Gerőcs Péter: Árvaképek, Budapest, Kalligram, 2018.

Mi lehetne fontosabb az időnél? Múlása saját létünk végességével szembesít minket, s magától értetődően ez kultúrtechnikáinkat sem hagyja érintetlenül. Martin Heidegger szerint kizárólag a véges időbeliségével számot vető ember létezése tekinthető autentikusnak. De mi a helyzet azzal, aki úgy vet számot az idővel, hogy folyamatosan annak megragadására, illetve az emberi létezésnek az időből való kimetszésére, röviden: az idő birtoklására törekszik? Gerőcs Péter harmadik, Árvaképek című regényének fotográfus főszereplője, Szemere Tamás szerint azért fontos arcokat fotózni, hogy kimentsük őket a zajló időből. (80.) A kötet példaértéke szerint azonban ez – akárcsak a fényképezés másik nagy kísérlete, az arc és azon keresztül az identitás megragadhatósága – eleve kudarca ítélt vállalkozás.

Dragomán György: Rendszerújra, Magvető, Budapest, 2018.

A Rendszerújra széles műfaji és tematikus skálája, akusztikai rétegei, szineztézikus nyelvi érzékelésmódja, az agresszió, az erőszak, a kiszolgáltatottság előállításnak poétikai összhangzat-tana (a kötet sci-fi-novellái mellett találhatók a szájhagyományban élő boszorkányság köré épülő darabok, de az atlantiszi elsüllyedt város mítosza is előkerül) teszi lehetővé, hogy a szövegek a diktatúra-alakzatok és effektusok tematikus regisztrálásán túl is olvashatók, értelmezhetők és élvezhetők legyenek.

Christoph Ransmayr: Cox vagy az idő múlása, ford. Adamik Lajos, Kalligram, Budapest, 2018

A császár küldetéstudata viszont homályban marad a narrátor diszkrét visszahúzódásának köszönhetően. A karakter belső gondolatait ugyan közvetíthetné az elbeszélő, ám azok csak részlegesen jutnak el az olvasóhoz, ezzel a szerzői döntéssel pedig jótékony, nyugtalanító hiátust hagy maga után a szöveg. Ransmayr regénye rendkívüli összetettségéből adódóan kérdések tanulmányszintű megválaszolására ösztönöz, egyúttal azt sugallja, hogy az eltérő indíttatású rögeszmékben is van valami kultúrákon átívelő, valami dekódolhatatlanul közös.

Gerőcs Péter: Árvaképek, Kalligram, Budapest, 2018.

Mindezek tükrében aligha volna elvitatható az, hogy Gerőcs Péter vállalkozása mindenképpen ígéretesnek és méltányolhatónak mondható, ugyanis a kötet jelentősége számos nyelvi-retorikai eljárás – pl. a fotográfia, az emlékezés és az idő poétikai, valamint tematikus – érvényesülésében ragadható meg igazán.

Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol trilógia, fordító Egyed Veronika, Jelenkor, Budapest, 2019

Az európai ember abban a tapasztalatban éli az életét, hogy az országok valójában nincsenek is egymástól olyan messze. Ez nem jelenti azt, hogy nyelvtől és nemzetiségtől függetlenül mindenből lehet otthon, pusztán azt, hogy az országhatárokat emberek kreálták, vagyis műviek. Izland azonban egy sziget északon, amelynek a határait soha nem az ember rajzolta fel. A hegyek, a hó és az óceán olyan természeti elemek, amelyek mindig is hatalmasabbak voltak bármiféle humán elgondolásnál. Jón Kalman Stefánsson trilógiája ennek a természeti hatalmak által körülzárt és meghatározott világnak a működésébe enged betekintést

Tudni, ismerni a nagy egészt és benne a legapróbb részleteket, a tündöklések és bukások nagy, világi hömpölygését, íróként uralni is azt, miközben: miközben folyton ott állunk az Isten tekintete előtt. Annak az Istennek a tekintete előtt, akinek gondja van minden utunkra. Hiszem, hogy erre is, erre az utolsó földire is gondja van Istennek.