Átjárók és határszegések - Hazák és határok (Trauma#4)

Részletek

A budapesti Gólyában rendezett kétnapos fórumon ezúttal nem hagyományos panelbeszélgetések keretében próbáltuk körüljárni a témát. Csütörtöki, első napon a hideg, csepergő esőben bicikliztem oda, és csak arra vágytam, hogy kérjek egy jó rumos kávét, ami majd felmelegít. Épp a sarkon fordultam be, amikor hirtelen eszembe jutott, engem rumos kávé melegít nemsokára, na, de az éppen ki tudja hol járó szíreket vajon mi fogja?

(Hargitai Soma felvételei – galéria nyílik)

A szervezők, Szőllőssy Balázs és Borbáth Péter vezették fel a párbeszédet, hangsúlyozva, hogy egy olyan diskurzus elindítása a cél, lehetőleg minél interaktívabban, ami átformálhatja a menekültekről és a migrációról kialakult – jelenleg igen zűrzavaros – képet. A cél, hogy kérdéseket tegyünk fel, melyekből érdemi gondolatmenetek indulhatnak. Egy személyes történettel helyeztek bele minket a témába, ami néhány hónapja éppen ott, a Gólyában esett meg velük. A szemük láttára kapcsoltak le a rendőrök egy embercsempész kisbuszt a sarkon, és a szituációt nem tudta a helyén – és akár jogilag tisztázott és egyértelmű módon – kezelni senki, ami megdöbbenést, rádöbbenést váltott ki belőlük saját magukkal szemben is. És ekkor még az augusztus óta tartó viharnak az előszele sem volt érezhető. A történettel jól megalapozták a hangulatot, pedig amúgy is volt némi feszülés a levegőben.

Az előadás és beszélgetés lényegében Cseh Zsombor Közel-Kelet szakértő és Soltész Béla író, migráció-kutató párbeszédének vonalán haladt. Honnan jönnek? Kik a szírek és miért hagyják el az országukat? Miért nem a Szíria melletti országokat választják? A válaszokat Cseh Zsombor adta meg felvázolva a közeli történelmi hátteret az Arab Tavasztól a nagyhatalmi érdekeken és befolyásokon át addig a pontig, hogy elindult az első nagy menekülthullám. Számadatokkal, tényekkel megtámasztott előadása számomra kifejezetten érdekes volt, segített rendet rakni a fejemben és kiegészítette az eddig összeszedegetett információmorzsáimat. Rám fért, sokat lógtam töriről.

Rendben, értjük, hogy mi motiválja az elindulást, de vajon milyen Európát találnak? Itt az európai történelmünket tekintettük át, illetve az európai és iszlám kultúra különbségeiről hangzott el néhány gondolat. Úgy éreztem, az előadás korrekt, középúton (ha úgy tetszik politikai oldaltól, nézetektől mentesen) haladva jutottunk el oda, hogy mennyire elképesztően megosztó is ez a kérdés, mennyire húsbavágó egyéni és társadalmi szinten. Valóban, traumatikus. Soltész Béla arra is rávilágított, hogy a keresztény hagyományokkal rendelkező Európa vallásossága erősen megkopott, az életünket nem strukturálja a vallás, ellentétben az iszlám kultúrával. Kézenfekvő, egyszerű példa a napi ötszöri ima, de az is fontos, hogy ennél sokkal mélyebben általában nem ismerjük ezt a világot, az ismeretlen pedig mindig félelmetes. A félelem pedig nagyon mélyről jövő, akár kiszámíthatatlan reakciókat hozhat felszínre. Ráadásul az iszlám világ reputációja az utóbbi évtizedben finoman szólva sem túl jó.

Cseh Zsombor egy hosszabb monológban próbált az iszlám elfogadó, békés alapjaira rávilágítani. Elkerülhetetlenül felmerültek a terrorcselekmények is, és itt hangzott el az első olyan mondata, ami belőlem egy csendes fejvakargatást váltott ki, miszerint több embert ütnek el Pesten, mint ahányan terrorista merényletek áldozataivá válnak. Értem, hogy az esetek túlhúzott hírértékére próbált rávilágítani, de ez a párhuzam inogott. Beszélt továbbá a média szerepéről és hatalmáról a kérdésben, illetve, hogy a jelen helyzetben már azok is hírolvasókká válnak, akikre ez előtte egyáltalán nem volt jellemző. Ezzel a gondolattal már csak magamból kiindulva is egyetértek, de érdekes lett volna egy kicsit mélyebben belemenni az internet, azon belül is a közösségi oldalak (elsősorban a facebook) szerepére a történetben. Ez a kérdés engem leginkább két aspektus miatt foglalkoztat (amúgy is) az utóbbi időben, egyrészt azért, mert a facebook bevezetett egy olyan algoritmust, ami az érdeklődési körünknek és politikai nézetünknek megfelelő tartalmakat jeleníti csak meg, kizárva így más oldalak, nézőpontok megismerését, másrészt pedig egy óriási képmutatást, kirakat-viselkedést érzékelek a közösségi oldalon, ami épp ebben a migrációs kérdésben domborodik ki igazán és vált számomra gyomorforgatóvá.

Soltész Béla fejtegette, hogy mennyire hiánya van az egységességnek, és hogy mennyire üres fogalom is a „mi magyarok”. Érdekes ezen elgondolkozni, és egy hosszú beszélgetést is megér a téma, de ebből átvezetett minket inkább oda, ha már az irodalom és művészetek aspektusa lenne a fókuszpont, hogy ha a menekült- vagy migráns témához nyúlna egy író, milyen narratívát érdemes, avagy nem érdemes választani. Írjuk meg a sztorit egy sztereotip európai, túlzottan humanitárius vagy „píszí” értelmiségi maszlagként? Vagy a szenvedő kisember keserű, és szintén egyáltalán nem eredeti nézőpontjából? Talán képzelje el az európai író a kényelmes, belvárosi lakásának foteljában merengve, hogy ő a menekült és mit is élhet így át? Ez nem csak felesleges, de a lehetetlen kategóriájába is beleférhet. Esetleg egy más térbe vagy időbe helyezzük a kérdést, létrehozva egy didaktikus szöveget, ami még mindig nem lesz Nobel jelölt? Soltész szerint a jó szöveg megalkotója kivár. Megnézi, mi történik, megvárja, míg lesz mibe belenyúlni témáért, és nem csak a zavarosban halászik.

Cseh Zsombor erre úgy reflektált, hogy a menekült kérdésnek már van irodalma, és példának említette azokat a bestsellereket, amik egy-egy emberi sorsot mesélnek el, egy Afganisztánból megszökött lány történetét, egy terroristák fogságából szabadult férfi tapasztalatait, egy nyugati társadalomba becsöppent muszlim család/nő/gyerek küzdelmét. Szerinte ezek közelebb hozzák a kultúrát, a sorsokat a nyugati emberhez. Igen ám, de ezek típuskönyvek. Best sellerek, de üresek. Viszont, szerintem, remek üzleti fogás, mind az író és társszerző, mind a kiadók oldaláról. Megkockáztatom, talán többet árt, mint használ. Szinte a gondolataimban olvasva felszólalt Csepregi János (író, szociális munkás, a FISZ tagja), aki vitatta ezen didaktikus könyvek célját, mely pusztán az üzenet, miközben a valódi dráma a háttérben marad, például hogyan tudunk úgy élni, hogy gyűlöljük egymást. Szerinte a jó szövegekben benne lesz egy belső felismerés, egyfajta önreflexió. Ezzel szemben Cseh Zsombor szerint a magyar társadalom már tükörbe néz, holott szerintem koránt sem jutottunk még nem hogy a tükörig, de a közelébe sem. Erre Csepregi velősen csupán ennyit reflektált, hogy enyhítse az ellentétet: „Te optimista vagy. Én meg szociális munkás.”

Az előadást és a végén kialakult diskurzust közel két óra után vágták el a szervezők, hogy egy kisebb csoportban folytassuk, műhelymunkaként. Ebből azonban nem sok valósult meg, hiába próbáltuk a nyelv, a szóhasználat kérdéskörével elindítani a műhelyt, folyton visszakanyarodtunk a szociológiai, vallási és politikai kérdéskörhöz, és ezt nagyon érdekes volt megfigyelni. Ahogyan azt is, hogy bárki beszélt, erős érzelmekkel fejtette ki a véleményét. Úgy tűnik, valóban annyira traumatikus a jelenség és a körülötte kialakult, már-már hisztérikus médiahype, hogy valóban erős, tudatalatti érzéseket, félelmeket szabadít fel, amiről nem lehet nem beszélni. Pedig érdekes lett volna előszedni korábbi korok, pl. a nagy ’56-os migrációs hullám irodalmát, az elvándorló érzéseit, a szövegekben lefestett képet az elhagyott és a befogadó országról. Bár kevésbé szólt az este az irodalomról, mégis borzalmasan gondolatébresztő volt, és maradtunk is még néhány sör mellett tovább fűzni a beszélgetéseket.

A pénteki nap sem volt kevésbé lehangoló, már ha az időjárást nézzük. Érezhetően felszabadított mindannyiunkban rengeteg elfojtást az előző napi beszélgetés, és már sokkal lazábban közelítettünk a témához. Ráadásul a Fórum Társulat segítségével újságcikkekből általunk kreált szituációk segítségével még közelebb, vagy inkább „testközelibb” helyzetbe kerültünk. Érdekes volt figyelni, hogy akár szobrot kellett formálnunk, akár jelenetet előadni, a hívószavak nagy része negatív jelentéstartalommal bírt, de még ennek ellenére is érezhető volt az enyhülés az előzőnapi feszültséghez képest. Amikor már viccet tud vagy mer alkotni az ember, azt gondolom, abban már van egy mély levegő vagy hátralépés, ami után nyugodtabban, tisztábban tudunk egy kérdésre vagy problémára tekinteni. Soha nem vettem még részt fórumszínházon, és bevallom, kényelmetlenül éreztem magam az elején, de fantasztikus munkát végeztek és végül nagyon élveztem.  

Ezután pedig végre sor került a várva várt próza- és líraműhelyre, amit Sopotnik Zoltán vezetett. A feladatunk az volt, hogy a migráns kifejezés helyére egy új szót alkossunk meg, majd ezt kellett definiálni. Sok erős, szellemes megfejtés született, és ezeket a szerkesztett szövegeket a szervezők később a SZIFON-on szeretnék publikálni.

Nem találtunk megoldásokat, de ez nem is volt cél. Ehelyett véleményeket, nézőpontosat cseréltünk, ami segített egy kicsit jobb helyre tenni magunkban a kérdést, és nem utolsó sorban lenyugtatott néhány félelmet, feloldott egy-két feszültséget, és ez a legfontosabb. Nem utolsó sorban pedig nagyon jól éreztük magunkat. Nagyon remélem, hogy az itt megkezdett beszélgetés folytatódni fog más csatornákon is.