Hírlevél feliratkozás

Keresés

El Kazovszkij: Sivatagi balett XVII. (Szkülla és Kharübdisz VII.) © El Kazovszkij Alapítvány

Tépőzár és teflon – Világkép a magban

Lehet, hogy már átéltük egyszer a kataklizmát, csak az emlékezet zárolta. S ha nem tényszerűen történt meg velünk, akkor elképzeltük? Vagy álmunkban zajlott? Beíródott a tudattalanba s készül előbukkanni, felszínre törni és újraíródni? Lehetséges. A szavakat kell megkérdezni erről.

A jelenségvilág, amibe beleszülettünk, egyetlen örökkévaló pillantás, nézés által lepleződhet le. Szó szerint, egy örökkévaló, láthatatlan kéz leveszi a takarót a műről, a mátrixról, egyetlen rántással fedve fel, mint amikor szobrot lepleznek le. Az alkotás, a világtörténelem feltárul annak, aki az időtlen pillanat részese lesz. Hol s mikor? Ne kérdezze senki. (Ez persze nem a vége lesz a dolgoknak, hanem „csak” korszakváltás.)

A fátyol fellibbenése a legátfogóbb gondolkodásmód akarása szerint teljesül be. Mint apokalipszis, ami szó szerint a lepel eltávolítását jelenti. Ez lesz az a mozzanat, ami által az egymással rivalizáló elméletek közül egyről kiderül, hogy igaz. Az egyetlen autentikus kinyilatkoztatás magában hordja majd a múlt teljes diszkreditálását. Nem vezet több út ama áhított célpontba, csak egyetlen helyes megközelítés válik valósággá. Mindenfajta remény és várakozás ehhez képest esik majd értékítélet alá. Lelepleződik a látszatteremtés.

A költés, a sűrítés művészete ehhez szolgáltat adalékokat. A nyelvben lejátszódó folyamatok mindig előre jelzik, mi várható a tényvilág regiszterei között? Tulajdonképpen a nyelv leplezi le magát, amikor már nem tükör által és homályosan látunk. (Hanem színről-színre.) Kezdetben volt a szó, öröktől fogva az első, most sincs ez másképp, mint az elején. A zűrzavarnak van rendbontója. A látszólagos káosz mögött nevetgélve sugározza a benne bízókra békéjét és megcáfolhatatlan hatalmát a struktúra ura. (Ami/Aki lehet, hogy egy algoritmus? Én nem ebben, hanem egy intelligens teremtőben hiszek.)

Orbán Ottó írta A közös nyelv című versében: „A költészet nem ünnepi alkalom arra, hogy eleget tegyünk a korszerű elvárásoknak, / sem arra, hogy állást foglaljunk személyes és személytelen hitvitájában; / a költészet nem luxus, nem betegség, nem kedélyállapot, nem irodalom. / A költészet hírszerzés odaátról, ahol soha sem történik semmi új, / csak hallgatag évmilliók rakódnak a hallgatag évmilliókra, / a tér idővé változik, az eszme anyaggá, (…)”

„Ocean, ne félj. / Az út vége olyan messze még, / hogy már mögöttünk van.” Írja Ocean Vuong, Amerikában élő, vietnámi költő. (Egy nap szeretni fogom Ocean Vuongot, Versumonline.hu, Závada Péter fordítása.)

Lehet, hogy már átéltük egyszer a kataklizmát, csak az emlékezet zárolta. S ha nem tényszerűen történt meg velünk, akkor elképzeltük? Vagy álmunkban zajlott? Beíródott a tudattalanba s készül előbukkanni, felszínre törni és újraíródni? Lehetséges. A szavakat kell megkérdezni erről. A nyelv sohasem kész. De faggatható. Benne lakik az utópia, de a disztópia ugyanúgy.

Nincs véletlen, de előre megírt forgatókönyv sem. Az űrkutatás innovációja olyan felfedezéseket produkált, mint a tépőzár feltalálása és a teflonbevonat. Minden pillanat káprázat, ha van a figyelem centrumában alázat. (Saját bejegyzés a noteszemben.)

Nora Iuga, román költőnő fogalmazza meg a láthatatlan kommunikáció lényegét: „szavak nélkül beszél. beszél azokkal, akiknek nincs nyelvük. / vigyük el a hangyás gödörhöz. de itt van. de nincs / itt. Cernea doktor azt mondja: túl sok a hélium / a fejében. Ott fehérség van és / hűvös. jó. tedd a kezed / a horizontra. csattan. egy ostor / újévre. mint a szurkolók petárdái a stadionban. / érzed? új füleid nőnek. új szemeid. új orrlyukaid. / ti használjátok az ujjaitok. billentyűket nyomkodtok. gombokat. / ravaszokat. én kibogozom a bárány fürtjeit. megcsókolom / és sírok. az apróhagyma öröme, amikor meghasad / hogy egy hóvirág megszülessen. érted? már ne szégyelld magad, / hogy jól vagy. feltámadtál.” (The end, André Ferenc fordítása, Versumonline.hu)

A homéroszi történet szerint Odüsszeusz két halálos veszedelem, a Szkülla és Kharübdisz között próbálta navigálni hajóját. Hasonló kihívás a kor embere számára az egyensúly megtalálása, hogy elkerülje a törvénykezés, a túlszigorított konzervativizmus csapdáját és a liberalizmus örvénylő törvénytelenségét.

Odüsszeusz több társát Szkülla falta fel ugyan, de Kharübdisz végül az egész hajót elnyelte. Kharübdisz ebben az esetben a relativizált, szálaira foszlott morál metaforája. A törvény haragot nemző keménysége, a tapasztalatok alapján kisebb áldozattal jár. De jó volna egyik szorító tendenciával sem azonosulni, ami szinte lehetetlen elvárás. A középen maradás ugyanakkor a középszerűség veszélyeit is magában foglalja, ráadásként. (Szöllősi Tibor A tűz fénye és melege című cikke alapján, Új Exodus, 2019. Június)

Ben Lerner mondja ki: „A költészetnek még fel kell emelkednie. / A kép nem lehet helyettesítő. A kép anekdota / egy halvaszületett szájában. És sem a reflexió – / káros végtelenségével –, sem a vallás – nyolcad varázsgombájával / – nem halmozhat orgazmust orgazmusra, ahogy a költészet.” (A Lichtenberg-ábrák kötetből, Mohácsi Balázs fordítása, Versumonline.hu) Nekem azt mondja ez a mostani világmindenség-kontextus anamnézis, és ez nem tetszőleges értelmezés, hanem: hitem szerint reális óhaj, hogy Ige és líra, mint két halmaz, metszetet kell, hogy alkosson. S ott van benne Epimenidész sora, ami belekerült a Bibliába: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk.” A Pneuma Hagion súgott Pál apostolnak, hogy ezzel a verssorral érzékeltesse görög hallgatói számára, hogy az Ismeretlen Isten mindenkihez közelebb van, mint gondolná. Logosszá tette a lélek a verset. (Folyt. köv.)

Kántor Zsolt 1958-ban született Debrecenben. Ügynök múltját 2005-ben tárta fel az ÉS + a Hetek hasábjain, Kukorelly Endre bátorítására, akit megfigyelt. Volt a Tevan Könyvkiadó igazgatója, Békéscsabán, a Bárka folyóirat alapító főszerkesztője. A Szent Pál Akadémián 2006-ban kapott teológusi diplomát. Legutóbbi kötete: Jézus Krisztus Szarvason (2019).