Hírlevél feliratkozás

Keresés

Állni ódon városkapukban

Farkas Wellmann Éva Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című verséről
Egymásba úsznak a gondolatok: a fennköltre rímel a póri, a félszegre a bátor, az általánosra a személyes, a lelket emelőre a szégyellni való, közelre a távol, és rímhelyzetbe kerül az idegennyelvű (nem véletlenül román, latin vagy német) szó a magyarral. A protokollnak a rímhívója annak, hogy romolnak. A világ, a közös és a személyes világunk visszavonhatósága fölötti mély döbbenet, a feltámadás reményének megkérdőjelezettsége, az örömök felejthetősége, omolhatósága – mindez bizonyosságok után jajveszékel. Isten kell.

 

 

A Halottak napja Bécsben valószínűleg az egyik legbonyolultabb magyar vers. Nehéz, mert noha részleteiben nagyon is jól érthető, mégis kínkeservesen adja magát, mintha csak bizonyos feltételekkel engedne be a világába. Ott ácsorogsz a bejáratnál, mint egy ódon városkapuban, és megbabonázottan bebámulsz. Mert engedni azért nem enged – egyelőre sem el, sem a falakon belül. Figyelheted hát, álmélkodhatsz a látvány előtt, akár azt is megfogalmazhatod, hogy tetszik vagy nem tetszik. Ő, a vers, csak hűvös távolságtartással nézi végig.

 

Ott van rögtön a cím, egy látszólagos nagy feszültség. Két pólus: egyfelől sokak legintimebb, legféltettebb ünnepe, ami nyilván legtöbbször az otthonhoz kapcsolódik, másfelől egy idegen nagyváros, ami mindezt bekebelezi („idegen lesz majd és hideg / minden akár e bécsi utca”). Nyugtalanító, szorongást és kérdéseket keltő. Miért nem lehetek otthon, miért nem a halottaimmal, még ezen az ünnepen sem? És – ha már így –, akkor keresni kezd az ember valami biztosat, meghittet, közelit az otthontalanságban. Templomot, zenét, az ünnephez leginkább illőt.

 

Az első – talán legtöbbet idézett – kilenc sor önmagában is jelentős verssé lehetett volna; pedig itt még el sem hangzik a szó, hogy rekviem, ami az egész hosszú poémát egyetlen zeneművé szervezi. (Kétségkívül, a zenemű futamai adnak, adhatnak teret és időt fontos és jelentéktelennek tűnő fogalmak, képzetek újrarendezéséhez még egy átlagos élethelyzetben is.) Azzal a tudattal, hogy Befonnak egyszer téged is / valami pompás koszorúba”. És az első rövid, ám súlyos eszmefuttatás tanulságával, miszerint „kit érdekel, hogy erre jártál”. Hogy erre jártál Bécsben, vagy hogy a földön erre jártál, tulajdonképpen mindegy. Kérdés, hogy született-e a Mozart nevéhez fűződő Rekviemnél árnyaltabb, összetettebb, személyesebb és akár vitatottabb zenei mű a halálról. És kérdés, hogy tudta-e vers – vagy bármilyen más társművészeti alkotás – így „utánkövetni” valaha is, hozzá méltóan egyedien és szabad szárnyalásúan, mint a Kányádi Sándoré. Már az első említés előtt elkezd fokozatosan beúszni a zene a verssorok közé (érdemes olvasás közben hallgatni a művet; harmadik, negyedik alkalommal már sikerülni is fog), és innentől együtt kezd vele létezni, mintha csak mély és valódi diskurzust folytatna a megidézett témáról. Nem is titkolják a sorok, hogy a „zene a vitorla”.

 

Hogy csak a zenénél maradjunk, összeér itt legenda (miszerint Mozart temetésén „ítéletidő tombolt” (…) „s hogy elúszott volna akkor a koporsó / dunából tengerbe / ki az óceánra”) és a zenetörténeti enciklopédia közlései, Bartók gyűjtéseinek színhelye (Szabófalva) és parafrazált tartalma (eredetileg: Hogy ne volna, hogy ne volna jó világ): „tüzet fogott ég a világ”. Mindez talán csak azért, hogy beleolvadjon a háború apokaliptikus robajába és sematizmusába („megásni tűz elföldelni”).

 

Nemcsak a versbe, hanem látható módon a kultúra ősi rétegeibe is átszivárognak a hangok: ez a muzsika nemcsak a bennszülöttekre van hatással, hanem megidézi a magyar regölést, s vele együtt rátelepszik a vallásos hagyományra, és a halállal való évezredes tapasztalatokra. És miért teheti ezt meg? Mert egy vele, kölcsönösen tartalmazzák egymás motívumait. Aztán következik csak a tudatosság szintje: a halálról való (vélt) tudás. A háború gyermekeket gyilkoló igazságtalansága. A kibékíthetetlenség, a megértés, a felfogás lehetetlensége: „poklot miattuk ki reszket / aki győzött aki vesztett? // bűn a vég és bűn a kezdet”.

 

Egymásba úsznak a gondolatok: a fennköltre rímel a póri, a félszegre a bátor, az általánosra a személyes, a lelket emelőre a szégyellni való, közelre a távol, és rímhelyzetbe kerül az idegennyelvű (nem véletlenül román, latin vagy német) szó a magyarral. A protokollnak a rímhívója annak, hogy romolnak.

 

Az idegenségben a biztonságot jelentő kapaszkodók: a gyermekkor, az ismerős vidék, a legféltettebb gondok – és lassan azt látni, hogy az idegenséghez simul a halál, a halál képzetéhez meg még erősebb támaszok kellenek: a kulturális, történelmi, társadalmi örökség. És ezen a ponton feloldódik a címbeli ellentét is: hiszen hol hangzik el egyáltalán, hogy a „mi halottaink” lennének azok a halottak? Valóban: kik is ők? Idegenség és a halál félelmének egysége, együvé tartozása ez a találkozás („mert a legárvább akinek / még halottai sincsenek”).

 

A világ, a közös és a személyes világunk visszavonhatósága fölötti mély döbbenet, a feltámadás reményének megkérdőjelezettsége, az örömök felejthetősége, omolhatósága – mindez bizonyosságok után jajveszékel. Isten kell („Uram ki vagy s ki mégse vagy / magunkra azért mégse hagyj”), sőt irányába még közbenjáró is jól jönne („Én királyom nagy királyom / ki születtél kolozsváron / gyertyámat most érted gyújtom / szál virágom néked nyújtom // mennyben s pokolban szószóló / légy érettünk közbenjáró”). Hogy „ne kéne nyelvünk / féltünkben lenyelnünk”. Például Kolozsváron, 1976-ban.

 

Ott van még a hangalaki hasonlóságukban egy versbe sodródott két szó: a neutrum és a neutron, és akarva-akaratlan kapocs teremtődik közöttük: a semlegesség, közömbösség képzeteiből következő robbanás, megszűnés szinte természetesnek látszik innen. A remény már beérné a feltámadáshoz valami hasonlóval is.

 

Hallgatom Kányádit, ahogy mondja ezt a verset, ahogyan szinte közlésként, tudósításként olvassa fel a sorokat. Nem akar segíteni. De miért is segítene?

 

Farkas Wellmann Éva