Egy szakadt kifőzdében vacsorázom az egyetem mellett. AIDS-es selyemmajmok ugrálnak a fákon és a villanyvezetékeken a fejünk felett. Valami belecsöppen a tányéromba. Kanalazom tovább a sűrű levest.

Amikor kitelepülsz valamelyikbe a város számos parkja közül, hogy elmajszold az elmajszolnivalót, biztosan belebotlasz egy menő csoportba, akik valamilyen ‒ a menőséghez illő ‒ produkciót gyakorolnak, de közben figyelik, hogy elegen figyelik-e őket. Zürich tápláló közeget biztosít a hiúság burjánzásának.

Miután beengedtek minket a kapun, négyemeletnyi lépcsőn kellett felküzdenünk a csomagokat, melyek mindenféle ajándékkal voltak tele. Pálinkával, Unicummal és az édesanyámnak szánt nokedliszaggatóval. Váltottunk pár szót a vendéglátóinkkal, és elköteleztük magunkat egy hagyományos szombati kínai reggeli mellett.

Abban az országban, ahol születtem, a kisebbséghez tartoztam, heimatlos voltam. Szegeden viszont mindenekelőtt török. Mindenki azt kérdezte tőlem elsőnek, hogy honnan jöttem, ezt pedig meg kellett válaszolnom. Ezért is fontos számomra Szeged, mert először itt kötöttem békét azzal, hogy​​ török vagyok.

Vond ki a színeket! Az év kilenc hónapjában az ég és a levegő jellegtelen, az itthoni tavaszban a növények még nem, az őszben már nem zöldek. Szóval hagyd meg a szürkéket, a téglaszínt, a sötétbarnát, a feketét, a fehéret, a piszkoskéket, a fakózöldet, a rezet. A meleg évszakra tartalékold a sárgáid, liláid, a rózsaszínt, de akkor nincsenek ott az egyetemisták, te miért lennél?

Ilyen utcában a nap soha nem megy le, az ember pedig boldog és szép, amilyen boldog és szép volt Apám, amikor mesélt a Santa Belláról. Budapest egy fellegváros, muszáj, hogy az legyen, gondoltam és tátottam a szám. Egy ilyen város nem téglából és nem kőből, hanem piskótaszeletből és vattacukorból épült. Ott az ember nem álmodhat, csak szépeket.