Három nemzedék, három nő, aki egy-egy ciklus erejéig nem csak a tónust, a látószöget, de a megszólaló nemét is megváltoztatja. Olyan összetett érzékenységű első és második versesköteteket választottam a Vándorló könyvespolcra, amelyek sokadszori olvasásra is tartogatnak szellemi csillogást vagy érzelmi fintort. Vajon van-e a három kötetben közös szerepe a férfitekintet(ek) bevonásának? A szereposztás lekettőzésének technikája, vagyis az olvasó részéről a férfi és a női arc kölcsönzése alighanem mindhárom esetben súlyos ambivalenciák felszínre jutását segíti.

A hiány mint kontrasztanyag

Miképpen észlelhető a versekben, ha nem olvasható bennük semmi a csendről? A lírai nyelv figurális potenciálja hogyan létesíti a csendet? Érdemesnek látszik e kérdések felől közelíteni Antal Balázs Vad, Horváth Veronika Minden átjárható és Szita Szilvia Gézlapok című köteteihez, hiszen úgy tűnik, hogy a csendekhez és a hiányokhoz keresnek nyelve(ke)t, ezeket olvassák és teszik eltérő módokon olvashatókká.

Amikor lehetőséget kaptam arra, hogy recenzáljam a FISz és a Jelenkor közös sorozatában napvilágot látott köteteket, a válogatásom fő szempontjául az szolgált, hogy elkerüljem vagy legalábbis a legkisebb veszteséggel kivitelezzem Zelei Dávid első világirodalomkritikai maximájának megsértését: fordított műről nem írunk úgy, hogy mellőzzük a fordításkritikát (megjegyzendő, hogy ez még nem került fel a citatum.hu-ra tőle). Ezért egyértelmű volt, hogy három prózakötetet választok, amelyeknél legalábbis kényelmesen elmaszatolhatom a nyelvi átvitel különféle módjaira tett megjegyzéseket a narratológia univerzalitásába vetett hit által megtámogatva.

A könyvhét után úgy döntöttem, hogy a mostani vándorló könyvespolcról a tavalyi könyvhét kínálatának néhány kötetét emelem le, és azzal a közhelyes motívummal vezetem fel a szövegek tárgyalását, hogy milyen meglepetésszerű hatást váltanak ki utólag a kritikusban – leginkább recepciójuk tekintetében. E kései szemlézés – amely mindazonáltal korai olvasás eredménye – másik szervezőeleme pedig az, hogy a társadalmi dinamikát adresszáló szövegeikkel Makai Máté, Gál Soma és Balogh Ádám mennyire tudnak érvényes beszédmódokat felmutatni az e szempontból Sophie Hard bűvkörébe került fiatal irodalmi életben.

A JAK-füzetek legutóbbi három verseskötetét elsősorban a vizuális megjelenés köti össze: mind a három kötet borítóját – ahogy az utóbbi idők JAK-füzeteinél már megszokhattuk – Szabó Péter tervezte, ám az egyaránt titokzatos, inkább csak egy-egy jelenetet, pillanatot sejtetni engedő borító három teljesen különböző karakter, a kortárs magyar lírához különböző irányokból közelítő szerző verseit rejti. Centrumban az ikrek, drogok, ablakok.

Föltűnik a háború áldozataként, mint akit akarata ellenére, kérdés nélkül soroztak be, ugyanakkor maga is bűnrészessé és elkövetővé válik. Ebben a kontextusban nagyon erős ez a mondat: „Megtettük, mert megtehettük.” Egyrészt az áldozat és az elkövető közötti határvonal mosódik el, másrészt a felelősség kérdésével minket is szembesít: vajon mi megtennénk, ha megtehetnénk? Mi is felelősek vagyunk azért, ami történt, attól, hogy nem mi követtük el közvetlenül? Ezt a szembesítést más módon is elvégzi a kötet.