Délután Beton tata megint feltette a dolgozós szemüvegét, de hiába. Degeszre ette magát, alig bírt mozogni. Turbó mama segített neki. Néhány perc alatt beszerelte a négy ülést, a ballaszttartályt, a lámpákat és a vízszintes kormánylapátokat. Kiszerelte a motort a kerti vízszivattyúból, és beszerelte a hordóba. Aztán a szivattyút is beszerelte. Meg egy váltókart. Amikor az apróbb alkatrészek is a helyükre kerültek, piros festéket és ecseteket hozott, hogy befessék a hordót. Így már eléggé hasonlított a kis piros tengeralattjáróra.

Volt egy papírlány, lánypapír, / fehér, szeretni méltó. / Kire eddig senki sem írt, / nem érintette még szó. // Hidd el, igaz a hír! / Mindene csak papír. / Hidd el, igaz a hír! // Jött egy fiú, ő is papír, / barna, világcsavargó, / annyi címet más el se bír, / mint rajta a ragasztó.

Balázs Imre József: Álomfarsang, Orosz Annabella rajzaival, Koinónia, Kolozsvár, 2015.

Balázs Imre József költészetében – az utóbbi évtized alakulásait figyelve különösképp – összefüggő mintázatok kezdenek kirajzolódni. A legmarkánsabb összetartó erő a régóta épülő és a szerző védjegyévé váló vidra-mítosz, amelynek a 2006-os Vidrakönyv láthatóan mindössze egy nagyon fontos állomása, de semmiképpen sem végső betetőzése volt.

De Niru mindenképp be akart lépni a boltba. Bent fenyőpolcokon, dobozokba zárva sorakoztak a zajok. Volt itt minden: kerítésléc közé szorult nyekergések, csikarfa koronájába tapadt óbégatás, pázsiton megtelepedett pittyegések, rikoltások, üvöltések, halk csuszkorálások, alig hallható szuszogások, mézcsepp zuhanásának hangja és hosszan kitartott csendek.

Dezső Andrea: Mamuska, Csimota Kiadó, Budapest, 2010.

A méhek sem zümmögtek. A hangyák megálltak és letették a morzsát. A fecskék röpte megszakadt, a fecskefiókák kitátott szája sem mozdult a meleg sárfészkekben. Még az érett almák puffanása sem hallatszott körülöttünk. A szél megállt, a csillagok forgása megtorpant egy pillanatra…

Részlet a készülő kéziratból

Olyan volt a fal, mintha a kőműves munka előtt jól teleitta volna magát borral, és részegen aztán a vízszintes helyett csak ferdén tudta rakni a téglasorokat. Persze a valóságban téglákról szó sem volt, maga a sziklafal kőzetrétegei álltak ilyen szédítően ferdén. S persze nem volt ott semmiféle kőműves sem. Sőt, egy lélek sem. Cipriánnak nem volt újdonság ez a látvány, hiszen többször járt itt Kamorral, de Bogi álmélkodva nézelődött. Különösen amikor felfelé fordította a tekintetét!