Figyelmes lettem és megértő: / zsebembe rejtem szabadságom szánalmas, összelehelt / darabkáit ----- …és mit kapok cserébe? / Már ezt a mélyen emberi kérdést sem teszem fel / magamnak. Látod? Beteg vagyok, Egyed Barbara.

Éreztem, akár csak a kezdet-kezdetén, mikor először álltunk közönség elé, amint felbőgnek az erősítők és a kontrolládák, hogy a hangok, a törekvés, a dobszett és a színpad közötti erős ringás metsző széllé kavarodik fel. A jobb szélen Lengedező Árnyék, törzsi nevén szólítva, a világsivatag analóg szellemeit csalogatja elő belső utazása szaturnuszi zenitjén egy D-re hangolt gitárból. A háttérben egy üstökös húzott el és felperzselte égboltot.

A négyesen hosszan tülkölt egy kamion, hangja öblösen hömpölygött át a fák felett. A bekötőúton terepjáró közeledett a vasúti töltés felől. Bajszos, jól táplált férfi vezette: Keresel valakit? – szólt ki az ablakon. Nem, semmit. Csak biciklizek meg fényképezek – felelte. Jól van, azt szabad. Azér kérdeztem, mert ez a föld itten az enyém.

Zuhanás közben belesett az ablakokon. Szánakozva nézte a tévé előtt ülőket, egyúttal undorodott is a sekélyes, üres életüktől. Burkot látott körülöttük, ami nem megvédi, hanem kirekeszti őket a világból. Ő élni akart. Büszkeség töltötte el, mert szabadnak érezte magát. Aztán megnyílt alatta a föld.

A Nap jött szembe, pedig nem is felé indult. Mindenütt csak a fénye látszott. Sárga, nem fehér. Azt hitte, sivatag van. Nem az volt. Nap volt, végtelen. Nem kell mondani semmit.

Miközben a felvágott kódját pötyögi, megakad a tekintetem a körmein. Egytől egyig mályva színűek és csillámpor zizeg rajtuk. Lehet, nem is csillámpor, hanem kis vakuk.