Lélekőrjöngés, irodalom és empátia

Részletek

A budapesti könyvfesztivál programjában szereplő Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának holland résztvevőjével, Emy Koopmannal az őrülettel határos szerelemről, az antipszichiátria-mozgalomról, valamint az irodalom és az empátia kapcsolatáról beszélgettünk.

A középkori keresztény misztikus irodalom egyik legismertebb németalföldi képviselője, Hadewijch személyiségként is fölöttébb misztikus: a költőnő életéről alig tudunk valamit. Műveit 1838-ban fedezték fel a brüsszeli királyi könyvtár két kéziratában, később előkerült írásainak egy genti kézirata is. Hogy ki volt a szerző, ma sem tudni pontosan: talán apáca, talán begina (ennek a férjezetlen nők által a XII. század második felében Németalföldön indított vallási mozgalomnak a tagjai közösségben éltek, de, ellentétben a szerzetesrendek tagjaival, nem örökfogadalommal, hanem ígérettel vagy ideiglenes fogadalommal kötelezték el magukat Krisztus követése mellett); műveit – látomásait, prózai és verses leveleit, illetve verseit – a középkori holland nyelv brabanti változatában írta, és valamikor a XIII. században működött.

Az 1985-ben született írónő, Emy Koopman Hadewijch egyik gyakran használt szavát választotta 2016-ban megjelent első regénye címéül. Az Orewoet szó jelentése – újabb titok! – nem teljesen tisztázott. Hadewijch azt az őrülettel határos, szerelmes érzést fejezte ki vele, amellyel Jézushoz viszonyult. A Hadewijch műveiből összeállított, a Szent István Társulatnál 2005-ben megjelent A lélek nyelvén című kötetben többek között „lélekőrjöngés”-nek fordították, az elsőkönyvesek bemutatkozására publikált rövid részlet magyarra ültetője, Máthé Veronika pedig az „ősvágy” kifejezést használta.

Koopman első, a tekintélyes holland napilap, az NRC Handelsblad szigorú kritikusa által ötös skálán négyesre értékelt műve, mint az írónőtől a könyvfesztiválhoz kapcsolódóan a budai Kelet Kávézóban idén már nyolcadszor megrendezett Holland Könyvnapon megtudtuk, elsősorban az őrületről szól. Az irodalmár és pszichológus végzettségű szerző könyvében három szereplő sorsát követjük nyomon: egy egyedülálló anya, kamasz fia és az életükből rég eltűnt apa egykori legjobb barátja mind az 1970-es években gyökerező élmény foglya ma is. Életüket meghatározza a zseniális és ellenállhatatlan, nyomaveszett művészhez, Lucas Brandmeesterhez fűződő viszonyuk. Míg a regény kezdetben egyszerű „Vatersuche” (vagyis apakereső)-motívumot ígér, később váratlan gazdagságban bomlik ki a cselekmény. Koopman, méltatják kritikusai, összetett, legalább két-három másik könyvre elegendő réteget magába zsúfoló művet alkotott.

Az Orewoet részben az 1960-as, 1970-es évek Hollandiájában játszódik, amikor földcsuszamlásszerű változások zajlottak le az ország társadalmában. Míg Hollandia a XIX. század vége óta ideológiai-vallási alapon több – katolikus, protestáns, szociáldemokrata és liberális – „oszlopba” rendeződött, mely tömbök között jószerével nem volt átjárás, ez a monolitikus rend a Nyugat-Európán végigsöprő forradalmi eszmék hatására szinte egyik napról a másikra összeomlott. Ebben a közegben erősödött fel az antipszichiátriai mozgalom is.

Az írónőtől megkérdeztük, miért éppen ebbe a korba és közegbe helyezte regénye cselekményének egyik alapvető részletét. – Olyan könyvet akartam írni, amely az őrületről szól – hangzott Koopman válasza. – Márpedig ez az időszak ebből a szempontból kulcsfontosságú: míg az 1960-as években még teljesen természetes volt az elektrosokk alkalmazása a pszichiátriában, ekkor jelentek meg azok a hangok, amelyek a beteg jogait kezdték vizsgálni, és kiálltak amellett, hogy az addigi, medikalizált látásmód helyett nyerjen teret a freudi, az ember múltját, gyerekkorát, betegségének valódi okait vizsgáló megközelítés. Több jogot a (beteg) egyénnek! – ez tökéletesen illeszkedett a korszellembe. Az, ahogyan a tudomány ma viszonyul az őrület különböző formáihoz és az ilyen betegségekben szenvedőkhöz, erre az időszakra vezethető vissza. A könyvemben fontos kérdés, hogyan, hányféleképpen láthatjuk az őrületet, helyzetünktől, felfogásunktól függően miképpen tekintünk rá.

Az antipszichiátria nemzetközi mozgalom volt, amelynek egyik meghatározó szereplője a 2012-ben 92 évesen elhunyt Thomas Szasz, vagyis Szász Tamás István, aki 1938-ban hagyta el Magyarországot. Említés szintjén Koopman könyvében is felbukkan a neve (egy jó interjú róla és a pszichiátriával szembeni ellenérzéseiről pedig itt olvasható).

Emy Koopman az irodalomtudomány mellett pszichológiát végzett, gyakornokként kilenc hónapot egy pánikambulancián dolgozott szorongásos betegek között. – Sok embert kezeltem, és láttam, hogy ez nagyon kemény világ – felelte arra a kérdésünkre, miért döntött úgy, hogy végül nem pszichológusként helyezkedik el. – Már gyakornokként négy betegem volt egy nap, míg az ott dolgozó szakemberek naponta nyolc pácienssel foglalkoznak. Úgy éreztem, ebben a közegben, ilyen munkarend mellett nagyon hamar kiégnék. Írtam már addig is esszéket, rövid történeteket, újságcikkeket, így inkább ezt az utat választottam.

Az írónő doktori értekezését az irodalom és az empátia kapcsolatáról írta. A Reading Suffering című munka azt vizsgálja, miért olvasunk mások szenvedéséről, problémáiról, és ez milyen hatással van ránk, befogadókra. Az olyan gondolkodók, írja honlapján a disszertációját bemutató oldalon Koopman, mint Martha Nussbaum és Susan Sontag azt állították, az irodalom olvasása megértőbbé teszi az embert, sőt: javítja a társas viselkedést. Mivel ezt korábban nem bizonyították empirikusan, Emy Koopman arra vállalkozott, hogy kimutassa: a szenvedésről szóló szépirodalmi művek elősegítik, hogy a szöveg fogyasztója jobban át tudja élni mások szenvedését.

– Nagy mintán vizsgáltam a jelenséget, és arra jutottam, hogy az olvas előszeretettel mások szenvedéséről, aki egyébként is fontosnak tartja a tanulást, a nyitottságot, mások megértését – mondja Koopman. – Amikor hozzáláttam a munkához, még nem létezett hasonló kutatás, de közben kijött Kidd és Castiano tanulmánya 2013-ban, amely hasonló kérdéseket vizsgál. („Nyitottabbá tesz a szépirodalom”; a két amerikai tudós kutatási eredményeiről ebben a cikkben olvashatunk.) Az, hogy az irodalom hat-e, és ha igen, hogyan hat az empátiára, egyébként viszonylag új kérdés a pszichológiában és az irodalomtudományban. A pszichológusokat nem izgatta különösebben a terület, az irodalomtudósok pedig féltek tőle a pszichológiai vonatkozások miatt.

Emy Koopman már dolgozik következő regényén, amely – talán nem meglepő – jórészt a szorongásról fog szólni. Az Orewoet magyarul még nem olvasható, tudomásunk szerint egyelőre nem érdeklődik iránta hazai kiadó.