Kis meditáció rövid, sötét napokra

Részletek

Sánta Miriám Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című verséről

Nehezen indul a délelőtt, nehezen indulnak a napok azóta, amióta rövidebbek, sötétebbek. Az ágyon ülök, valahogy sikerült leküzdenem egy pánikrohamot. „világvégét érintő angyalok / szárnyától szoktál kigyúlni”, és valóban: ilyenkor mintha rajtam kívüli erők adnák át egymásnak az égő stafétabotot, tollat, szárnydarabot. Ahelyett, hogy tovább szaladnék vele, kigyulladok. „megásni tűz elföldelni / megásni tűz elföldelni / megásni tűz elföldelni”.

Kellene írnom valamit arról, hogy mi a közös a kitartó pánikroham és Kányádi Sándor időtlen költészetében. Mindkettő elementáris erőket mozgat meg az emberben és mindkettő képes felhozni cafatokat és torz, levedlett identitásdarabkákat. Képesek fölmutatni nekem, majd visszadobni a szakadékba. Az ágyon ülve az ölembe veszem a laptopot, majd rákeresek a Digitális Irodalmi Akadémia honlapjára, hogy Kányádi összegyűjtött versei közül megnyithassam a Halottak napja Bécsbent. A honlap valamiért nem nyílik meg, belső szerverhiba miatt egyetlen irodalmi szöveg sem olvasható. Észbe kapok, hogy a túlsó szobában roskadozik a könyvespolc és én mégis mi a fenét csinálok itt a megszokás digitális hatalmával. Kint körülnézek, majd leveszem a polcról a Szürkület című kötetét (Kriterion, Bukarest, 1978.), leporolom – örökség-kötet, rengeteg, az évtizedek során összegyűjtött és féltve őrzött könyv közül az egyik, amely az első vagy hátsó könyvsorban lapult a kolozsvári Györgyfalvi negyedi panellakásban. Kinyitom a kötetet: Kiss Jánoséknak régi barátsággal igaz szeretettel Kányádi Sándor, Kolozsvár, 1978 Karácsony – olvasom a szaggatott, zsinórszerű kézírást.

A kék golyóstollal írt dedikáláson végighúzom az ujjam. A kötet keménytáblás, a papír a korszak tendenciáihoz képest minőségibb, a betűtípus kifejezetten szép. A kézzel írott szöveg pár helyen beleszánt a papírba: ahogy elhúzom az ujjam a mélyedéseken, megelevenedik a kézmozdulat, a kötet megjelenését követő boldog izgalom, az ajándékozás öröme és két, számomra igen fontos ember barátságának, ismeretségének lenyomata: Kiss János író, fogadott nagyapám és Kányádi Sándor, gyermek-és felnőttkorom költője, saját költészetem egyszerre láthatatlan és látható alappillére. Kiss János 2018 márciusában, Kányádi 2018 júniusában hagyott itt.

Az újdonság erejével, kontextusteremtő gesztussal olvasom végig a kötetet, amelyben a szóban forgó szöveg ugyan a legutolsó hosszúvers, de olyan címek szerepelnek benne, mint a Gyermekrajz, Vannak vidékek, Fekete-piros vagy A ház előtt egész éjszaka (reminiszcencia). Legnagyobb meglepetés a Fél füllel Délről – Ladik Katalinnak és Tolnai Ottónak dedikálva, a szerzőtől kissé szokatlan nyelvhasználat különösen tetszik, 180 fokot képes fordítani mindazon a tudáson, amit Kányádiról az évek során összegyűjtöttem. Közben el-elkap a méreg olvasás közben, két okból is: először is miért nem vettem korábban kézbe ezt a kötetet / miért nem vettem elő újból Kányádit az utóbbi években / miért gondoltam azt, hogy divatjamúlt dolog költészeti hatásként hivatkozni rá, másodszor is az utóbbi időben Kányádi nevét ellenségeskedő hangnemben, őt és költészetét agresszíven kisajátító módon emlegetik egy teljesen szélmalomharcba fulladó, felszínes kulturális viszály közepette. Mondja meg nekem valaki, hogy miért kell kisajátítani egy olyan költőt, akinek egyetlen kötetén belül ott van egész Magyarország és Erdély huszadik és huszonegyedik százada, ott van a szülőföld és külföld, az egész kelet-európai kivándorlás, ott van a beat, ott van Bartók, de ott van minden zene, amit hallgatunk, a magyar lokális és globális, az ősök és a hősök, a félelem, a halál. A Szürkületben ott a bőr alatt motozó, mindig készenlétben álló pánik. Egész éjjel ablak előtt lámpázó fekete autó, az élve eltemetett nyelvtől való csendes rettegés és a soknyelvűség felszabadító ereje közötti iszonyatos feszültség olyan, mint a nyitott szájjal zihálás – hiába jut bőven elég levegő, a szív és a tüdő vergődik a hurokban. A pánik sikeres leküzdése az, ami hasonlatos egy Kányádi-kötet elolvasásához.

Kislányként Kaláka-dalokként „olvastam” Kányádit, 2009-ben megfogott az a zsoltározó, krónikázó, ismétlő hangnem, amellyel a gyökereit kereső tinédzser azonosulni tudott. Kányádi költészetében az a megdöbbentő, hogy tökmindegy, az évek során milyen irányba halad az ember világnézete, akkor is talál benne valami érvényeset. Ezért néhány világszemléleti változáson keresztülhaladva sem érzem azt, hogy elvesztettem volna valamit abból, amit ez az intenzív nyelv nyújtott. Talán kevésbé azonosulok a zsoltározó hangnemmel, talán kicsit jobban felfigyelek az apró szófordulatokra, az árnyalatnyi különbségekre. Talán kevésbé ragad meg a vallásosság és a népiesség, talán jobban kidomborodik a globalizáció és átalakul az a „kettős olvasat”, amibe a diktatúra idején Kányádit olvasó emberek szocializálódtak.

Amikor a Halottak napja Bécsbenhez érek, átlapozom. A 121. oldalon két szakasz között pontozás – cenzúra. Mellette három, kézzel odaírt szakasz – a szerzőnek gondja volt rá, hogy a dedikált példányból olyan juthasson, amelyet semmilyen cenzúra nem képes megtizedelni. A vers, ahogyan a szakirodalom is – például Pécsi Györgyi vagy Ködöböcz Gábor tanulmányai – mondják, Mozart Rekviemjének szerkezetét követi, szimfonikus költemény, tele ellenpontozással és ismétléssel, központi témához visszatéréssel. Az ellenpontozások közül számomra a legidőtlenebb élményt nyújtó az idegenségtapasztalat. Hasonló ez az idegenségtapasztalat a pánik lassú elernyedéséhez, amikor a szorongás hirtelen megsemmisül, és mintha az ember saját testéből kilépve fentről figyelné magát. A bécsi rekviemhallgatás, a külföldi sétálás („kit érdekel, hogy erre jártál”), a kiterjesztett kivándorló-lét, a székely-Amerika („Dunából tengerbe”, „Küküllő-angara / maros-mississippi”) 2018-ban azt mondja nekem, hogy nem halt még meg a Kelet-Európa mítosz („alkoholmámorban fogant koszos kis kölykök”), a hozzá tartozó furcsa, hibrid rezignáció, a sírva vigadás danse macabre-ja. Az amerikai ’southern gothic’ és drakulaföldje egyvelege, a jó öreg bizsergés, mesterségesen előidézett rémségek ideje van bezárva ebbe a versbe: „Mondják hogy ítéletidő tombolt / összeért temető s a mennybolt (…) senki se látta mégis beszélik / és a sírok is mint a leláncolt bárkák / táncoló farukat föl-le-föl dobálták / volt minden egérlyuk gurgulázó korsó / s hogy elúszott volna akkor a koporsó”. A jelenet keserédes groteszkje, az apokaliptikus vízió filmszerű megjelenítése sokkal megnyugtatóbb, mint a kötetbe kézzel beírt rész, amely a diktatúra szemét szúrta: „hogy vetne már véget / a nagy protokollnak / dolgaink romolnak” és „s lenne védelmünkre / hogy ne kéne nyelvünk / féltünkben lenyelnünk / s önnön szégyenünkre”. Sokáig gondolkodtam a „kettős olvasat” mai jelentőségén, az 1970-es, ’80-as évek Romániájában valós félelem a nyelvhalál, amely egyben a kultúra halálát is előfeltételezi. Valószínűleg indulatokat váltanék ki, ha azt mondanám, ma már engem és a körülöttem élőket ez nem veszélyezteti – ugyanis mi, tágabban értelmezve is, sokmillió szakértője vagyunk mindennek (futball, család, politika, többek között), ezért inkább megtartom magamnak ezt a véleményt. A Halottak napja Bécsben azonban emlékeztető a nyelvhalálra, a nyelvhalál lehetségességére („mert a legárvább akinek / még halottai sincsenek”, „Befonnak egyszer téged is / valami pompás koszorúba / idegen lesz majd és hideg”). A pánik elmúlása is arra emlékeztet, hogy akárcsak Damoklész kardja, a lehetősége mindig fennforog és hozzászokunk a jelenlétéhez, a fenyegetettség semleges alapzajához („neutrum neutru-u-um”). Vannak vidékek – félperifériás vidékek! –, ahol a lappangó pánik a leküzdhetetlen Kelet-Nyugat tengely-mítoszban önmagát hasonlítgató, önbizalomhiányos közép-európai erdélyi magyar hangok harsogják a beatet, a vonatablakból, a repülőből vagy a hátsó szélvédő mögül mindig kicsit az otthon irányába visszapillantva utaznak külföldre – sosem keletre („szállj le világ / állj meg világ / sohase érünk utol”).

Aztán a pánik végleges elmúlásával megnyugszik az ember, a gyomor elernyed és „csak ennyi kell / csak enni kell / csak ennyi kell / az esti üdvösséghez”, „ormok és tornyok dőlnek / egymásra hangtalan / minden ránca a földnek / kisimul boldogan”, „Utána már semmi sem következhet / csak a lebegés olyan szegényen / akár egy hidrogénatom”. A Halottak napja Bécsben kompozíciójának ritmusa lecsendesedik, nem tölt el reménnyel, csupán elsimítja a göröngyöket, ráncokat, a világba-vetettség ellen nincs mit tennünk. A koporsófödél lezárul, a faragott deszka maga csúszik rá az alsó részre, nem vernek rá szöget, nem kalapálnak, nem csavaroznak, nem erősítenek. A bezárulás és a végtelenített elmúlás kioltja a kényszerképzeteket. A szöveg utolsó részei olvasásakor némiképp József Attila-hatásokat érzékeltem, ami főként a kozmikus csendben, hidegben volt tetten érhető.

Kányádi Sándor költészete nagyon személyesen érint, csakúgy, mint a Szürkület verseskönyv, a dedikáció, az örökség, amit ez a két ember hagyott nekem és mindannyiunk számára. Nem éreztem helyénvalónak, hogy halottaimat, halottainkat kiszolgáltassam az irodalomtudományos beszédmódnak – magyarán: nem irodalomtörténeti tanulmányként képzeltem el a Halottak napja Bécsben saját értelmezését. Talán olvasónapló, mégcsak nem is esszé, meghatározhatatlan, mint a pánik.