A kulturális idegenség színrevitele Szabó T. Anna Senki madara című kisregényében
- Részletek
Polyák Enikő 1992-ben született Kiskunfélegyházán. A Debreceni Egyetem magyar szakán (matematika és finn minor szakokkal) idén szerzett diplomát.
A Senki madara 2015. március 30-án jelent meg a Magvető Könyvkiadó és a Vivandra Kiadó közös gondozásában, Rofusz Kinga illusztrációival. Az írónőt a Vivandra Kiadó kérte fel a Darumadár című japán népmese fel- vagy átdolgozására, és így született meg ez a fúziós mű, egy ötvözet a magyar és japán népmese elemeiből összegyúrva.
A népmesei elemek és a jó értelemben vett parabolikus jelleg miatt a kisregény besorolható lenne, legalábbis első látásra a gyermekirodalmi kategóriákba. Azonban ezen elemek jelenléte és a szöveget tagoló illusztrációk ellenére a mű mégsem nevezhető egyértelműen (avagy kifejezetten) meseregénynek. Hiszen a nyelvezete igazán különleges, nem a gyermekirodalomra általában jellemző nyelv: gyakoriak benne a költői képek, finom poétikai megoldások és a mély értelmű, szinte már filozófiai mélységű gondolatok. Ezen felül megjelenik a műben a szexualitás is, amely egyértelműen szétfeszíti a gyermekirodalom kereteit, legalábbis magyar nyelvterületen. Talán egy felnőtteknek szóló, tanító jellegű, műmesei kisregénynek nevezhetnék. A mesei elemek közül a legszembetűnőbbek természetesen: a daruból lett lány, valamint a fiú, aki ért az állatok nyelvén (egyébként teljesen hétköznapi cselekvésekben is megjelenik a meseiség: a csoda, például, hogy Tori milyen gyorsan megtanul magyarul). Persze a legerősebb aspektus, ami miatt a könyvet a gyermekirodalom kategóriába sorolnánk az az illusztrációk jelenléte a könyvben. Rofusz Kinga nevéhez több mesekönyv emblematikusan kötődik, nagyon sajátságos stílusa és figurái, monokróm színhasználata eleve meghatározzák a könyv és a történetek hangulatát. Egységet alkotnak a képek a történettel, az illusztrációk érzékeltetik a történet melankolikusságát. Jellemző a képekre, hogy csak Torival kapcsolatban jelennek meg viszonylag élénkebb színek, mint a halványpiros, vagy rózsaszín, ez jelképezheti azt a többletet, amit a lány hoz Tátos életébe, a közöttük kialakult szerelmet és odaadást. Ezek közül a színek közül a rózsaszín motivikusan újra és újra megjelenik, egy rózsaszín szalag formájában, amely megtalálható majdnem az összes illusztráción, a történet azon pontjától kezdve, amikor Tátos először találkozik a daruval. A szalag végigvezeti a befogadó tekintetét a történeten, és végül, a szövegvégét jelezvén, valamint Tátos és Tori kapcsolatának megszakadását ábrázolván, a szalag is elszakad. Ez a szalag nemcsak az illusztrációk szintjén lép párbeszédbe a történettel, hanem tárgyi formában is, könyvjelzőként, ami mégis egységében, szakadás nélkül, fizikailag is megjeleníti a szalag motívumát, amely által a könyvtárgy bevonja a történetbe az olvasót.
A műben többszörösen összetett idegenség reprezentálódik. Tátos idegenként mutatkozik meg a saját környezetén belül, nem illeszkedik a falusi vagy pusztai emberek társadalmába. Idegen számukra, nem az egyszerű pásztorok életét éli, valami többlet van benne, amelyet a körülötte élő emberek nem tudnak körülírni, maghatározni, vagy megérteni, ezért furcsának, együgyűnek titulálják. ,,Hiába szép, ha bolond.”[1]Közelebb állnak hozzá az állatok, mint az emberek, az embereket nem érti meg, azok sem értenek vele szót, míg az állatokkal kölcsönös megértésre talál. ,,Azt beszélték erről a fiúról, hogy ért az állatok nyelvén, és minden teremtményt meg tud gyógyítani. […] Ember nem volt, akihez fordulhatott volna, így az állatoktól tanult, a felhőktől, a szagoktól és az ízektől, az esőtől, a földtől, a széltől és persze az álomtól, amely megnyitja a megértés kapuit.” (5.) Nem illik a társadalomba, hiszen nem része annak, a testére nem tudott ráíródni a hatalom és a társadalom jelrendszere,[2] így nem is bélyegződhet semmi másnak csak normálistól eltérőnek, másnak. A társadalom azonban nem képes elfogadni, hogy létezik egy kívülálló, és mindenáron a közösségbe akarja olvasztani Tátost, mely integrálási szándék a fiú álmában drámai módon jelenik meg: ,,Tátos aznap éjjel boszorkányokkal álmodott. A forgószéllel jöttek, ahogy a szépasszonyok szoktak, vörös szoknyájuk pörgött, föl, egyre följebb, egészen a nyakukig, már az arcuk nem is látszott, csak a csupasz lábuk, piros örvényben forogtak, rengeteg arctalan test, jégtüskés forró rózsa, hívást, suttogást és perzselt fekete tollszagot pergető orsó, és a szél zúgott, közeledett, mint a sebes láng, táncolni hívta őt is, táncolni, nem szólni, táncolni, nem lenni, táncolni, nem tudni, forogni, elveszni. Ordítva riadt fel. Ez nem hívás volt, hanem követelés. Nem akart engedelmeskedni. Parancsra nincs mit felelni. Csak behódolni lehet, vagy elfutni előle.” (9.) Nyilvánvalóan Tátos elfut. Az integrálásra felszólító parancs elől, és Tori személyében találja meg azt, aki segít távol tartani a ,,boszorkányokat”, a lány reprezentálja a Mást, egy eltérő, ismeretlen kultúrát, a prototipikus idegent, ami távolságot és egyszerre empátiát biztosít a fiúnak a közösségtől, a társadalom szabályrendszerétől. A találkozás N. Kovács Tímea fogalmával élve egy jelentés nélküli pillanat[3] (mely gondolat, ugyan vitatható, azonban ebben a fiktív világban, ahol nem léteznek előítéletek, pontosabban Tátos számára ismeretlenek a sztereotípiák, remekül alkalmazható). Tátosnak nincs előzetes tudása semmiféle más kultúráról, nincsenek mozgósítható előítéletei, melyek alapján kategorizálhatná a lányt, vagyis nincsenek emberre vonatkozó életbe lépő kategóriái, így az egyetlen nagy kategóriába osztja be a lányt, amit ismer: az állatok közé. ,,A lány alig bírt beszélni, úgy vacogott a foga. Sötét mandulaszeme lázasan csillogott. Tátos ösztönösen azt csinálta, amit egy kihűlő állattal tett volna” (21.) Az egyetlen pont, ahol megjelenik a klasszikus idegenségtapasztalat, amikor a legelső pillanatban kommunikációs gát[4] van közöttük, ám azt, mint ahogy már említettem az előzőekben, meséhez illően nagyon gyorsan sikerült áthidalniuk.[5] Tori többszörös idegenséggel találkozik, mely hatására az identitása folyamatosan újraformálódik, így megteremtődik egy sajáton belüli idegen, ami a végén felőrli a lányt[6], térbeli, hagyománybeli és nyelvbeli szinteken is találkozik a mássággal[7]. Tátosnak megtiltja, hogy ezen tevékenységek közben nézze: ,,- Festeni fogok – mondta később a lány. – De soha nem nézhetsz többet. Tátos első ízben kérdezte meg tőle: miért? […] – Azért, mert senkivel kell lenni – válaszolta a lány. / – Egyedül? – kérdezett vissza Tátos. / - Senkivel – mondta Tori megint.” (36.) Ezután Tátos tanulja meg a lány hazájából származó daru hajtogatását és az ahhoz kapcsolódó hiedelmet, így az ő identitása is újraképződik a mással való találkozás során. A két fiatal hat egymásra, keverednek a kultúrák és a hagyományok, és ennek hatására mindketten megváltoznak valamennyire, újszerű identitásuk alakul ki. De nem képesek teljesen egymáshoz idomulni, Tori a félig emberi, félig állati léte miatt képtelen feladni annyira önmagát, hogy Tátossal maradjon. Az, hogy a lány igazából egy daru, vagy daru is, egy olyan másság, amely áthidalhatatlan, még úgy is, hogy a fiú ért az állatok nyelvén és emiatt nincs meg közöttük a kommunikációs gát, amely az idegenség egyik emblematikus jelölője. Itt az idegenség elsődleges jelölőjével szembesül Tátos, vagyis a látvánnyal,[8] a testi különbözőséggel, ami egyben faji különbözőséget is jelent, amely nem áthidalható akkor sem, ha megtanulják egymás nyelvét, vagy magukévá teszik a másik szokásait, hagyományait.
A daru az egyik legnyilvánvalóbb visszatérő motívum a mű során. A Japán kultúrában, babonákban nagy szerepet játszik, gyakran megjelenik a mondákban, népmesékben, hiedelmekben, a szerencse és a jó áldás kapcsolódik hozzá. Valamint a könyvben is megjelenő hagyomány, a szenbazuru rítusa, amely során ezer papírdarvat kell meghajtogatni, általában újév napjáig, és felfűzni azokat egy cérnaszálra, így biztosítva a következő évre a szerencsét, valamint a készítő vágyának beteljesülését. Tátos is ezt a rítust akarja végrehajtani, hogy magához láncolja Torit, azonban végül mégis elengedi őt, és a vágya nem teljesül be, vagyis csak várnia kell annak beteljesülésére. Ezzel a balladisztikus gondolattal zárul le a történet: ,,Az ezer daru most is ott lobog a nádszálakra akasztva. Egy-egy madár elszabadul a zsinegről, messzire röpíti a szél. Amikor épp arra jár a nyájjal, Tátos is ott táncol velük. Tudja: egyszer minden kívánsága teljesül. Várja, csak várja a madarat, aki egyszer már visszatért hozzá.” (51.)
Fontos mozzanat még a kisregényben a tusfestés, amelyet, ahogyan korábban már említettem, Tátos nem nézhet. Ez a festés az, ami során Tori visszatalál a saját kultúrájához és hagyományaihoz, és ennek a visszatalálásnak a hatására egyre gyengül, hiszen valami láthatatlan erő húzza vissza a hazájába, a népéhez, a rítusaihoz, amelyeket hiába próbál végrehajtani, egy idegen környezetben képtelen megfelelően elvégezni azokat (erre utalhat a festményeken megjelenő aláírás is, a kanji, amely azt jelenti, hogy nem). Mindennek a tagadása ez az egyszerű aláírás, önmagát próbálja megtagadni, felülírni az identitását meghatározó dolgokat, hogy Tátossal maradhasson, de persze ez egy hiábavaló próbálkozás, mert senki nem képes önmagát teljesen megtagadni. Ez a szócska egyúttal Tátos birtoklási vágyát is negligálja. ,,A fiú a papírdarvakra gondolt: már csak ötvenhét volt hátra. Itt maradsz, velem leszel, enyém vagy. – Senkié vagyok – szólalt meg Tori, pedig Tátos biztosan tudta, hogy nem mondta ki hangosan a kívánságát.” (47.) Utalhat még Tori átmeneti létállapotára is, ember is, madár is, idegen egy idegen országban, de a saját hazájában is más, hiszen ott is a madár és emberlét között egyensúlyozhat, hasonlóképpen idegen, normálistól eltérő lehet, mint, ahogy Tátos a saját közegében. Tori maga a tagadás, mindennek a tagadása, a soha meg nem nyugvás, a soha be nem illeszkedés, a soha meg nem alkuvás. A festés aktusát a lány mindenféle eszköz nélkül a testével, a hajával hajtja végre, erre vonatkozik a következő idézet: ,,Egyszerre abbamaradt az őrlés, és Tátos kinyitotta a szemét. A lány éppen egy kevés vizet töltött a koromhoz; mozdult az ujja, hogy megkeverje, de hirtelen visszahúzta, mielőtt hozzáért volna a sötét folyadékhoz, amely eleven pupillaként pulzált a lámpaláng fényében. Egy pillanatig tétovázott; aztán megmarkolta a hosszú leomló, sűrű fekete haját, kicsit előredőlt és belemártotta a tusba. […] Tori egész teste rezzenetlen volt, de a karja egyszerre megmozdult, a haj a papírhoz ért, és önmaga árnyékától követve, olyan lassan, mint a levélen legördülő vízcsepp, folyékonyan forduló, magába visszatérő formát hagyott a papíron: nedvesen fénylő, fekete kört.” (40.) Ez a test-közeliség, hogy a haját használja ecsetnek, egy bensőséges, misztikus aktust feltételez, amely során a lány önmagát festi bele a képekbe, mindegyikben otthagy egy részt magából, így nem csoda, hogy legyengül a festés folyamán. Ez az aktus modellálja az alkotói munkát legyen szó akár festésről, akár írásról, ezen allegória alapján minden művész magát dolgozza bele a műbe és minden alkotásában otthagy valamit magából, ami szinte pótolhatatlan. Ezen allegóriát követve az aláírás újabb jelentést nyerhet, hiszen utalhat arra is, hogy ez nem Tori, hiába kerül bele az alkotás folyamán egy része a festménybe, a festmény nem válik Torivá, Tori attól önmaga marad, vagy legalábbis megpróbál önmaga maradni az elvesztett részek ellenére is. Ez színre viszi az alkotás paradoxonát, hiszen az identitás egy része áthelyeződik az alkotásba, így ebben a folyamatban egyszerre bomlik és szilárdul meg az én.
Szabó T. Anna kisregénye remekül ötvözi a prózát és lírát, a gyermek- és a felnőttirodalmat, valami egészen újat és különlegeset hozva létre ezáltal. Könyvével a láthatatlanra mutat, mint ahogyan az egy pillanatra Torivá átlényegülő Tátos is: ,,Anélkül, hogy tudta volna, mit csinál, visszatartotta a lélegzetét, és egy kört írt a karjával a levegőbe. – Nagyon jó – mondta az öreg. – A láthatatlanra mutatni: maga a zen.” (42.) Ezt a mindenható zent élheti át az befogadó is a könyv olvasása során, ha csak pillanatokra is.
[1]Szabó T. Anna, Senki madara, Magvető, Vivandra, Bp., 2015, 9.
[2]Csabai Márta - Erős Ferenc, Test-beszédek; Köznapi és tudományos diskurzusok a testről, Bp., Új Mandátum, 2002, 7.
[3]N. Kovács Tímea, Helyek, kultúrák, szövegek, Debrecen, Csokonai, 2007, 15.
[4]Uo., 18.
[5]Az alapján, hogy a lány tanulja meg a fiú nyelvét, a fiú pedig a lány testét hódítja meg, felmerülhet a kolonizálás aktusai felől való olvasás lehetősége (igaz, ezt csak a szöveg néhány pontján lehet hasznosítani értelmezői tolakodás nélkül). Tátos ugyan Tori testét meghódítja, de nem beszélhetünk nemi erőszakról, amely a kolonialitás egyik jellemző metaforája (természetesen nem csak metafora volt a nemi erőszak a gyarmatosítások idején, azonban én itt csak a metaforaként való használatára utalok), valamint a lány megtarthatja a hagyományait, gyakorolhatja a rítusait, ami egyértelműen érvényteleníti a koloniális olvasatot. Persze, ha mégis megpróbálnánk egyfajta gyarmatosításként olvasni a szöveget, az az aspektus, hogy a testét sikerül meghódítania, azonban a lelkének egy bizonyos zárt részéhez, a daru részhez a fiú képtelen hozzáférni, az egy meghódíthatatlan terület számára, megintcsak az olvashatóság bonyolultságára hívja fel a figyelmet.
[6] Dobos István, Az idegenség retorikája=Csak az igazat; Tanulmányok Illyés Gyula születésének centenáriumán, szerk. Görömbei András, Bp., Kortárs, 2003, 147.
[7]Uo., 146.
[8]N. Kovács, i.m.,15.
