Egykor azt hittük, a világirodalmat felépíthetjük magunkban: téglánként magunkba rakjuk. Később rájöttünk, hogy ez egyszerűen képtelenség, bármennyire is segítenének a fordításokat bevezető alapos és érzékletes esszék. Mindig van, amiben elmélyülni és elmélyedni, és noha mindenben és egészen lehetetlen, legalább lélektérdig megéri.
Azt hiszem, az irodalom és az irodalommal való foglalkozás a legbizonytalanabb időkben sem menedék – de például, az itt szemlézett szövegek tanúsága szerint is, csodálatos és kemény terepe az érzéseinkkel való bánásnak.
Három decemberi-januári lapszám szemezett velem az elmúlt héten. Reggel kávé mellett, esténként kutyasétáltatás utáni húszpercekben olvastam a kortárs magyar irodalmat. Ilyen ez, kettős ügynökök vagyunk sokan. Így tartjuk lélegeztetőgépen a betűket.
Be az Írók Boltjába, kiválasztani a lapok közül a három legjobbat, és sipirc haza, olvasni. Ez volt a terv. A könyvesboltban viszont bő félórát lapoztam-olvasgattam-válogattam, míg a biztonság kedvéért csaknem minden decemberi lapot megvettem; Jelenkor sajnos nem volt, nyilván elkapkodták.
Amikor 2020 tavaszán meghallottam, hogy a járvány megálljt parancsolhat a globalizációnak, izgatottan siettem a rákospalotai Sparba. Ezután a mindenféle egzotikumok, távoli csodák helyett a helyi értékek kerülhetnek előtérbe, azokkal kell megelégednünk – hallottam mindenhonnan.
Kevés olyan döntő fontosságú kérdés maradt napjaink irodalmi diskurzusában, ami sokakat érint és érdekel végzettségtől vagy kurzustól függetlenül. Tán egyedüli ilyennek látom az irodalmi nyelv befogadhatóságának, demokratizálásának, inkluzivitásának kérdéskörét.
