Daten/dátum/dateur

Részletek

Smid Róbert Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című verséről

(Valuska Gábor felvétele)

Kányádi Sándor versét nagyon könnyen lehetne jó strukturalista módjára ellentétek mentén olvasni: egyrészt a bizonytalanság és a konkrétság határértékei között ingázó, másrészt az apokaliptikus jövőt, a misztikus múltat és a prózai jelent egymásba játszó költeményként.

A cím adatszerűen rögzíti az időt és a helyszínt, ugyanakkor a felültés, „Befonnak egyszer téged is / valami pompás koszorúba / idegen lesz majd és hideg” már jóval plasztikusabban viszonyul a temporalitáshoz; szüntelen fluktuál ugyanis a meghatározhatóság, azazhogy a bizonyosság (befonnak, idegen lesz) és a határozatlanság (egyszer, valami) között. Ezt pedig csak aládúcolja egy, a megszólalás címzettségét érintő eldönthetetlenség: önmegszólító verssel van dolgunk, vagy profétai szerepkört vesz magára a beszélő, és a biztos vég bizonytalan módját jósolja-e meg; a jövőbe utalt befejezettséget. Ebből a szempontból a beszédpozíció nem csekély rokonságot mutat Babits Csak posta voltál c. remekművével: míg ott a nyomhagyás, Kányádinál a nyomvonal (a villamossín, a bécsi utca) szolgál a megszólalás inskripciós alakzataként, azonban mindkét vers hasonló kijelentésben stabilizálja az énképződés helyiértékét spaciotemporálisan: „kit érdekel hogy erre jártál”.

A villamos a szöveg kevésszámú hasonlata közt nemcsak a legelső, de zakatolása mintha a költemény ritmikájában végig jelen lenne, az ismétlések legkülönbözőbb fajtái pedig a felvázolt akusztikai képek és érzetek mellett eltérő hangulatokkal tartják fenn a ritmusos haladást (a regöléstől a kántáláson keresztül a népdalszerű ütemekig). Az versben refrénszerű funkciót betöltő strófa, „Oszlopnak vetett háttal / hallgattam az ágoston-rendiek / fehérre meszelt templomában / hallgattam a rekviemet”, már önmagában tartalmaz egy ismétlést, a hallgattam–hallgattam concatenatiót. Az ezt követő versszaknak a halottai szóval történő keretezése pedig nemcsak paronomasztikus kapcsolatban áll a hallottammal, de a hangismétlés révén annominációt is kialakít vele, ezzel egyszersmind implicite hallgatássá módosulva. E többszörös átkötéssel párhuzamosan azonban – mintha csak a vágány felgörbülése megtörténne a tropologikus mozgásokban is –  a versszakban megtörik az azonosítások sora: „bora ecet könnye torma / gyertyájának is csak korma / álldogálhat egymagában”. Mert miközben a korom is álldogálhatna egymagában, valószínűbb, hogy az antiklimax alakzatával van dolgunk; az addigi felsorolás hozzárendeléses technikájával (bor=>ecet, könny=>torma) ellentétben a fény teljes hiányát a hiányos szerkezetként olvasás írja be – szemben az azonosítással vagy megszemélyesítésként értéssel, amikor a gyertyának lehet fénye, csak kormának álldogálására koncentrál ehelyett a versbeszéd –, vagyis annak realizálása, hogy nincs ott a mondatban az effajta viszony kifejezéséhez szükséges létige: gyertyájának is csak korma van.

A hallás és hallgatás, a hallottak és a halottak összefonódása aztán ismét előkerül a Mondjákkal kezdődő strófában, ahol az apokaliptikus képek egy metonimikus nyelvi viszony mentén alakulnak: a mindent elárasztó víz és a mindennek mindennel vízszíntbe kerülése közepette fix pontként megint csak egy közlekedési eszköz tűnik fel egy hasonlatnak köszönhetően; sírok leláncolt bárkákként. Az ítéletidő kettős jelentésének borzongatásához ezáltal karakteresen járul hozzá az, ahogy a szöveg kiforgatja a bibliai özönvíztörténetet, itt ugyanis a bárkák nem az élőket szállítják annak érdekében, hogy megképezzék a túlélés és az életben maradás ekvivalenciáját az újranépesítéssel, hanem éppenséggel a halottakat tartják a helyükön. Ez az inverzióra épülő hangsúlyeltolódás nyilvánvalóvá teszi a prioritásokat és a lehetőségeket: nem az élőknek kell megúszniuk a kataklizmát, hanem a holtak feltámadását szükséges minden eszközzel megakadályozni. Illetve, ahogy később világossá válik, az élőknek nem a továbbállásért, hanem a megmaradásért kell fohászkodniuk: „ó itt maradnom adj erőt / örökre itt legyek megáldott / hol sötéten enyésznek el / gyilkos hiábavalóságok”. A fohász paradoxona abban áll, hogy a megszólalónak nincs is más választása akkor, amikor az útvonalak felszámolódtak, a vágány felgörbült, és „valami eltakarta / vezérlő csillagunk”. Ha ugyanis az ítéletidőben a sírbolt és az égbolt eggyé váltak, akkor, ahogy a felütés ezt már sugalmazta, valami nem csak a jövőben fog végződni, de a múltban is bevégeztetett, és ez utóbbinak a jelenbeli visszafordítása történik most: ha Isten a földet és az eget kezdetben teremtette, akkor szétválasztásuk most függesztődik fel azzal, hogy vízszintbe kerülnek.

Az apokalipszist kísérő kántálások és regölések szürrealizmusának sajátos ellenpontjaiként szolgálnak a szövegben azok a deiktikus gesztusok, amelyek a címhez hasonló kézzelfogható hely- és időmegjelölést eredményeznek: pl. „kolozsvárott a vasile alecsandri tíz szám alatt / lakó dr schuller rudi barátom […]”, illetve „Ezerkilencszáznegyvennégy június másodikán / nagyvárad szőnyegbombázásakor egy anyának”. Utóbbi esetében azonban megint bizonyos fokú határozatlansággal szembesülünk, amennyiben bár ismét adatoló tudósításba fordul a versbeszéd („négy szép gyermeke maradt a romok alatt / kettő    négy     hat       nyolc / éves korukban ölték meg őket”), nem tudjuk meg azt, milyen viszony fűzi a megszólalót az egy anyához, azon túl, hogy a felesége évről évre felemlegeti a vele történteket. Ez az üres jelölő lehetőséget ad szemantikai feltöltésre (a feleség anyjáról és testvéreiről van szó, esetleg maga a feleség az anya stb.), de magának a megjelenési formájának az üres cirkularitása, e konkrét esemény felidézésnek éves megvalósulása analóg viszonyt mutat azzal, ahogy a vers absztrakt, apokaliptikus képeiben a tűzre víz következik, és vice versa. Így mind a történelmi esemény, illetve annak emlékezete, mind pedig az ítéletidő által szított katasztrófák megélése, az egymás követő apokalipszisek rutinja a versben azzal a protokollal azonosíthatók, amelynek végéért könyörög a megszólaló – a szóban megbúvó pokol pedig a katasztrófák körforgásának viselhetetlenségét árasztja a megmaradásban. Az ismétlés nyújtotta reveláció azonban sokkal prózaibb módon is érvényesül a vers más szöveghelyein. A már idézett „Oszlopnak vetett háttal / hallgattam az ágoston-rendiek / fehérre meszelt templomában / hallgattam a rekviemet” passzusban, amikor az refrénként tér vissza, az olvasó már túl van annak tapasztalatán, hogy a „fekete templomban / fekete imát” mondanak, ezért jelentőséggel bír, hogy a templom maga nem fehér, hanem fehérre meszelt, tehát az ítéletidő előtt akár fekete is lehetett.

A verskezdet megismétlése a zárlat felé tartva egyfelől rekurziót valósít meg, másfelől pedig újraírásként a befejezettséget már nem a jövőbe tolja el, hanem annak jelenbeli bizonyosságát adja a harangok elhallgatásával. Ez utóbbival együtt ugyanakkor minden más akusztikai hatás is megszűnik: „ormok és tornyok dőlnek / egymásra hangtalan”. Bár nyugalommal és elcsendesüléssel is járhat az ilyesfajta szintkiegyenlítődés, ahogy „minden ránca a földnek / kisímul boldogan”, az előzményeket ismerjük; tudjuk, hogy az özönvíz miatt „vízszintben állt ösvénnyel az árok”. A rekurzió ezért azt eredményezi, hogy a verskezdet gyakorlatilag újramondja azt az ítéletidőt múlt időben, amely a zárlatban történik jelenben, holott ehhez a jelenhez a versolvasásnak csak a végén jutunk el; ez a jelenet a következménye kellene legyen az addig olvasottaknak, ugyanakkor az előzmények a következményükre saját előzményükként referálva képesek az apokalipszist szituálni. Az utolsó előtti strófa a teljes disszemináció vagy dezintegráció képével ezért amellett, hogy felidézi József Attila Téli éjszakájának egyik képét, amelyben „[ö]sszekoccannak a molekulák”, az előzmény és következmény apokaliptikus kettős kötésére apellál. Tudniillik a vég nagyon is elő van készítve a versben a hidrogénatom magányosságának tekintetében: valami olyannak az elvétele jelenik meg ugyanis fenyegetésként, ami eleve hiányzik – a hidrogénatomnak nincs elektronja. Hovatovább a szövegben korábban előforduló neutrum szó juthat eszünkbe a záróképnél; lehet ’semleges nem’, ennyiben a katasztrófa általánosérvényűségét jelezve, de jelentheti az új telérág ([Gang]turm) megképzését (a neutru-u-um akár írásképileg, a megnyúlással is felerősítheti ezt a jelentést, nem beszélve arról, hogy az u jelölheti a morát is ikonikus hasonlóságában), vagyis egy geológiai átrendeződés beharangozását. De a neutronra hajazó paronomáziája miatt ismét csak egy olyan atommagösszetevőként tűnhet fel utólag, mely szintén hiányzik a hidrogénatomból.

A Bécsben töltött halottak napja ezért végső soron annak a folyamatnak rögzítése, ahogyan a társtalansággá válás apokaliptikus vízióit felülírja a már öröktől fogva az egyedüllét körforgásában ragadtság protokollja.