Annak tudatában, hogy a szomszédban háború van, bennem is végig motoszkál a gondolat: az ukrajnai folyóiratok szerkesztőivel, szerzőivel, kritikusaival vajon mi történik most?

Egykor azt hittük, a világirodalmat felépíthetjük magunkban: téglánként magunkba rakjuk. Később rájöttünk, hogy ez egyszerűen képtelenség, bármennyire is segítenének a fordításokat bevezető alapos és érzékletes esszék. Mindig van, amiben elmélyülni és elmélyedni, és noha mindenben és egészen lehetetlen, legalább lélektérdig megéri.

Azt hiszem, az irodalom és az irodalommal való foglalkozás a legbizonytalanabb időkben sem menedék – de például, az itt szemlézett szövegek tanúsága szerint is, csodálatos és kemény terepe az érzéseinkkel való bánásnak.

Három decemberi-januári lapszám szemezett velem az elmúlt héten. Reggel kávé mellett, esténként kutyasétáltatás utáni húszpercekben olvastam a kortárs magyar irodalmat. Ilyen ez, kettős ügynökök vagyunk sokan. Így tartjuk lélegeztetőgépen a betűket.

Be az Írók Boltjába, kiválasztani a lapok közül a három legjobbat, és sipirc haza, olvasni. Ez volt a terv. A könyvesboltban viszont bő félórát lapoztam-olvasgattam-válogattam, míg a biztonság kedvéért csaknem minden decemberi lapot megvettem; Jelenkor sajnos nem volt, nyilván elkapkodták.

Amikor 2020 tavaszán meghallottam, hogy a járvány megálljt parancsolhat a globalizációnak, izgatottan siettem a rákospalotai Sparba. Ezután a mindenféle egzotikumok, távoli csodák helyett a helyi értékek kerülhetnek előtérbe, azokkal kell megelégednünk – hallottam mindenhonnan.