül mondjon valamit az agynak, bárminek.

Morfium. Kidöntött tölgyfák. Szűk folyómedrek, amelyekben évtizedek óta kőolaj csörgedezik.

Egy távoli parton abnormális méretűre nőtt, figyelemzavaros mókusok keresgélik a nem létező termést.