Ha nem tévedek, Markó Béla egyik esszéjében olvastam pár évvel ezelőtt, hogy egy (talán) felvidéki útja kapcsán rá kellett jönnie: a közös nyelv és kultúra, valamint a szintén komoly kapcsolódási pontot jelentő kisebbségi léthelyzet ellenére mi, különböző országokban élő határon túli magyarok mégsem ismerjük és értjük igazán egymás helyzetét.

Fényhiányos, depresszív időkben menedék az olvasás. Ideiglenes persze, nem is lehet más, egy-két óra lopott idő. Ilyenkor kell folyóiratokat keresgélni, böngészni az Írók Boltja kínálatát.

Érdekes, hogy a tárgyalt hét lapszám közül csupán egy kezdődik prózával, úgy látszik, valójában a versekért vannak a folyóiratok, minden más inkább csak utánuk következik.

Megbízható forrásból tudom, hogy a szentendrei HÉV-megálló trafikjában is úgy néznek a vásárlóra, amikor irodalmi folyóiratokat keres, mintha legalábbis gyermekpornográfia után érdeklődne, de emiatt még nem kell feladni, a kitartó próbálkozás meghozza gyümölcsét.

Színháztörténettel foglalkozom, így választásom – némileg eltérően az eddigiektől – hazai színházi folyóiratokra esett. Célom az írással az is, hogy a hazai színházi lapokat szemügyre véve valamelyest csökkentsem a ,,távolságukat” a többi, művészettel foglalkozó periodikától.

Amikor eljutott hozzám a megtisztelő felkérés, miszerint, szabadon választva a mai magyar folyóiratlistáról, legalább három lapot szubjektíven szemlézzek, nem gondoltam volna, hogy ennyire megnehezítem majd a saját dolgomat. Mégpedig azzal, hogy egy soha véget nem érő történetbe fogok bele.