Rögtönzött légópince, megidézett ostrom és az a furcsa valami a falon

Részletek

FRONTÁTTÖRÉS // FRONT BREAKTHROUGH /// TRAUMA#3

A függönyön átszűrődő napsütésre ébredek. Nyújtózom, fordulok egyet, aztán kimászom az ágyból. A kotyogósba frissen őrölt kávét töltök, mellészóródik, még álmos vagyok egy kicsit. Kinyitom a hűtőt, válogatok, és közben azon gondolkozom, hogy mit vegyek fel, vagy biciklivel menjek-e. Amíg lefő a kávé, ránézek a facebookra. 2015. február 13-a van, péntek.

(galéria nyílik - Bach Máté felvételei)

Budapest ostroma éppen hetven évvel ezelőtt ért véget, ennek alkalmából készülünk összerakni egy rögtönzött légópincét összehordott háborús tárgyakból. Először fogtam szögesdrótot, mikor a falra szögeltük. Hosszú gondolkozás után jöttem rá, hogy a plafonról lógó valami egy pipatömködő alkalmatosság, Borbáth Péter hozta a nagyszüleitől azzal a szerszámmal, ami kisbalta, kalapács, drótvágó, csavarhúzó, diótörő és feszítővas egyben, de lehet, hogy kifelejtettem még valamit. Nem sokkal később érkezett még egy autónyi bőrönd, a falon egy pilótazubbony lógott, elrendezgettük a többi holmit is. Előkészítettük a terepet, hogy a Fiatal Írók Szövetségének szervezésében kivesézzük a háború és menedék megjelenési formáit a kortárs közép-kelet-európai irodalomban. De mielőtt még a lényegre tértünk volna, a péntek még csak az ismerkedés jegyében telt. A másnapi beszélgetésekre már megérkezett Melike İnci és Gökçenur Çelebioğlu Törökországból, Monika Błaszczak és Aneta Kaminska Lengyelországból, előkerültek régi képeslapok és családi történetek, és forralt bor, nagy mennyiségben, ami megalapozta már a másnapi hangulatot is.

Másnap még mindig Illyés Gyula házirendjének megzenésített változata és szavai csengtek a fülemben, a szabályzat Tóth Balázs ecseteinek jóvoltából a falra is felkerült. Az előző esti romok sehol, a pulton friss tea és forralt bor gőzölgött mikor megérkeztem, a tálcákra valaki zsíros kenyereket csempészett. Nemsokára kezdődött Kallós Viola és Benedek György ostromállításos fórumszínháza, amire egyre többen érkeztek, hogy eljátsszuk, milyen is lehetett háború alatt élni, a résztvevők történeteit megelevenítve.

Este hatra már majdnem megtelt a kis családias légópincénk, kezdődtek a beszélgetések. Az első körben Monika Błaszczak, Aaron Blumm, Tompa Andrea és Potozky László Csepregi János vezetésével a szimbiózis kényszeréről és a hátország térhasználatáról osztották meg gondolataikat. Tompa Andrea és Monika Błaszczak inkább általánosságban beszélt a háborús traumák feldolgozásáról, továbbéléséről, az emlékek és tapasztalatok két generáción átívelő jelenlétéről, Aaron Blumm és Potozky László pedig személyes élményeiken keresztül fogták meg a témát, az egyszerű háromszögsajttól a mélyebb lelki tapasztalásokig.

A második beszélgetést Serestély Zalán moderálta, Mészáros Márton, Nemes Z. Márió, Tinkó Máté és Urbán Bálint ülte körül az asztalt. A téma: a vér poétikája. Két igazán érdekes kérdéskört is érintettek, amibe még mélyebben is belemerülhettek volna, ha nincs időkorlát. A test és testélmények megjelenése, illetve a helyszín változása, azaz a testközeli háborúktól a mai nanotechnológiáig fejlődött harcászat hogyan befolyásolja a háborús költészetet, hogyan jelenik meg az irodalomban. Az én testtudatának pszichológiája is egy olyan gondolat volt, ami érdemelt volna további kifejtést. Habár az itt előkerült pszichológiai magyarázat hibásnak tűnt, a téma roppant izgalmas. Ez a beszélgetés maximálisan lekötötte a hallgatóságot. Sajnáltam, hogy pontot kellett tenni a disputa végére.

A legutolsó blokk egy kis csúszással kilenckor kezdődött A háború szaga címmel. Gökçenur Çelebioğlu, Marko Čudić, Melike İnci, Aneta Kaminska, és Kollár Árpád cseréltek gondolatokat Szőllőssy Balázs vezetésével. Az elmúlt hetven évben történt változásokat boncolgatták, hogy milyen kommunikációs trükkök fedik el, vagy éppen fedik fel a háborús traumákat, milyen használati lehetőségei vannak a nyelven keresztül a hatalomnak. Sajnos ezt már nem tudtam végighallgatni, pedig szintén izgalmas beszélgetésnek ígérkezett. El tudom képzelni, hogy akár húsbavágóan aktuális eseményeket is bele lehet fűzni, ami pedig a különböző nemzetiségű vendégeknek köszönhetően igazán árnyalt képet adhat az előző néhány évtizedről.

Mielőtt belecsöppentem volna a Traumakonferenciába, kicsit féltem tőle, összeszorított szájjal jóindulatból mentem el segíteni. Saját családi örökségemből indultam ki, egy olyan traumaélményből, amit nem is értek, nagymamám hogyan volt képes feldolgozni. Nyomasztó hangulatot vártam, értelmes beszélgetésekbe tűzdelt apró sopánkodásokat, esetenként párás tekinteteket. Az első napra talán nekem volt a legnagyobb szükségem, hogy feloldja bennem ezeket az erős ellenérzéseket. A beszélgetéseknél pedig én magam lepődtem meg a legjobban, hogy mennyire sokrétű és mennyi izgalmas témát tartalmaz ez a három szó: háború utáni trauma. A végére már csak két dolgot sajnáltam: a beszélgetések rövidségét és hogy nem vonz tömegeket egy ilyen esemény. Talán legközelebb.