Traumatizált valóság, ahol már csak a varázslás segít?

Részletek

(galéria nyílik - Salah Rana felvételei)

Antal Nikolett kezdésként a Máglya fogadtatásának és megjelenésének körülményeit ismertette. A köztudottan közel kilenc évig készült regény kapcsán egyik kézenfekvő kérdésünk: vajon miként is szituálható, helyezhető el a több mint harminc nyelvre lefordított, siker-, sőt kultuszkönyvként számon tartott A fehér királyhoz képest. Szekeres Dóra véleménye szerint a kritika ennek a bizonyos hosszú szünetnek köszönhetően elkönyvelte A fehér királyt a „remekműnek”. Azonban őt ez recepciós döntés a Máglya olvasásakor nem térítette el az új befogadásától, az újnak való engedni tudástól, nem keresett hasonlóságokat, illetve elvárásait sem az ezt megelőző élményéhez kötötte. Hansági Ágnes felhívta a közönség figyelmét a szerző által vállalt azon rizikóra, miszerint az olvasónak megint csak egy gyerek elbeszélővel van dolga, emellett hasonló a történet, a helyszín, a szcenika, illetve a történelmi kontextus sem mutat releváns különbséget – azonban „elbeszéléstechnikailag és a regény struktúráját tekintve” megfigyelhető számos eltérés. Lengyel Imre Zsolt megítélése szerint, a már említett visszaköszönő, ismétlődő történetstruktúra nem feltétlenül írható a Máglya erősségei közé.

Antal Nikolett a vélemények között húzódó eltérések alapján az előbbiekhez szorosan köthető, ám már a Máglya narrációs technikáját boncolgató kérdéseket tett fel, egyfelől a történetek önmagukban való helytállására, másfelől a két regény közötti lehetséges fejlődésre kérdezett rá. Szekeres Dóra nem gondolta, hogy itt bármiféle fejlődésről kellene beszélni, azonban meglátása szerint az eltérések már az elbeszélő korában és nemében is jelentkeztek. A szót megkapva, Hansági Ágnes a regény struktúrájának működésére irányította a figyelmet, amely véleménye szerint egyfajta rész-egész viszonyként szemlélhető, mint egy „kicsinyítő tükröt”, amelyben minden egyes kis történet lezáródik, ugyanakkor mégis, amikor regényként olvassa össze ezeket az olvasó, akkor másképpen kezdenek el együttesen működni. Emellett rámutatott a két regény elbeszélésmódjának különbségeire: „míg A fehér királyban egy múlt idejű, retrospektív elbeszélésnek lehetünk tanúi, addig a Máglyában minden az elbeszélő nézőpontján, érzékelésén szűrődik át”, „nincs direkt információ, rendre megakadályozza ezt az elbeszélésmód, hogy bármit megpróbáljon az ember referencializálni, tehát minden csak ennek a regénynek a világán belül nyer értelmet”. Lengyel Imre Zsolt ehhez képest „egy paradox elbeszélést, egy jelen időben végbemenő elbeszélést” figyelt meg, amelyet nem tekint gondolatfolyamnak, ennek legfőbb okaként a narrációt megszakító vágásokat nevezte meg, amelyek véleménye szerint nem leplezik le viszonyukat a regényhez képest. A Máglya elbeszéléstechnikai problematikusságára a következőket hozta fel: „nem derül ki, hogy mi a narratív szervező elve ennek a szövegnek”, „sokszor a szöveg nem támasztja alá az elhangzottakat”. Ezzel szemben Hansági Ágnes nagyon is megalapozottnak tekintette a Máglya regényszervező struktúráját, egyik példaként a metonimikusan működő visszaemlékezést hozta fel.

Egy hosszabb részlet felolvasása után felvetődött a kérdés, hogy mennyiben vállnak a regényben elhelyezett E/2 személyű, a nagymama nézőpontjához kötött, kikülönülő elbeszélések kvázi idegen szövegtestekké a regényen belül? Továbbá, hogy beépíthető-e a nagymama traumája a sajátba? „Amennyiben E/2. személyben mondunk valamit, azzal akit megszólítunk, azt arra kényszerítjük, hogy belehelyezze magát a történetbe, mintha vele történt volna meg”, mindamellett a traumatizáltság körkörösen ismétlődik generációkon keresztül, tehát itt visszatérő traumákról és azok motívumairól beszélhetünk, mondta Hansági Ágnes. Lengyel Imre Zsolt azonban a szövegnek valamiféle animális szférához köthető jelenlétét hangsúlyozta, amely áthatotta a regény egészét, „ebbe a keretbe van beépítve egy emocionális szinten hatni akaró történet”. Ezen felül az előbbiekben tárgyalt „megszólítást” sokkal inkább az erőszak gesztusaként, mintsem a másikkal való együttérzést létrehozó nyelvi eszközként fogalmazta meg. Szekeres Dóra hasonló gesztusokat vél felfedezni a regényben, ő főként a két nő furcsa kapcsolatával magyarázta ezt, amely a hiány, az idegenkedés és az egymástól való távolságtartás viszonyában született meg.

Visszakanyarodva a Máglya stílusára, Hansági Ágnes kiemelte még, hogy a regény nyelvezete nem nevezhető tipikusan női elbeszélésnek, ennek legfőbb oka az igéket felvonultató, alany-állítmányi szerkezetekkel ellátott elbeszélés, amely voltaképpen egy férfi nyelvén keresztül mondd el traumákat, emellett „a fenomént írja le, jegyzi le, amit az olvasónak kell megfejtenie, értelmeznie”. Lengyel Imre Zsolt ennek hallatán megkérdezte, hogy: „Hogyan lehet fenomenológiailag viszonyulni egy traumához?”, melyre Hansági válasza a következő volt: „A traumát másképpen nem lehet leírni, ha le tudom írni, az már fel van dolgozva.”, így maguk a fehér foltok is hozzájárultak a trauma által elbeszélhetetlen, leírhatatlan történetek, események elbeszéléséhez. Lengyel Imre Zsolt meglátása szerint „semmit sem tudunk meg arról, hogy a kislány hogyan viszonyul az elmesélt trauma történetéhez”, Szekeres Dóra a rácsodálkozás mozzanatának hiányával indokolta a reflektálatlanságot, amely végig jellemezte a kislány viszonyát a körülötte levő világhoz. Antal Nikolett megítélése szerint Emma maga a varázslás révén vonódik be a mágikus világba, így részesévé válva a cselekménynek, tehát nem mutatható ki teljes elhatárolódás sem nagyanyjától, sem környezetétől. Míg Lengyel a rendben és magában a varázslás momentumában is a nagymama miniatűr diktatúráját vélte felfedezni, addig Hansági Ágnes megfogalmazásában ez a varázs az, „ami körülveszi ebben az igazságot nélkülöző és egyben információ deficites világban Emmát, megteremtve egy privát rendet”.