Kollár Árpádot Gesztelyi Hermina kérdezte

A mese jó, nagyon jó, egyszerre nagyon könnyű és nagyon nehéz. Kezdetben könnyű, aztán nehéz. Ez benne a jó. Nagyon jó mesét, vagyis történetet írni, mondani. Írni jobb. A mese jutalomjáték. A vers öncsonkítás. Normális ember az előbbit választja. Egy ideig véletlenül egészen normális voltam.

Kollár Árpád: A Völgy, írta Tárkony, Csimota Kiadó, Budapest, 2016

A szerző-főszereplő Tárkony azáltal válik nem mindennapi hőssé, hogy mindvégig meglehetősen mindennapi figura marad, olyan értelemben, hogy nem hasonlítható egyetlen klasszikus mesehőshöz sem. A nemköltő költő oximoron afféle állandó eposzi jelzőként kíséri Tárkony nevét minden történet elején, ezzel is kiemelve azt a tulajdonságát, amely mind közül – hogy félős, nyafogós és meglehetősen sértődékeny – a legfontosabb. Ám a kötet végére Tárkony elnyeri a költő címet az Öltözködős vers című alkotással.

Elekes Dóra: Dettikéről és más istenekről, Csimota Könyvkiadó, Budapest, 2016.

A kötet másik központi témája a barátság: egyrészt a magányos Dettike és teremetett barátja, Balambér kapcsolatáról szól, majd Balambér megküzd a valódi kislány képében jelentkező konkurenciával. A probléma remek megoldása megadja a történet végén szükséges feloldást, sőt, magában rejti a folytatás lehetőségét. Ugyanakkor az is felmerülhet az olvasóban, hogy vajon lepasszolhatja-e az ember a legjobb barátját, aki hosszú időn keresztül egyetlen vigasza és támasza volt?

Elekes Dóra: Dettikéről és más istenekről, Csimota Könyvkiadó, Budapest, 2016.

A mindennapos viták rendrakásról, házi feladatról és koszos ruhákról nevetségesnek és jelentéktelennek tűnnek Balambér és Dettike mágikus kalandjai mellett. Az értetlenség érdekes módon a történet több szintjén is megjelenik: a képzeletbeli barát és Dettike között, a kislány és a szülők között, oda-vissza. Tulajdonképpen a különböző nézőpontok súrlódásáról van szó, mivel más-más szemszögből más-más dolgok tűnnek fontosnak, így a felek sosem értik meg egymást igazán.

Részlet a Budapesti történetek című készülő könyvből

Amália a szemét dörzsöli, hirtelen az hiszi, álmodik: - Nem látom az óvodát! Egy gödör. Hullámzik és örvénylik benne az esővíz. Az óvoda szőrén-szálán eltűnt. Elfújta egy viharfelhő. Kanyargós, jeges szél szájába röpült. Vagy átrepítette a tetejét a lezúduló eső, a falak ügettek utána, csakis ez történhetett. Másképp itt lenne a romlott lift és a lépcsőház, a Dadus, a többi gyerek. Na meg a szakadt zászló sincs sehol. A gyerekek biciklije, a postaláda, mind viharrá váltak. Amália belekapaszkodik Dodó derekába.

Takács Mari illusztrátort Herczeg-Szép Szilvia kérdezte

Vagy úgy is mondhatnám, hogy építettem egy virtuális játszóteret, ahol mindenki megtalálja a kedvenc „mászókáját”, „csúszdáját”, „hintáját” korhatár nélkül. A kisebbeknek szóló könyvekben, lapozókban is – még ha csak egy rövid részlet erejéig – mindig igyekszem ezt a játszóteret felépíteni. Ha pedig meg tudok mosolyogtatni egy felnőtt olvasót, miközben együtt lapozza a könyvemet a kisfiával vagy a kislányával, akkor én elértem a célom, és boldog vagyok.