Hírlevél feliratkozás

Keresés

Halványodó és erősödő emlékek hetven évvel a Holokauszt után

Beszámoló a FISZ Holokauszt Emlékév – Hogyan tovább című konferenciájáról
Hogy miért érdekes a Holokausztnak éppen a hetvenedik évfordulója? Talán azért, mert a következő kerek évfordulót a túlélők közül már jóval kevesebben fogják megérni, és akik megérik majd, azok többségének is legfeljebb halvány kisiskoláskori emlékei maradnak a vészkorszakról. A kerek évfordulóknak persze inkább csak szimbolikus jelentőségük van, ráadásul ha a megemlékezések kötelező jellegűek, nem feltétlenül érik el a céljukat. Erre példa a 2014-es Holokauszt Emlékév néhány nagy vihart kavaró eseménye.

Többek között ezek is szóba jönnek a Holokauszt Emlékközpont Wallenberg termében, a Fiatal Írók Szövetségének emlékezésről, tanulságokról és a hogyan továbbról szóló konferenciáján. A FISZ részéről Antal Nikolett nyitja meg az előadások sorát, gondolatban rögtön az emlékezés egyik legfontosabb helyére kalauzolva bennünket, kiemelve a harmadik generációs művészek figyelemfelkeltő Klauzál téri kiállításának jelentőségét és a Belső-Erzsébetváros láthatatlan műemlék jellegét.

(galéria nyílik)

A harmadik generációt, a mi generációnkat – függetlenül attól, hogy a nagyszülők érintettek voltak-e vagy sem, és függetlenül attól is, hogy időben távolabb került a második világháború eseményeitől – a diktatúrában, az emlékek elfojtásának időszakában felnőtt előző nemzedékkel ellentétben a rendszerváltás utáni évtizedek szabadabb légköre, a tabuk ledöntésének vágya mégiscsak arra ösztönözheti, hogy valamilyen formában emlékezzen.

 

Egyszerre halványodó és erősödő emlékek

 

Az előbb említett érintettség kérdése amúgy meglehetősen összetett, de ha valaki érintettnek tekinthető, akkor Földes Anna író, irodalomtörténész egész biztosan. Úgy érzi, az emlékek egyszerre halványodnak és erősödnek, és – bár ez evidens, és sokan sok helyen elmondták már – a holokauszt nem zsidó sors, hanem magyar történelem. Szerinte a felejtés ellen kell tenni, méghozzá gondolkodással, kutatással és alkotással (mindez sokkal jobban hangzik az állami megemlékezéseknél), és szóba hozza a mostanában születő negyedik generációt is: nekik már annyi emlékük sem nagyon lesz, amennyit a nagyszüleik át tudnának adni.

A holokauszt írói közül – a Nobel-díjas Kertész Imre mellett – olyan ismert, de mégiscsak ritkábban emlegetett neveket sorol, mint Ember Mária, Bárdos Pál, Fenákel Judit, Keszi Imre, Nyiszli Miklós, Mezei András, Gáli József vagy Tóth Judit. Tulajdonképpen ezt a sort egészíti ki Kisantal Tamás előadása, amelyben megemlíti többek között Török Rezső Enyv és szappan című, romantikus szerelmi szállal átszőtt holokausztregényét, de leginkább Királyhegyi Pál könyvére koncentrál.

 

A Mindenki nem halt meg 1949-es megjelenése után 1979-ben az Első kétszáz évem című önéletrajzi kötetben is helyet kapott, alig átdolgozva. Utóbbi könyvet Kaján Tibor rajzai illusztrálják, és ugyanúgy a történelmet külső szemlélőként megélő kisembert ábrázolják, ahogy Josef Lada rajzai Švejket. Az alacsony termetű, de nagy nőcsábász hírében álló Királyhegyi, aki egy ideig Rejtő Jenő lakótársa is volt, és humoristaként is feltűnt, a pesti kabaré harsány humorával teszi szerethetővé írásait. Még akkor is, ha azok történetesen a holokausztról szólnak. Az első könyv műfajmegjelölése élményirodalom, tehát nem az élmény válik irodalommá, hanem maga az irodalom jelenti az élményt. Török vagy Királyhegyi nem tudtak vagy nem akartak elszakadni könnyed stílusuktól, még egy ilyen komoly téma esetében sem.

 

A náluk jóval ismertebb Kertész Imréről és Márai Sándorról tart előadást Muszatics Péter. A két íróban közös, hogy későn ismerték el a munkásságukat: Kertész Sorstalansága sokáig maradt visszhang nélkül, Márai életműve pedig csak halála után kanonizálódott. A felvidéki szász polgárcsaládból származó Márai felnőttként látta azt a téglagyárat, ahonnan a még gyerek Kertészt a koncentrációs táborba vitték. Mivel Kertész iskolásként élte át a borzalmakat, természetesnek vette őket, és csak később, a sztálini diktatúra idején értette meg, mit jelent a tömeg manipulációja, az ember kiszolgáltatottá válása, személyiségét elvesztése.

 

Hermann Veronika előadásában György Péter Apám helyett című, néhány éve megjelent könyvéről hallunk. A zsidó származásúként katolikus hitre tért, a munkaszolgálatot túlélő, később a kommunista pártba is belépő, majd zöld, illetve konzervatív és szélsőjobboldali mozgalmakkal is szimpatizáló apa története az identitás hiányának, az ideológiák villámgyors váltogatásának és a magyar társadalomban jóvátehetetlen károkat okozó több évtizedes hallgatásnak is iskolapéldája.

 

Hogy az antiszemitizmus hogyan válik elfogadottá, illetve erősödik meg egy adott közösségen belül, arra Mészáros Márton dolgozata hoz példát. A korabeli protestáns lapok az antiszemitizmus mint az antiprotestantizmussal rokon ideológia elutasításától néhány évtized alatt eljutottak annak műveléséig. Különösen a református körökben nagy tiszteletnek örvendő Ravasz László püspök írásaiban érhető tetten a legvadabb antiszemitizmus: a legnépszerűbb sztereotípiákat (uzsorás életmód, pökhendiség, tolakodás, bujaság) felvonultatva a zsidóságot nem mint faji vagy vallási kisebbséget, hanem mint szellemi irányzatot ítéli el.

 

A bűnös-áldozat viszony megkérdőjelezése

 

A FISZ konferenciája nem csak az írott szóra koncentrál: a témák között helyet kap a színház és a képzőművészet is. Herczog Noémi a zsidóság színházi ábrázolásáról szóló előadása rávilágít, hogy a megszokott sztereotípiák mellett Mohácsi János vagy Pintér Béla színházától a Spinoza színpadán látható előadásokig a zsidók sokféleképpen jelennek meg: egy egzotikus nép gyermekeiként, mesebeli szereplőkként, vagy éppen a magyarság szerves részét képező átlagemberekként.

 

Tímár Katalin a Ludwig Múzeumban rendezett, holokausztra emlékező, performatív elemekkel is operáló kiállítás tanulságairól beszél, Turai Hedvig pedig a negyven év diktatúrájának tagadó-hallgató fázisát meghaladó harmadik generációs fiatal képzőművészek munkáiról – utóbbi érdekessége a hagyományos bűnös-áldozat viszony megkérdőjelezése. A szintén harmadik generációs művészek alkotásait bemutató, a bevezető előadásban már említett Klauzál téri kiállítás kurátora, Bársony István szerint fontos az emlékezés sztenderd formáiból való kilépés és a fiatal generáció megszólítása.

 

A kiállítás helyszíne az erzsébetvárosi zsidóság szimbolikus tere. Most leginkább a városrész egyenlőtlen fejlődésének áldozata, pedig annak idején csatornázás és a közvilágítás kiépítése egészen korán megindult errefelé. A gettó felszabadulásakor több ezer temetetlen holttest feküdt itt. Bársony a pesti urbanisztika állatorvosi lovának nevezi a területet, és ezt az állítást Jáki Mónika is aláhúzza: bár a vendéglátóegységeknek köszönhetően visszaköltözött az élet a Klauzál térre, a lakásállomány ma is borzalmas állapotban van.

 

A tősgyökeres erzsébetvárosi, Dombi Gábor ide, vagyis a közelbe, egy romos Csányi utcai házba álmodta meg a Zsidó Történeti Tár létrehozását. A tervek szerint állandó és időszaki kiállítások is működnek majd az épületben, és a korabeli tárgyakkal berendezett lakások nemcsak a tehetős polgárság, az ismert színészek, írók, újságírók, hanem az átlagemberek, kézművesek, munkások mindennapjait is bemutatják majd.

 

Az ÓVÁS! Egyesület képviseletében Egri Orsolya egy már megvalósult projektről is említést tesz: a Tranzit Art Caféban gyerekeknek tartanak többek között rajzos foglalkozásokat – tapasztalatai szerint az iskola szigorú, hierarchikus világából kilépve, egy barátságos kávéházi környezetben oldottabban lehet beszélgetni a holokausztról.

 

Rossz és jó hírek a jövőből

 

Szinte tapintható a feszültség, amikor Veiszer Alinda moderálásával Vári György és Stumpf András kezdenek parázs vitába. A téma a 2014-es Holokauszt Emlékév, és bár a felek egyetértenek abban, hogy ha ennyi vitát – vagy ahogy Stumpf kissé tapintatlanul fogalmaz –, hisztériát váltott ki, talán jobb is lett volna, ha nem tartják meg. Mert bár a gesztus szép volt (ebben is nagy az egyetértés), több szó esett, esik olyan dolgokról, amelyek éppen az emlékezésről terelik el a figyelmet.

 

Hogy Szakály Sándor történészként, illetve az Orbán-kormány kinevezettjeként is enyhén szólva szerencsétlen nyilatkozatokat tett. Hogy a Mazsihisz bojkottot hirdetett, majd mégis elköltötte az emlékezésre kapott állami pénzeket. Hogy a Szabadság téri megszállási emlékmű felállítása nemcsak hazug, de ízléstelen lépés is volt, ahogy maga a szobor is ízléstelen. És hogy mindezek után felesleges volt pénzt költeni a Sorsok Házára.

 

Bár Vári és Stumpf között fontos kérdésekben születik konszenzus, utóbbinak szinte minden hozzászólása alatt és után forrnak az indulatok. Miközben Vári, akinek saját családja is a holokauszt áldozatául esett, magyar emberként éppen a kollektív felelősséget hangsúlyozza, Stumpf kijelenti, hogy ő harmincnégy évesen sem áldozatnak, sem bűnösnek nem tartja magát.

 

Igaza van, nem is bűnös és nem is áldozat, mégis ezen a ponton gondolkodhatunk el újra azon, mit is jelent érintettnek lenni. A mai harmincasok okkal mondják (a fiatalabbakban meg pláne), hogy a holokauszt már a történelem része, hetven év telt el azóta, ehhez képest a csapból is ez folyik, szóval elég volt, most már másról kéne beszélni. Ahogy Stumpf – egyébként helyesen – megjegyzi, például a zsidómentő hősökről. A kibeszéletlen múlt miatt viszont éppen a lényeg nem látszik: a dolgok tisztába tételének az volna a célja, hogy a holokausztra akár csak halványan is emlékeztető események még véletlenül se történhessenek meg újra.

 

Úgy látszik azonban, hogy Stumpf András egyenesen a jövőből érkezett hozzánk. Azt mondja, jó híre van: a holokauszt nem fog megismétlődni. Szerinte ugyanis az emberek kilencvenkilenc százaléka nem szeretné, ha a szomszéd családot a nagymamával és a gyerekekkel együtt haláltáborba vinnék. Az érvelés azonban sántít, mivel a magyarság legnagyobb részének (ha nem is kilencvenkilenc százalékának) valószínűleg a negyvenes években sem voltak hasonló vágyai, mégis asszisztáltak a népirtáshoz. Esetleg tevékenyen részt is vettek benne.

 

Az ehhez hasonló vitáknak persze az a természete, hogy szinte soha nem lehet megnyugtató módón befejezni őket. Legfeljebb csavarni egyet az érveléseken, és újrakezdeni más formában. A másik, kevésbé szenvedélyes, és jóval családiasabb légkörű kerekasztal-beszélgetés a vita helyett inkább a tapasztalatok cseréjéről szól. Antal Nikolett moderál, Szekeres Nikoletta, Lakatos István, Csepregi János, Borbáth Péter és Mészáros Márton pedig a FISZ projektjeiről, a Mi közöd hozzá? című kisfilmsorozatról, valamint egy középiskolai oktatási programról beszélnek.

 

A kisfilmsorozatról Csepregi elmondja, hogy sokan – ismert személyiségek és átlagemberek egyaránt – nem vállalták, hogy a holokauszthoz fűződő viszonyukról beszéljenek, pedig minden egyéni történet érdekes lehet. És talán pont a hallgatással függ össze, hogy az oktatási program tapasztalatai alapján a középiskolások borzasztó keveset tudnak a témáról. Szerencsére azért hallunk pozitívumokat is: ha nem a szórakoztatóipar részét képező hollywoodi filmek hatásvadász kliséivel, és nem is az iskolai megemlékezések kötelező szomorúságával közelítünk a témához, akkor talán a legfiatalabbakat is meg lehet szólítani.

 

Szarka Károly