A Szerkesztő Úr szubjektív élménybeszámolót kér, „highlightokkal és esetleg hiányokkal”. A friss (2021077) Műút élén éppenséggel olyan szöveg áll, mely hiányérzetre reflektál. Arról a hiányról van szó, amely két éve sok folyóirat-olvasónak lehet tapasztalata: hogy nincsenek a lapokban Tandori-szövegek.

Csak akkor látunk tisztán a világra, ha sikerül felülemelkedünk a személyes traumáinkon. Ez jutott eszembe, ahogy a februári-márciusi lapszemlére válogatni kezdtem az anyagot. Ez a megállapítás magában foglal egyrészt egy nagyon erős igényt, egy élhető, belakható világ igazolásáét, másrészt jelzi a veszélyt, hogy a személyes traumák árnyéka mögül majdhogynem lehetetlen kimászni.

A lengyel-angol lap mindenekelőtt az örökséget ápolja, ugyanakkor modern és tudományos felfogás, rugalmasság, kimerítően kifejtett beszámolók, véleménycikkek, valamint színes, nyitott világkép jellemzik. 

A 19. századi háborúkban a katonák bölcs belátásból sokáig inkább nem dohányoztak a fronton, mert az ellenség meglátta a cigaretta fényét és rögvest lebombázta őket. Idővel aztán a hiány szokás szerint megoldást szült: a katonák megtanulták szájukban az égő végéről szívni a dohányt.

Úgy sejtem, ráéreztem a folyóiratpoligámia előnyeire, erős töltetet adott ez a három hét érzelmileg és szakmailag egyaránt, de a konzervatívabb olvasók megnyugtatására mondom: természetesen nem szükséges átszexualizálni az irodalmat, anélkül is működik. (Bár ha lehet, akkor miért ne?)

Vass Norbi „szubjektív élménybeszámolót” említett a felkérő levelében, és én szubjektív és élménybeszámoló is nagyon szeretek lenni, szóval a folyóirat-szemlém anyagának legszemélyesebb darabjával kezdem.