Lanczkor Gábor naplói
- Részletek
- Írta: Lanczkor Gábor
Vodnjan/Dignano főutcája. Annyira hosszú a város szerény méreteihez képest, mintha csak a nagytemplom harangtornyának (magassága megegyezik a San Marcóéval) végítéletnapi árnyéka mérte volna ki a helyét. Sok a lakatlan ház. Wordsworth megrendítően férfias versbeszédben siratta el bő két évszázaddal ezelőtt Velencét, az eltörölt köztársaságot. Ha látná ma Dignanót, az egykori külbirtokot, aligha találna szavakat.
2017 októbere
Holtan is olyan rugalmasnak lenni, mint egy lábon száradt csertölgy.
Rengeteg őzlábgomba az erdőszéleken.
A hétfő gyönyöre. Örökvasárnap.
Mintha a Hegyestű elnevezésben eleve benne foglaltatna a szelíd lejtésű kúp huszadik századi félbemetszése.
Ráébredtem, hogy eleven művészeti közeg híján szükségszerűen csakis olyan alkotásokat hozhatok létre, amik nem-művészeti közegekből táplálkoznak, és amelyek léte végső soron csakis valamely nem-művészeti közegtől várhat igazolást.
Egy Brancusi-tanulmányban a paraszt definiálásának lehetetlensége.
A monoszlói dombok mögött fölkel a nap, és betűz a hosszú Henyei-medence legelőnyi tisztásaira. Opálos fénnyel párállnak a ritkuló lombok. Mintha egy rejtélyes patakmederben járnék, amit a lépteim szabályoznak, olyan a csupa-harmat fűben járni.
Majdnem hatórás autóút Ližnjanba. Rijeka után nem a sztrádán megyek tovább, hanem letérünk a régi főútra, ami az Isztriai-félsziget keleti partján halad. A mélyben a tenger és Cres szigete; az erős fényben a fenyők és a sovány, sziklás talaj bokrai fűszeresen illatoznak. Ližnjanban köd fogad.
Már sötétben hajtunk le az öbölbe. Apály van, iszamosan feketéllnek a parti kövek egy halászhajó reflektorának fényében.
A vaskos harmattól reggel kilenckor még nem látszik az emeleti ablakból a tenger. A pálmalevelek hegyén vízcseppek. Később valamelyest kitisztul az idő, és föltűnnek a vízbenyúló szárazulat vonalai. Aztán megint elborítja a távlatot a pára. Tűz a nap.
A hullámverte parttól pár méterre tyúkgombák fehérlenek-sárgállnak a fűben. A lányaim tengerbe nyúló antik palotaromok között pancsolnak.
Egy dombtetőn Valle apró középkori városmagja. Mintha zsugorított múmiafej lenne az egykori civitas, a körkörös utcák minden félköríve egy-egy városnegyed, megnevezésében is. Az óváros nyugati oldala és a főutca házai mögött egymásba érő, tágas kertek. A tenger nem látszik ide, talán ezért is hat olyan gőgös-fenségesen a Castel visszafogott velencei gótikája. A városháza előterében nemesi családok kőcímerei, és utóbb fehér festékkel lemázolt feliratok a múlt század harmincas éveiből. Ép a MVNICIPIO jellegzetes fasiszta tipográfiája. A barokk dóm olyan méretű, hogy ma akár egy nagyváros hitbéli igényeit is kielégíthetné. Se hirdetmények, se miserend: nincs nyoma, hogy használatban lenne. A külsőbb körön az egykori zsinagóga: puritán román épület. A homlokzat nagy Dávid-csillaga fölött kereszt, az ajtó helyén vasrács, szemközt katolikus oltár.
*
Pula. Van abban valami nyers, allegorikus szépség, ahogy egy-egy utcatömbben egymásba csattan a harmincas években épült fasiszta blokk és a háború utáni foghíjra fölhúzott jugoszláv épület.
Ködös humanista ellenérzést neveltek belém a római amfiteátrumokkal szemben mentoraim. Ez most megváltozott, de tökéletesen. A pulai aréna mögötti utcából figyeltem a tengert a szemközti ívek mögött. A szögletesre faragott köveket. Az egykori küzdőteret.
Mintha vissza lenne hajtva az ideális görög homlokzat két széle (és a timpanon is új méretre lenne szabva), olyan Augustus nyurga templomának szemközti nézete a négy korinthoszi oszloppal, és az előtér oldalában még eggyel-eggyel.
Egy nagy magyar vers (Márai Sándor írta 1945-ben):
Thalassza! Thalassza! A tengert adjátok vissza, a tengert! És smaragdszín bort, orvietót vagy véres veronait! És meleget, aranyszín meleget! És várost, ahol a kövek között nők és költők élnek! Minden mást vihettek, Isten hírével.
Áthajózunk Brioni legnagyobbjára. A szigetcsoport a jugoszláv időkben el volt zárva a nagyközönség elől (az egyik kisebb szigete ma is el van). Római palotaromok, szép középkori templomok, szívet-szemet gyönyörködtető kőutca a kőfejtő szélén, egy velencei palazzo és Tito villái – Veli Brijun egyik kitüntetett látványossága az ezerhatszáz éves olajfa, mely mostanra háromfelé hasadt, az istenek pajzsának keménységével tárva föl belsejét. Az északkelet felé mutató harmada alá lett dúcolva, de a lombozat ma is dús ezüstfénnyel zöldell, és teli van gyümölccsel – déli oldalán már feketére értek a bogyók.
A sziget északi részén kétarasznyi dinoszaurusz-lábnyomok vannak az üledékes tengerparti kőzetben. Mintha gyönge áramütés rázna meg újra és újra, ahogy a háromujjú láb karmainak helyét tapogatom.
Ashwani Kumar hosszúverses, szürrealista vízióját fordítom Varanasi városáról, és közben zsigeri vágyakozás fog el, hogy megint utazzunk el Indiába, hogy megint a bőrömön érezhessem az utcaszinten legális formában létező időtlen és mégis jelenidejű önkívületet.
Az ősforrás, Alkaiosz töredékesen fennmaradt verse szerint az Állam hajóján viharban állni nem gyönyör; hajótörést szenvedni se gyönyör. A versbeszélő inkább borozna, és átaludná a nappalt.
Az óraátállítás éjszakáján zenés-irodalmi este tartunk egy két évtizede legalizált pulai foglaltházban. Otthonosság-érzés; ennyien maradtunk, és jó ez így.
Kész az Új bor.
*
Vodnjan/Dignano főutcája. Annyira hosszú a város szerény méreteihez képest, mintha csak a nagytemplom harangtornyának (magassága megegyezik a San Marcóéval) végítéletnapi árnyéka mérte volna ki a helyét. Sok a lakatlan ház. Wordsworth megrendítően férfias versbeszédben siratta el bő két évszázaddal ezelőtt Velencét, az eltörölt köztársaságot. Ha látná ma Dignanót, az egykori külbirtokot, aligha találna szavakat.
Hízó félhold; a dagályba nehézkedő tengeri táj acélszürke, és úgy zúg, mint a Fekete-hegy tölgylombjai.
Körpanoráma a világítótoronytól. Nyugaton a Kamenjak-félsziget Premantura templomtornyával és házaival, távol északon az Učka hatalmas mészkőkúpja, mely úgy fest, akár egy kitörésre kész kaldera; közbül káposztaföldek, kőfejtő, meg Lisignano templomtornya és házai. Amott Cres szigete. Lejjebb a tőle mesterségesen elválasztott Lošinj-sziget. Susak vékonyka csíkja a nyílt vízen. A délnyugati cikkelyben a kékségnek nincs belátható határa.
Emlékszem Susakra. A légútjaimban felgyűlt, majd az orromból visszacsorgó tengervizet fehérborral pótoltam; ott és akkor mintha egylényegű lett volna a kettő.
Halottak napján fürdő a napverte, hűvös tengerben.
„Ez nem horvát táj”, jut eszembe már Balatonhenyén Faludy György motovuni sora (maga a vers az életmű kevéssé sikerült darabjai közé tartozik). Álomból való képként maradt meg bennem a valóságos Montona látképe a völgy egyik kőházából nézve. A dombtetőn épült város; város, ahol ágfával fűtenek. Amint már leírtam, most se gondolom másként: nincs magyar táj magyar ecsettel; a táj nem tud nyelveket, csak a költészetét.
„A nő az új punk”, olvasom egy feminista kerekasztal-beszélgetés ajánlójában.
Ismerősen fogad a téli zsákfalu. Ágbogak rendje a beszántott földek szélén. Kiforrtak az első újborok. A maradék diófalevelekkel lepotyogott a maradék dió is. Meghalt az egyik öregember: nyolcvannégy éves, szikár parasztember volt, aki soha nem járt orvosnál, és semmilyen gyógyszert nem szedett; harmadnapra el is temették.
Lanczkor Gábor (1981). Ez idáig tizenöt kötete jelent meg: versek, regények, gyerekkönyvek és egy-egy dráma- és tanulmánykötet. Legutóbb: Monolit. Válogatott és új versek, Jelenkor, 2018. Feleségével és két kislányával másfél éves szegedi tartózkodás után jelenleg megint régi otthonukban, egy balatonhenyei karanténban él.
