Pripjátyi Kátya megízlelése

Részletek

Írta: Antal Balázs

Azt a másfél-két órát, míg mostohámat, Pripjátyi Kátyát kifőztem, nem felejtem el, míg élek. Bár bele-beleborzongok, milyen gyorsan elröppentek a percek. Hogy mennyire parányira zsugorodtak, töpörödtek. Hiába tudható, hogy az idő mindig rövid, megtapasztalni mégiscsak félelmetes.

Mifelénk utoljára fönt a bányásztelepen rendeztek emberevést. Ott is csak egyszer, mert aztán mind belepusztultak a megrázkódtatásba. Vagy ki tudja micsodába. Beledobtak egy asszonyt egy nagy kondérba, aki aztán annak rendje-módja szerint ki is főtt. Amikor nekikezdtek az egésznek, az asszony még élt. Én beszéltem is vele, míg fővögetett, kérdezgettem, ő meg válaszolgatott. Azután egyszercsak befogta a száját. Én voltam egyedül, aki előre tudta, milyen íze lesz annak a levesnek. Nem mintha enni akartam volna belőle. De akkor igazából azzal is egyedül voltam én a telepen. Kényeztettek engem nagyon sokat ott. Csakhogy nem ilyesmivel.

Mostohaanyámhoz, Pripjátyi Kátya egykori bányakantinbéli főszakácsnőhöz igyekeztem épp, amikor belekeveredtem a dologba. Mondhatom, nem nagyon örültem. Ő lakott odakünn a telepen, az opálos Velyva-erdő előtti utolsó magaslaton. Hivatalosan ugyan nem lehetett a bejegyzett gyámom, gondviselőm, mióta megint, akkor már sokadjára, kiagyalt valaki valami agyafúrt, de különben ínyencre valló malacságot mirólunk, ám amint a járvány finom ereivel beszőtte a vidéket, a család, amelynél elhelyeztek, elcsapott. Azt mondták, nem tudják, napra nap merre lézengem, kivel lófrálok, ki tudja, mit szedek össze, mit hurculok be az otthonukba, ők fáradt, idős emberek, mindenféle más betegségekkel küszködők, nem akarnak megmurgyelni miattam, eridjek, amerre látok. Nekem meg nem volt máshova mennem, mint Pripjátyi Kátya kis házába.

Évek óta tartott, hogy mostohámtól elvettek, aztán mégis visszakerültem hozzá. Más mindenki azt mondta, nem bír velem. Kátya meg, elhalt apám második felesége, sugárzóan tüzes özvegye, aki mellett kiskoromtól nőttem, növögettem, mindig örömmel látott. Nem volt ő énhozzám sohase mostoha. Ahányszor csak elszakítottak és elidegenítettek tőle, akármikor kész volt újra magához édesgetni, kicsalogatni csigaházam belsejéből. Tudta ő, hogy egy magamfajta durcás kisfiú szívéhez merrefelé vezet az út. A kis nyárikonyhában laktam, amelynek a falába az udvari kemencét tákolták, az ágyam a sparhéttal szemben állt. Ott vált ő az én tündéremmé, konyhai csudámmá, konyhatündéremmé. Csurgott a szájamból a nyál, amikor a dzsuvás, lédús pácban úszó húsok eszembe jutottak, melyekbe ott kóstoltam bele. Az én egyetlen, igazi otthonomban.

A hínáros patakmeder melletti megállóból mindjárt elsőnek azt láttam meg a faluból, hogy az orvosi rendelő ajtajától az utcáig tekeredik a rosszkedvű párák felhőzte sor. Forgó szemmel dűltek egymás karjaiba a fertőzöttek. Odahaza hagyott kutyáik, megérezve gazdáik vesztét, bele-belevonyítottak a nyers, szürke délidőbe szokatlanul szaggatott, el-elfúló üvöltésekkel. Mintha azok torkát is belepte volna a golyva mohája. Nekem is bottal taszigálták a vállamat a házuktól a sárral teliköhögött ablakú buszig a gondviselőim, nem jöttek hozzám közel. Orruk, szájuk előtt rendre ökölnyi felhőben gomolyogtak a villogó szemű, mocsok kis vírusok, úgyhogy nem is bántam. Most már, nyugodt távolban tőlük, kedvem lett volna meghempergőzni a kávézaccos porcukorral behavazott útszélen.

Szabad szemmel lehetett látni már lentről is, hogy odafent a dombtetőn tisztább, egészen áttetsző a levegő. Nem lebegnek benne kétes, megcsomósodott miazmák az ember nyitott pórusai felé, vagy egyenesen a kitátott szájába. Mikor a bányaművelés kezdetén a vájárok házsorainak utcáit kimérték, sikerült megalkudni a faluval, hogy akik éjjel-nappal csak port és sötétséget szippantanak magukba a tárna mélyén, legalább odahaza frisset lehelhessenek. Azóta a bánya réges-régen bezárt, de a fent és a lent viszonyai nem változtak meg. Csakhogy most, míg a dombon kaptattam fölfelé, megszimatoltam, hogy valami nincsen rendjén.

Hamarosan megtudtam, bár a telepiek mindent megtettek, hogy ne settenkedhessen föl a domb derekán tekergő úton ez a randa kórság, amitől meggyűlött a nyál az ember torkában, szájában, hogy aztán köpni-nyelni sem lehetett tőle, végül mégiscsak beütött a baj. Mostohám az asszonyjavítóból, ahová elzárták, miután szétszakították kicsiny családunkat, csillogó, túrókarimás orral állított haza. Mindig is előélete leveiben tocsogott ő, csurgott róla a szeplős elevenség, az a fajta asszony volt, akiben sohasem szikkad ki a vágy sugárzása. Most mégis mást orrontottak ebben az egészben a telepiek, és nem sikerült meggyőznie őket az ellenkezőjéről. Én meg még csak azt sem tudtam, hogy őt is elvitték.

Valamikor kisgyermekkoromban mesélt nekem az egyik öregember vagy öreglány egy távoli, ismeretlen istenről, amelyből köztudottan csak egy van, ám néha, úgy látszik, mégis akad másik, aki úgy lett a legokosabb a világon, hogy egyszerűen bekapta a bölcsességet. Megrágta, lenyelte, bekebelezte. Lehet, meg se rágta, csak úgy legyűrte gigászi gigáján, fene a gusztusát. Így tanultam meg, hogy amin úrrá akarok lenni, azt legjobb, ha megeszem. Amit megeszek, azt többet nem veheti el tőlem senki. Ezt tanították a gyerekeknek ott künn, a bányatelepen. Tartotta is ehhez magát mindenki.

Odalent akkor már hónapok óta tartott a versenyfutás az oltóanyag után. Fönn meg egyszerűen elhatározták, hogy ha lehet, másképpen jutnának hozzá, nem döfölő fecskendőtűk fájdalmas csípése révén, és nem ki tudja mikor, hanem most, mikor hirtelen alkalom adódott rá. Arra jutottak, mostohámat kifőzik a vírusaival együtt. Jut mindenkinek elég antitest, ha az ő édes, puha húsából haraphatnak.

Mindez néhány pillanat alatt, egyben szakadt rám. Nem először történt meg, hogy csak úgy hazatértem a hatósági rendelkezés ellenére. Mindannyiszor elölről kezdtük tanulni mi ketten ilyenkor a közeledés összes bizsergető fortélyát. Azt is tudtam, hogy az ilyesmi eltart egy ideig. Ám most mire felocsúdtam, ott álltam a hatalmas fakanállal, disznóölések üstkatlanába illő lapáttal a kezemben, hogy tartsam vele a víz alatt édes mostohámat.

Az egykori, rég bezárt, elhagyatott zöldségesbolt udvarán állították fel sebtiben a tábori konyhát, ahol a miséket is tartották, mióta odalent, a telep meg a templom között dühöngött a járvány. Odáig eljutottak, hogy Pripjátyi Kátyát belegyömöszöljék az üstbe és alágyújtsanak, csakhogy ekkora, ráadásul eleven húst sohase főztek még, fogalmuk sem volt a keverés, a fűszerezés arányairól. Éppenséggel csak mostohám ismerte ennek a módját, még a bányakantinbéli időkből. Ám ő, némileg érthető módon, bedurcizott, és a nyelvét nyújtogatta rájuk a víz színe alól. Úgyhogy azzal fogadtak falusfeleim, hogy a legjobbkor érkeztem. Vagy segítek, vagy én leszek ma a desszert. Úgyis biztos hemzsegnek a bőröm alatt, mint dögön a nyüvek, a vírusok. Mostohám is megadóan intett ki az üstből, ne ellenkezzek. Nem volt választásom. Így legalább egy kicsit még kettecskén lehettem vele a hevenyészett tűzhely intim közegében.

Azt a másfél-két órát, míg mostohámat, Pripjátyi Kátyát kifőztem, nem felejtem el, míg élek. Bár bele-beleborzongok, milyen gyorsan elröppentek a percek. Hogy mennyire parányira zsugorodtak, töpörödtek. Hiába tudható, hogy az idő mindig rövid, megtapasztalni mégiscsak félelmetes.

Elsuttogtuk egymásnak gyorsan eltelt éveinket, de úgy, hogy attól összevissza reszketett mindenem. Tüzes szavaiban lángok lobogtak. Hagytam, hogy kidugja a víz fölé a fejét, bár ha lemerült, csodálatosképpen beszélni akkor is tudott. Persze csodás, már-már természetfeletti képességekre is szert tett, én tudtam, egy varázslatos réges-régi nukleáris baleset folytán, melyet fiatalkorában átélt, s melytől a mája is olyanná változott, amilyen az oroszsága már eleve volt, hófehérré. S amelytől úgy tudott tekeregni, mint a kígyó és mint a kígyóbűvölő. Márminthogy egyszerre mind a kettő. Azt is akkor mondta el, hogy csak ne tartsak semmitől, az ő története már így is, úgy is véget ért, de ha ügyesen kotyvasztok ott a nagy üst mellett, meg fog lakolni mindenki mindenért.

Csak úgy mellékesen szőtte duruzsoló, gerincemet cirógató szavai közé, milyen fűszerekből, adalékokból mennyit szórjak az üstbe. Akadt mindenből elég a rég elhagyott boltban a készletből, melyet kereset híján az egykori bányászok nem tudtak megfizetni már. Most az ajtót a vészhelyzetre való tekintettel felfeszítették, csatárláncban adogatták ki nekem, amit kértem. Amit meg nem ott leltek meg, a nemrég rögtönzött sekrestyéből hozták elő. Kakukkfű, zsálya, bors, kömény, mosusz, tömjén, ámbra és benzoé. Közben csak úgy potyogtak a lébe a könnyeim, úgyhogy sóból sem volt hiány.

Minek folytassam? Egyszercsak elhallgatott. Akkorra már puhára főtt. Szilvaszerűen megráncosodott ujjai felpuffadva lebbentek föl a bugyborgó víz színére. Szerettem volna még érezni ezeket az ujjakat, ahogy étvágyam dicsérve a hajamba túrnak. Szerettem volna még hallani Pripjátyi Kátya búgó hangját. Akkor még felpuhult, mégis elnehezült tagjait egyenként kiemelve az egész testet alaposan megkentem mézzel. Ez volt a mi kettőnk kedvenc csemegéje, amitől igazán elszabadult a nyalakodás a nyári konyhánkban.

De most nem vártam meg, ami még hátra volt. Feladatom bevégezvén magam mögött hagytam örökre a bányatelepet, s a Velyva-erdőnek vettem az irányt – előbb a dombról le a túlsó oldalon, majd a hosszú kaptatón fel a fák közé. Vissza se néztem. A lakoma iszonyú cuppogása, ahogy a húst leszopogatták mostohám csontjairól, végig elkísért, bár nem akartam hallani. Csak a bőre illatát akartam megtartani az orromban. A többé soha már meg nem kóstolható húsának tüzes, édes, mámoros ízét a nyelvem hegyén. Vigaszképp arra az izzó, sugárzó erőre gondoltam, amely most az ő csodálatosan ellenálló, páratlan testéből kiszabadulva, néhány nap alatt elevenen felfalja a telepieket egytől-egyig.


Antal Balázs (1977, Ózd) Nyírszőlősön él, a Nyíregyházi Egyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem oktatója.