Egy nagy történet vége

Részletek

Írta: Zsolnai György

Akinek még hozzávetőleges fogalma sincs arról, mi az a Trónok harca, annak azt is nagyon nehézkes lenne elmagyarázni, hogy miért is volt fontos a Trónok harca a ’10-es évek globális szórakoztatóiparának szemszögéből sőt, nem is lenne érdemes, mert az a valaki nem a jelenkor fogyasztói társadalmának a tagja. Nem is neki írok, hanem azoknak, akik immáron visszavonhatatlanul érdekeltté váltak abban a világot behálózó, nagy történetmesélő gyárkomplexum termékeinek befogadásában.

 
A Trónok harcáról szól a következő néhány bekezdésem. Ez a tényközlés vagy lázba hozza az olvasóimat vagy elriasztja, de egy biztos: hidegen aligha hagyja. A Trónok harcának nyolc évada 2011 és 2019 között kísérte végig az életünket, így vagy úgy. Az aktuális rész történései éppúgy beszédtémát szolgáltattak munkahelyi kollégáknak, barátoknak, közelebbi és távolabbi ismerősöknek. Amíg valaki lelkesen fejtegette hétfőnként a délutáni kávészünetben, milyen cselt vetett a királyi tanácsban Kisujj, vagy azt, hogy a Lannisterek bizony mindig megfizetik az adósságukat, addig mások, meghallva a furcsa neveket és zagyva történetszilánkokat, gyorsan feltöltötték bögréjüket és kifordultak a teakonyhából tudván-tudva, hogy a Trónok harca bizony nem az ő világuk. De olyan ember egészen biztosan nagyon kevés van, aki semmilyen módon sem találkozott az elmúlt nyolc évben a sorozattal, sem beszélgetésekben, sem újságokban, sem hírportálokon, sem a televízióban, sem a közösségi médiában. Akinek még hozzávetőleges fogalma sincs arról, mi az a Trónok harca, annak azt is nagyon nehézkes lenne elmagyarázni, hogy miért is volt fontos a Trónok harca a ’10-es évek globális szórakoztatóiparának szemszögéből sőt, nem is lenne érdemes, mert az a valaki nem a jelenkor fogyasztói társadalmának a tagja. Nem is neki írok, hanem azoknak, akik immáron visszavonhatatlanul érdekeltté váltak abban a világot behálózó, nagy történetmesélő gyárkomplexum termékeinek befogadásában, amely egyre nagyobb teljesítménnyel köhögi ki magából a bonyolultabbnál bonyolultabb sorozatokat. Ők tudják talán a legjobban, hogy a Trónok harca után kicsit minden más lesz, hiszen új közös témák után kell nézni, valahogy úgy, ahogyan Jockey Ewing és Cliff Barnes után is így kellett tenni a ’90-es évek Magyarországán.

De miért is áldoztak százmilliónyian rendszeresen időt arra, hogy megismerjenek egy olyan történetet, ami egy képzelt világban játszódik, amelyben sárkányok röpködnek és élőhalottak mászkálnak fel-alá? Nehéz erre megadni a korrekt választ, főleg akkor, ha ismerjük a sorozatot és tudjuk, hogy jóval több holmi sárkányröptetésnél és zombivadászatnál. Az állandó cselszövés, a politikai adok-kapok mellett sokszor hallottam azt a választ ismerőseimtől, hogy a Trónok harca váratlansága, kiszámíthatatlan fordulatokban való gazdagsága az, ami egyszerűen lenyűgözte őket. El kell ismerni, hogy a sorozat vonalvezetése eltér a megszokottól, hiszen bejáratott főszereplők is szinte minden előjel nélkül váltak a középkort idéző, véres cselvetések áldozatává. Igaz, bármely elhúzódó szappanoperából is mindenféle narratív probléma nélkül ki lehet iktatni azt a szereplőt, akivel esetleg valamilyen szerződéses probléma adódott a kulisszák mögött, mégsem mondhatjuk el, hogy valóban százmilliók követnének négy-ötszáz részes, állítólag romantikus dél-amerikai sorozatokat. A siker receptje valahol mélyebben van, és egyáltalán nem biztos, hogy meg lehet találni.

A sorozatot megfejteni akarók egyik népszerű elmélete szerint a siker receptje a sorozat legutolsó részében hangzik el Tyrion Lannister, az alacsony növésű politikai kalandor szájából, amikor láncra verve arról elmélkedik egy monstre királyválasztó tanács előtt, hogy miért kellene a sorozat legfőbb helyszínéül szolgáló Westeros hét királyságának élére a kerekesszékbe kényszerült Brandon Starkot kinevezni. Az embereket nem hadseregek, a pénz vagy a zászlók egyesítik, hanem a történetek és Brannél senkinek sincs jobb története. Érdekes elmélet, és talán igaz is, hiszen a Trónok harcát azért követték szinte korosztálytól, végzettségtől, földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül az emberek, mert egy komplex történetet mesélt el, ráadásul a reális elemek mellett mindig elfért benne egy csipetnyi fantasztikum is. Csak az a probléma ezzel az elmélettel, hogy ezek a bizonyos ’10-es évek a történetek dömpingjét hozták magukkal és ezek közül magasan kiemelkedik (nem esztétikai értékben, nem mélységben, nem kidolgozottságban, és végképp nem színészi játékban, hanem egyszerűen sikerességben) a Trónok harca, szinte esélyt sem hagyva más történeteknek arra, hogy a világméretű hype-hisztéria megfertőzze őket. Voltak és vannak is hasonló, de korántsem ekkora érdeklődésre számot tartó sorozatok a legújabb korban is, mint például a Lost (2004–2010), vagy a The Walking Dead (2010–), amelyek közönsége a legkülönbözőbb rétegekből rekrutálódott, és amelyek iránt a kíváncsiságot az évről-évre visszatérő új évadok hétről-hétre sugárzott epizódjai folyamatosan fenn tudták tartani. Vagy legalábbis évekig, amíg egyre több néző el nem fordult tőlük a történet kimerülése vagy nyakatekert csavarjai miatt. De egyik sorozat sem jutott odáig (ha ez egyáltalán a siker egyfajta mérőfokaként szóba jöhet), hogy a tulajdon rajongói aláírásgyűjtésbe kezdjenek, mert csalódtak a széria lezárásában.

A filmsorozat alapját képező A tűz és a jég dala (The Song of Ice and Fire, 1996–) című könyvsorozat írója, George R. R. Martin a nyolcvanas években az Alkonyzóna (The Twilight Zone, 1985–89) című sci-fi-horror sorozat egyik alkotójaként egészen biztosan nem gondolta, hogy majd a fél világ azért fog aggódni, hogy vajon befejezi-e egyáltalán a könyvsorozatát addigra, mire az HBO adaptálja az összes, már elkészült Trónok harca-könyvét. Ma már tudjuk, hogy nem készült el az újabb könyv a záró évad leforgatásához, ezért a Trónok harca-sorozat showrunnerjei, David Benioff és D. B. Weiss ahelyett, hogy megvárták volna a komótosan alkotó Martint, a business hívogató szavára (és persze az új részekre szomjazó rajongók kielégítésére) a saját kezükbe vették a történet alakítását. Nem tudjuk, hogy George R. R. Martin lustasága vagy inkább szerzői integritásának megőrzésére vonatkozó igénye miatt maradt el a könyvsorozat folytatása, de az világosnak látszik, hogy egy egészen másmilyen évad született, mint amit a Martin-féle történetvezetéshez szokott olvasók és nézők elvártak. A rajongók hangot is adtak csalódottságuknak és a sorozat idén májusi záró epizódját követően a teljes nyolcadik évad újraforgatását követelték. A sorozat nézői nehezen élték meg ugyanis, hogy az addig dédelgetett Daenerys Targaryen (Emilia Clarke) élve megsüti Királyvár népét az utolsó megmaradt sárkányát meglovagolva, hiszen mindaddig jóságos, békét akaró vezetőként ábrázolták a képernyőn a fehérhajú trónkövetelőt (az más kérdés, hogy a könyvsorozat olvasói tisztában lehettek azzal, hogy Daenerys karaktere összetettebb annál, mint amit az HBO-sorozat sugallt). A sokak által kedvelt szereplő a sorozat legvégére egy zsarnoki, dühöngő, kegyetlen, kegyelmet nem ismerő fúriává válik, akit végül addigi szövetségese, leendő szeretője és unokatestvére, Havas Jon (Kit Harington) kényszerül megölni, hogy megakadályozza a további pusztítást.

Egy történet valahogy így ér véget. Elvarrják a legfontosabb szálakat, néhányat hagynak azért a levegőben lógni, hogy egy esetleges spin-offra minél többféle kiindulási pontot lehessen választani. Mégis, a rajongók egy bizonyos része nem barátkozott meg azzal, hogy az alkotók, maguk döntöttek arról, mi történjen az általuk teremtett univerzumban, hanem megkérdőjelezték a készítők tekintélyét (és hozzáértését is). Mindegy, hogy regényről, filmről vagy filmsorozatról van szó, az alkotó elidegeníthetetlen joga és felelőssége, hogy lezárja a művét, akármilyen is a végkifejlet, neki kell eldöntenie, hogyan vet véget a meséjének, és adott esetben akár rosszul, hitványul is befejezheti, úgymond az ő privilégiuma ez. Lehet, hogy ez az indulat, ami ebben a csalódott, határátlépő aktivizmusban felszínre tört, ez mond el valamit arról, miért is sikeres a sorozat? A skiccszerű, elnagyolt lezárás kudarcán keresztül tudhatunk meg valamit róla?

Ha a siker pontos receptjét nem is tudjuk megadni, a Trónok harca utáni hiány biztosan nagy lesz a következő időszakban és még halvány jelét sem látni annak, mely sorozat lehet képes betölteni a közös élményeket biztosítani tudó, beszédtémák alapjául szolgáló nagybetűs történet helyét. A Trónok harca azon kevés, igazán szerencsés sorozat közé tartozik, amelyből éppen időben ábrándultak ki a rajongók, mármint a sorozatgyár üzleti szempontjai szerint ideális időben, hiszen itt a lehetőség alternatív lezárásokat, folytatásokat, spin-offokat, prequeleket gyártani, amelyekben majd elaprózódhat lassacskán ez a százmilliókból álló tábor, amely néhány tucat órán keresztül ugyanazt nézte a tévén, a laptopján vagy a mobilján. Kérdés persze, hogy meddig hagyja magát a történetkedvelő néző behúzni a csőbe: mert a Csillagok háborújához vagy a Marvel-moziuniverzumhoz hasonló, öngerjesztő történetgyár az összes rátapadó kiegészítő termékkel, merchandisinggal, brandelt tartalmakkal bizony egy jó időre lekapcsol. A sorozatnézők újra eltűnnek speciális tartalmak után kutatva a saját HBO GO-, Netflix-, Amazon-accountjaikban, mert a forma iránti éhségük megmarad ugyan, és mindenféle tartalom iránti étvágy valamilyen módon ki is elégítődik ezeken a platformokon, de olyan közös nevező egészen biztosan nem lesz egy darabig, amiről hétfő délutánonként, egy munkaidőbe iktatott kávészünetben lehet beszélgetni a teakonyhában.

Tévésorozatokból ma már sokat, sokszor, sokféleképp fogyasztunk. Nincs erre jobb szó, fogyasztjuk őket, mint a szórakoztatóipar bármely más termékét, de néha jogosan érezhetjük úgy, hogy a szériák magunkhoz vételét még a „habzsolás”, a „dőzsölés” és – hogy egészen szakszerűek legyünk – a „darálás” szavakkal sem fejezik ki megnyugtató pontossággal. Ez köszönhető nemcsak annak, hogy nem vagyunk mértékletesek, hanem annak is, hogy a sorozatgyártók szó szerint sorozatban gyártják sorozataikat az Egyesült Államokban éppúgy, mint az Egyesült Királyságban vagy (a nem-egyesült, de tematikusan szinten mindenképpen egyként kezelendő) Skandináviában. Kellő elszántsággal szinte mindenki megtalálhatja magának azt a szériát, amivel akár hosszabb időre is le tudja magát kötni, mint amennyi időt egy regénytrilógia elolvasása igényelne. De mi az, ami megragad minket egy sorozatban? Miért térünk vissza hozzájuk és miért felejtjük el őket úgy, mintha sosem láttuk volna őket? Mi köt össze időben és témában távoleső sorozatokat egymással? Milyen kulturális folyamatok állnak egy sorozat témaválasztása(i) mögött? Ilyen és ehhez hasonló kérdések elspoilerezésére vállalkozunk rendszertelen elmélkedéseinkben, a SPOILER-ben.