Yesim csapong saját élettörténetének elbeszélésében, asszociatívan válogat az események közül. A szöveg cselekménye így látszólag legalább annyira szervezetlen, mint egy valódi visszaemlékezés, azonban ez tényleg csak látszólagos, a cikázó szálak és emlékek összeérnek, ok-okozati láncolatot rajzolnak ki.

Steve Sem-Sandberg: Kiválasztottak, ford. Dobosi Beáta, Jelenkor, Budapest, 2018.

A ki nem tett pont a regény végén egyrészt arra enged következtetni, hogy a felelősségre vonás is csak részlegesen valósult meg, másrészt, hogy felderíthetetlen az áldozatok teljes névsora, amennyiben pedig vég nélkül ismétlődnek a nevek, hatalmas monumentummá, kőoszlopnyi nehezékké dagadnak az emlékezetben. És ahogy Adrian számára sem jön el maradéktalanul a felszabadulás, a fellélegzés, a megoldás pillanata, úgy az olvasó sem szabadulhat a történelem terhétől.

Gerőcs Péter: Árvaképek, Budapest, Kalligram, 2018.

Mi lehetne fontosabb az időnél? Múlása saját létünk végességével szembesít minket, s magától értetődően ez kultúrtechnikáinkat sem hagyja érintetlenül. Martin Heidegger szerint kizárólag a véges időbeliségével számot vető ember létezése tekinthető autentikusnak. De mi a helyzet azzal, aki úgy vet számot az idővel, hogy folyamatosan annak megragadására, illetve az emberi létezésnek az időből való kimetszésére, röviden: az idő birtoklására törekszik? Gerőcs Péter harmadik, Árvaképek című regényének fotográfus főszereplője, Szemere Tamás szerint azért fontos arcokat fotózni, hogy kimentsük őket a zajló időből. (80.) A kötet példaértéke szerint azonban ez – akárcsak a fényképezés másik nagy kísérlete, az arc és azon keresztül az identitás megragadhatósága – eleve kudarca ítélt vállalkozás.

Dragomán György: Rendszerújra, Magvető, Budapest, 2018.

A Rendszerújra széles műfaji és tematikus skálája, akusztikai rétegei, szineztézikus nyelvi érzékelésmódja, az agresszió, az erőszak, a kiszolgáltatottság előállításnak poétikai összhangzat-tana (a kötet sci-fi-novellái mellett találhatók a szájhagyományban élő boszorkányság köré épülő darabok, de az atlantiszi elsüllyedt város mítosza is előkerül) teszi lehetővé, hogy a szövegek a diktatúra-alakzatok és effektusok tematikus regisztrálásán túl is olvashatók, értelmezhetők és élvezhetők legyenek.

Christoph Ransmayr: Cox vagy az idő múlása, ford. Adamik Lajos, Kalligram, Budapest, 2018

A császár küldetéstudata viszont homályban marad a narrátor diszkrét visszahúzódásának köszönhetően. A karakter belső gondolatait ugyan közvetíthetné az elbeszélő, ám azok csak részlegesen jutnak el az olvasóhoz, ezzel a szerzői döntéssel pedig jótékony, nyugtalanító hiátust hagy maga után a szöveg. Ransmayr regénye rendkívüli összetettségéből adódóan kérdések tanulmányszintű megválaszolására ösztönöz, egyúttal azt sugallja, hogy az eltérő indíttatású rögeszmékben is van valami kultúrákon átívelő, valami dekódolhatatlanul közös.

Gerőcs Péter: Árvaképek, Kalligram, Budapest, 2018.

Mindezek tükrében aligha volna elvitatható az, hogy Gerőcs Péter vállalkozása mindenképpen ígéretesnek és méltányolhatónak mondható, ugyanis a kötet jelentősége számos nyelvi-retorikai eljárás – pl. a fotográfia, az emlékezés és az idő poétikai, valamint tematikus – érvényesülésében ragadható meg igazán.