Csak ülni a Dobó téren, nézni a lemenő nap fényét, élvezni az apró örömöket, elvegyülni a helyiek között, életre szóló barátságokat kötni, minden egyes levegővétellel belélegezni a történelmet, mert ez Eger. Olyannyira tetszett a város feelingje – az is lehet, hogy a minaret szűk csigalépcsőjébe beszorult a lelkem egy része –, hogy minél tovább szerettem volna élvezni.

Ilyenkor a Göteborgról pergő fekete-fehér filmkockák hirtelen színesre váltanak, a hibernált álomba dermedt vikingek felengednek, akár a gyíkok a téli álom után, a 11-es villamossal elzötyögnek a tengerhez fürdeni, vagy kocsiba szállnak, és a várost körbeölelő sziklás partvidéken felkeresik kedvenc helyüket; bámulják a tengert, grilleznek, söröznek. Élnek.

Bár amikor 1998-ben, a márciusi hidegben, a kórussal álltam a díszes rózsaszín városháza előtt a rendkívül lassú, szomorú magyar Himnuszt és a szigorú Szózatot énekelve, mindez már ismerős volt valamelyest, de összességében még mindig úgy festett, mintha valami álombeli országban járnék, ahol a végletek mindennapi jelenségnek számítanak.

Midőn bolyongtam Budapest sikátorai közt, beszélgetések keveredtek fülemben a szélzúgással, szavakat, intonációt, visszhangot hagyva a fejemben maguk után. Nyílt előttem a kapu a magyar nyelv kertjébe a nyelvtan geometrikusan rendezett ösvényeivel, az erős humor bőségesen termő fáival és a melankólia tavirózsájával.

Ülök a parton és a fényeket csodálom, ahogy visszatükröződnek a víz felszínén, és azon töröm a fejem, hogy melyik az eddigi legkedvesebb helyem Budapesten. Először járok Magyarországon turistaként, és nem gondoltam volna, hogy pár év múlva majd itt fogok élni, ráadásul még magyarul is fogok álmodni!