Hírlevél feliratkozás

Keresés

Töprengés a mondás lehetőségein

Codău Annamária Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című verséről

A mondásszerűség át is vezet arra a jellegzetességre, amely ebben az éppen aktuális olvasatomban a leginkább felkeltette a figyelmemet: egy bizonyos, tágabban / pontatlanabbul értett performatív–performáló jelleg, amely a motívum–téma–kompozíció–ritmus szerves összejátszásának néhány ízületét képezi. Nagy vonalakban történő, ötletszerű leltározása következik néhány, részemről rácsodálkozást kiváltó mozzanatnak, igyekezve megmutatni azt, hogy a szerkesztés, asszociáció és egyidejűség mellett, illetve pontosabban ezekkel együtt egy-egy megoldás performanciaszerűsége, a szövegelemek egymást életre hívó, létrehozó képességei a sűrítésen túl a költemény kinyilatkoztatás jellegét mélyítik.

 

(csendesen) Rendszeresen szokott foglalkoztatni az, hogy hogyan lehet sokat (jelentőset, teljeset, precízet) mondani úgy, hogy (a jelölők számát tekintve) keveset mondunk. Sűríteni, montírozni, kombinálni – ezek a lehetőségek mind benne vannak a nyelvben. Kányádi Sándor költészetében számomra ez a fajta minimalizmus az egyik legérdekesebb, legerőteljesebb aspektus, nem azért, mert a gazdaságosságra vagy az egyszerűségre való törekedés jele lenne, hanem azért, mert itt ezáltal azt is látni vélem, hogy a világ dolgai szétválaszthatatlanul egyben vannak, összefüggnek egymással. A halál dolgai, a gyász dolgai, az emlékezés dolgai is. Halottak napján, de mindig is, Bécsben, de mindenhol is. Kányádinál a közlés minimuma nem kéri számon az olvasótól a képzelet maximumát, a szövegbe tényleg „oda van kódolva” a teljesség, az egyetemesség, miközben nem egy leegyszerűsítő általánosításról van szó. A lírai személyiség egyéni tapasztalatai és a közös tapasztalatok, közös tudás is egyben van. Az idősíkok sem szétválaszthatatlanok, mert a vershelyzetben tetten érhető dimenzió, a személyes emlékek ideje, a történelmi idő, valamint a mitikus idő is szimultán történik, kezdet és vég összeér („bűn a vég és bűn a kezdet”). Ezért nagyhatású a Halottak napja Bécsben, ezért is szeretjük Kányádit. De ha egészen beközelítünk, akkor is elámít az az invenciózusság, amellyel mindezt összerakja. Ahogyan Pécsi Györgyi fogalmazott: „Nem a metaforák, ikonok felé tolódik el, hanem a szerkesztés, a szerkezet által terhelődik a vers, a szöveg jelentéstöbblete. A nyelvi felszínen egyszerűsödik a versbeszéd, azonban a felszín alatti szó-szociologikus háttér (asszociáció, egyidejűség) olyan összetett jelentést mutat, amely a hagyományos megfogalmazással csak körülményeskedve, körülírással, lényegesen nagyobb terjedelemben mondható el.”[1]

 

(szubjektív apróságok kitérője) Van az a momentuma egy-egy alkotásnak, amely úgy hat, hogy nem esne jól verbalizálni, racionalizálni, „elkörülményeskedni” az általa keltett élményt. Például amikor a Halottak napja Bécsben című versre gondolok, egyből egy villamos sárgasága villan be képileg, mivel egyik kedvenc részem az „elgurulsz mint egy villamos / utánad felgörbül a vágány // kutyatej páfrány / tör át a járdán”. Nagyon rezonál az a félelem–cinizmus együttes is, az állítások–visszavonások („aki vagy és mégsem vagy”), elbizonytalanító fölülírások („hit a feltámadásra / vagy valami ahhoz hasonlóra”), az ellentétes esztétikai minőségek vegyítése, a nagyon átélhető, idézhető mondatok („szállj le világ/ állj meg világ / sohase érünk utol”) is. A dobogó ritmus, a mondásszerűség ereje is kitágítja, megmutatja azokat a többes dimenziókat, amelyekben hatni tud a vers.

 

A mondásszerűség át is vezet arra a jellegzetességre, amely ebben az éppen aktuális olvasatomban a leginkább felkeltette a figyelmemet: egy bizonyos, tágabban / pontatlanabbul értett performatív–performáló jelleg, amely a motívum–téma–kompozíció–ritmus szerves összejátszásának néhány ízületét képezi. Nagy vonalakban történő, ötletszerű leltározása következik néhány, részemről rácsodálkozást kiváltó mozzanatnak, igyekezve megmutatni azt, hogy a szerkesztés, asszociáció és egyidejűség mellett, illetve pontosabban ezekkel együtt egy-egy megoldás performanciaszerűsége, a szövegelemek egymást életre hívó, létrehozó képességei a sűrítésen túl a költemény kinyilatkoztatás jellegét mélyítik.

 

(performálások) Annak ellenére, hogy helyenként rapszodikus hatást kelt és nagyon asszociatív, a mű struktúrája úgy precíz, hogy közben ezt a megcsináltságát nem tolja az előtérbe, sok mindent rábíz a mélyszerkezetre is. Míg képileg látszólag könnyebben megfejthető (a legismertebb, legtermészetesebb toposzokkal operál), tulajdonképpen ezen a szinten is sok elegáns csavarral találkozhatunk. Csak egy példa ilyen csavarra, hogy a szövegvilágbeli konkrét oszlop a szöveg szerkezetében elfoglalt helyének a metaforájává válik, némi önreflexivitással. Arról van szó, hogy az ismétlődő, ritmikus szekvenciák közül az a háromszor (utoljára némi variációval) ismételt egység, amely ugyanakkor a meditációt kiváltó alapszituációt is jelöli – „Oszlopnak vetett háttal / hallgattam az ágoston-rendiek / fehérre meszelt templomában / hallgattam a rekviemet” – válik maga is oszloppá, a kompozíció támpillérévé. Szintén jelentőssé válik a szerkesztés szintjén a szövegen végigvándorló gyertya- és virágszál, melyet először az 5. részben említ a beszélő („bora ecet könnye torma / gyertyájának is csak korma / álldogálhat egymagában / kezében egy szál virággal / mert a legárvább akinek / még halottai sincsenek”), majd a szöveg második harmadában, a Mátyás királyhoz égi közbenjárásért forduló részben a gyertyagyújtás és a virágszál átnyújtása gesztusának a leírásával egyúttal végre is hajtja az emlékezést a nagy halottra. (Ezek ellenpontja a vers utolsó harmadában a „rikító rézpetúniák / szirmain gyémánt harmat” látványa, az alázatos tisztelgés giccsbe forduló alternatívája.) Megemlékezési aktus a vers egy másik pontján az öreg édesapa megalázásának egyes szám első személyű színrevitele, akárcsak a feleség „békeverse”, amelyben felemlegeti, hogy „Ezerkilencszáznegyvennégy június másodikán / nagyvárad szőnyegbombázásakor egy anyának / négy szép gyermeke maradt a romok alatt”. A hasonló nézőpontváltások fokozzák a polifóniát, amelynek jelentéskepző szerepe szintén a kiterjesztett egységesség, a szimultaneitás élményének a létrehozásában mutatkozik meg. Gyűlnek a lírai én halottai, akik a személyes szféra (apa), a közösség (Mátyás király), illetve az egyetemes emberiség (a határozatlan névelővel ellátott anya egy a sok közül) köréből kerülnek elő, a rekviem mindannyiuknak szól. A „kettő    négy     hat       nyolc / éves korukban ölték meg őket” számai nemcsak a gyerekek életévét jelölik, hanem kettesével elindítanak egy végtelenbe tartó számsorozatot is (a halottak számát), ami ismét a kitágítás egy minimalista módozata.

 

Kissé eltolásosan ugyan, de annak a hagyományosan az erdélyi többnyelvűség reprezentálásaként értelmezett megoldásnak is van színrevitel-jellege, hogy a vers első felében megemlített fordítási lehetőségre („dr schuller rudi barátom bárkinek aki / franciául nem értené szívesen magyarra né- / metre vagy románra fordítja azt a részt”) válaszként a szöveg egy szimmetrikus pontján előbb Kányádinak egy saját fordítása szerepel román nyelvről (Ioan Alexandru Logosz című verse első két román sorával, majd teljességében magyarul), pár sorral később pedig kétsoros töredék (fele németül, fele magyarul) egy középkori szász énekből. Annak ellenére, hogy bizonyos elemek átkontextualizálása, áthelyezése akár a költeményben meghatározó idegenségtapasztalattal is összekapcsolódhatna, itt mégsem ez történik. Ezek a vendégszövegek képileg és ritmikailag is belesimulnak a költeménybe, annak mintegy természetes létmódjává generálva a többnyelvűséget és – vegyük hozzá ehhez Mozartot, a francia zenetörténeti enciklopédiát, a bennszülötteket stb. – a többes kulturális kötődést is.

 

Hasonló eseteken túl akad példa a beszédaktus-elméletek értelmében vett performatívumra is, például a „megásni tűz elföldelni” borzasztóan szenvtelen és pragmatikus egyszerűséget kifejező, szintén többször ismétlődő szekvenciájában a „tűz!” parancsa ilyen. A csavar az, hogy egy olyan szó itt a parancs, amely főnévi jelentésében a költemény egyik fő motívuma, a világégés, az apokaliptikus látomás alapkelléke, előidézője, velejárója. Továbbá itt említendők természetesen az ima-, fohász-, illetve ráolvasásszerű részek is, a beszédaktusok klasszikus példáiként, amelyek ereje helyenként gúnyos felhanggal (például a fohász főnévnek a kaparász igével való egyeztetése és rímeltetése) kérdőjeleződik meg.

 

Visszanagyítva: hogyan járulnak hozzá a makroszintű jelentésképződéshez ezek az apró bravúrok? Úgy gondolom, hogy egy olyan sűrű összefüggéshálót alkotnak, amely leképezi azt a teljességet, és ugyanakkor hozzájárul annak az egyetemességélménynek a megképződéséhez, amelyet a tematikus szintből sokkal hamarabb, szinte azonnal kiolvasni vélünk. Viszont ha csak az elmondottak tárgya lenne ez, nem pedig a mélystruktúrák mozgása, performálása által az alanya is, talán nem volna a szöveg több egy kiábrándult körülírásnál.

 

(szál virágom, kis emlékezés) Középiskolás koromban történt, hogy egy alkalommal Kányádi Sándor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum vendége volt. Az esemény a díszteremben zajlott, jókedv és nagy érdeklődés közepette. Mégis az az informálisabb, hétköznapibb mozzanat hajszálnyival izgalmasabb volt, amikor a rendezvény után páran kinéztünk az osztályterem Bolyai utcára nyíló ablakán: „Né, az Kányádi Sándor ott?” (Nyilván a maga módján ez is kultikus viszonyulás volt.) Az én generációmban talán sokunk számára ő volt az első olyan alkotó, akit már gyerekkorunkban élő klasszikusként ismertünk meg, aki révén láttuk, hogy az irodalom ott van a könyvben, a díszteremben, de az utcán is sétál. Hogyne érdekelne, hogy erre járt.

 


[1] Idézi Ködöböcz Gábor: Hagyomány és újítás Kányádi Sándor költészetében. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2002, 125.

Codău Annamária