A hiábavalóságok könyve

Részletek

Vaszilij Bogdanov írásai Bogdán László fordításában

(Hlavathy Károly felvétele)

1. A homokszemcsék zenéje

Hogy hogyan kerültem át a szibériai tajgából, a sivatagba,

s azt sem tudom mégis melyikbe, Afrikába, Ázsiába,

a Szaharába, a Kalahári, esetleg a Góbi sivatagba,

nem világos? Egyszerre csak ott voltam a homokdűnék között,

körülöttem kavargott, hatalmas falakat, várkastélyokat,

épületszörnyeket, ősállatokat formázott az örökké kavargó,

zizegő, nyughatatlan homok. Hátamon fekve figyeltem

a szállongó, elhibbanó porszemeket és elképzelni sem tudtam

ezt most ki éli át? Ő? Esetleg valamelyik heteronima,

akik bennem élnek, vagy én, mégis én, de akkor mi van

Tányával, Lénával, Masenykával, a törzs tagjaival,

az öregemberekkel? Szél-cserzett arcuk

ráncaiban bujkál az idő,

nyírfakéregből faragtak karácsonyra Tányának

egy kis csónakot, amelyiken talán el is mehetnénk innen

távolabbi, boldogabb vidékre. Nem volt világos

levegőben, vízen? Mi lehet az öregasszonyokkal,

szemük villanása megzabolázza a múltat,

fogatlan szájuk éneke tenger, sásból font tálkában

hozzák a nagy, vörös, érett málnaszemeket.

Mi van velük? És mi van a sértődött sámánnal,

aki nem tudta megbocsátani nekem, hogy

az ultraszeptil legyőzte a lázat, erősebb volt

az a semmi, kis bogyószerű, fehér pasztilla,

mint az ő hatalmas varázstudománya, hát persze hogy

nem hihette el mindezt, praktikákra, varázslatokra,

rádióm és ketyegő zsebórám mágikus erejére gyanakodott.

Emlékszem, amikor megszólalt a rádió,

Vivaldi, Bach, Mozart, Csajkovszkij zene áradt,

ijedten hátralépett, elsápadt, remegni kezdett,

idegesen kezdte keresni a fák között, a málnavészben

bujkáló zenészeket, de a muzsika mindezek ellenére

tetszett neki, s amikor megszakadt és oroszul kezdett

híreket darálni egy kellemetlen, recsegő férfihang,

indulatosan dobbantott. “Parancsold vissza a muzsikásokat! –

sziszegte. – Még nem fejezték be a csodálatos zenéjüket.”

A zsebórámat viszont őszinte ámulattal figyelte,

láthatólag nem értette mire való, képtelen volt felfogni

az idő mibenlétét, hiába próbáltam, primitíven

elmagyarázni neki, sértődötten fordult el, legyintett,

füléhez tartotta az aranyórát és hallgatta ketyegését.

Arca átszellemült, mint egy kisgyereké, fekete bogárszeme,

amely addig tőrként kutatott bennem, csillogni kezdett,

egy végeérhetetlen pillanatig igazán olyan lett,

mint egy ámuldozó kisgyerek. Mi van vele?

És mi van az énekmondókkal, a nyírfa-fehér arcú,

fekete hajú lánnyal, aki olyan csodálatosan énekelte nekünk,

hogy a medve, mindenek dacára mégiscsak leszáll az égből,

eljő közénk, velünk marad, megsegít minden bajunkban

és nem is hagy el soha többé, mancsát áldóan terjeszti fölénk.

Egyedül fekszem a homokon, hallgatva a homokszemcsék

örök-egyforma zizegését és pörögnek félig hunyt

szemem előtt, elveszett világom elpusztíthatatlan képei,

s amikor, feladva a reményt,

kétségbeesetten hunynám le szemem,

meglátom a horizonton úszó, kicsiny, nyírfakéreg csónakot,

Léna evez, egyre gyorsabban közelednek felém,

puhán siklik a csónak a levegőben, és Tánya kicsiny, piros

kendőjével lelkesen integet. Megmenekülök?

2. Repülés a nyírfakéreg csónakon

Repültünk a nyírfakéreg csónakon.

Elmosódtak távolságok. A tavon.

minden konkrétnak tűnt, megfoghatónak,

érintés közelbe került a holnap.

Tánya piros kendője észrevétlen,

vörös madárként szállt, pörgött a szélben.

Hittem elérjük még a túlsó partot

Túlélhetjük az utolsó kalandot.

De felriadtam. Ellobbant az álom

Visszafogadott elhagyott világom.

Léna mellől, sátrunkból kipillantva,

ráláthattam a sárga domboldalra

A hold szűrt fényében látomások,

önfeledten kerengtek a leányok.

Felsírt Tánya, azonnal tovatűntek,

visszaadva lenge testük a fénynek.

Tovább aludtam. Újabb álmok vártak,

ajándékai a tomboló nyárnak.

Forogva égi, halálos körökben,

tudtam nincs hova menekülni innen.

S ha mégis jönnének az idegenek,

együtt írnánk az elvesztett verseket.

Versbe tűnnének a bokrok és a fák,

Rímekbe menthetnénk Szibériát.

3. Menekülés. A víz

Hajnalban, mikor újra felriadtam,

kimászva a sátorból, lesiettem

a folyópartra, és megigézetten

néztem a fehéren tajtékozó vizet.

Rémálmaim képei jártak bennem,

ketté válott a nyírfakéreg csónak,

a levegőben úszva menekültünk,

a homokpaloták is leomoltak.

Azt se tudtam hol vagyok? Deliráltam.

A homokszemcsék zizegő zenéje,

ez az őrült, vad, monoton, suttogás

sem halkult el, sőt felerősödött.

A folyóvízbe ugrottam előle,

de elkísért a hullámok közé is.

Eszköz vagyok egy vak szándék kezében,

tehetetlen és öntudatlan eszköz.

Legszívesebben menekülnék innen,

el Tahitibe, Vénusz szigetére,

Hamletet játszhatnám Mirandolina

teátrumában, vagy Oidipusz királyt,

verseket írhatnék a többiekkel,

az én útvesztőiben kereshetném

magam, kiteljesítve költészetem,

ahogyan jövendölte Ricardo Reis,

feltámaszthatnám hulló ifjúságom,

üvegvilágból elszántan kitörve,

idézhetném fel tékozló kalandunk.

De nem tehetem! Itt van Tánya, Léna.

A sorsukért mégis felelős vagyok.

Nyugtalanítók a háborús hírek.

Kurszki katlanban fordult a szerencse.

A partraszállás sem késhet örökké.

Miután villámgyorsan lerohanták

fél Európát, bombázták Angliát,

ostromgyűrűben fuldoklott Pétervár,

horogkereszt uralta a világot –

a németek kezdenek kifulladni…

Megjósolhatatlan végül is mi lesz?

S én itt vagyok a tajgában, egyedül.

Egy rádióval, egy vándorló törzzsel,

egy asszonnyal és egy kislánnyal, kiket

a legjobban szeretek a világon.

Hiszem, hogy leszáll az égből a medve,

nem kapnak el éber politrukok.

és nem jelent fel senki sem a törzsből,

nyugvópontjára juthat életünk.

Úszom a Tavda áttetsző vízében

Nem az a kérdés vagyok, vagy nem vagyok,

hiszen vagyok, de mit kezdek magammal,

sivatagban, nyírfakéreg csónakon,

az idegenek érkezését várva?

4. Amikor feketerigó ragadta el reményünk

„Halott vagyok, meg fogok halni!” –

jósolta a sámán sötéten,

kerülve közben tekintetem.

Nem volt képes megbocsátani,

végül is hírneve forgott kockán,

presztízsét rombolta sikerem,

az a semmi kis fehér pasztilla.

Idegesíthette zsebórám is,

megejtőn éneklő rádióm.

Nem értette működésüket,

De egyre inkább rádöbbenhetett,

hogy egy kis fehér pasztilla miatt,

a szerepe kerül végveszélybe!

Hihette, hogy a helyére tőrök,

befolyásolni akarom a törzs

hozzá lojális, hű tagjait,

hogy átvehessem a vezetést,

végképp megrendítve hatalmát.

Ezt képtelen volt elviselni,

de rettegett a nyílt harcoktól is.

Nem sejthette erőm határait,

hogy mikre is lehetek képes,

integritásom védelmében?

Hát gyors halálommal példálózott,

remélve, hogy hiszek a babonákban.

De kinevettem. Eltorzult arccal,

tajtékozva rohant a fák közt.

„Semmit nem lehet jóvátenni!” –

mondtam Lénának. Nem értette.

“És mit csinálunk, ha feljelent?

Fizesd le, zsebórád tetszik neki.”

„Azt hihetné, ő az erősebb! –

legyintettem reményt vesztetten –

és végképp eláshatnánk magunk.

Ne feledd, hogy a sorsunk bezárult,

innen sehová nincsen hova menni.

Végképpen foglyul ejtett a tajga.

Szibéria túszai vagyunk.”

Hosszan néztünk a sámán után.

Hűtlen feketerigó ragadta el,

csőrében menekítette reményünk

és ha megjönnek az idegenek,

változtathat-e jelenlétük

a helyzetünkön? Megmenthetnek-e?

“Akkor ezek olyanok, mint a

gyógyfüvek?” – tért vissza a sámán

és békülékenyen vigyorgott.

Nem zavarta már a pirula,

elbűvölte órám ketyegése.

A feketerigó is visszatért,

fejünk fölött fütyült az ágon.

A vers közvetlenül a „Ricardo Reis, Szibériában” című ciklus előtt található egy külön füzetben, melynek egyes lapjait édesanyám rajzai díszítik. Valamikor 1944 nyarán keletkezhetett. Léna nagymama emlékezett a nyírfakéreg csónakra is, amit mama kapott ajándékba, s amely oly fontos szerepet játszik a versben. Telepes rádiójuk azon a nyáron kezdett végleg elromlani, hol megszólalt, hol nem, „talán végleg kimerült, mint mi!” – sóhajtott Léna nagymama. – Már nem hallgathattuk folyamatosan a híreket, s zenét se, nagyapádon pedig (a Reis ciklus ismeretében már világos, miért!) – magyarázza Léna nagymama – a kimerültség, a fáradtság, sőt mit tagadjuk az őrület jelei mutatkoztak, de a fantasztikus vers, ami hol a sivatagban történik, hol a levegőben, miközben kopognak körülöttünk a napi hírek, pedig a rádió néma, ma is elsodor, s visszahozza annak a sorsfordító esztendőnek a hulló hangulatait. Akkor már néha gondoltunk a hazatérésre is, de még semmi nem volt világos. Fogalmunk sem volt mi lehet Szentpéterváron, nem is sejthettük mikor és hogyan ér véget a háború. Hát utaztunk a nyírfakéreg csónakon, miközben ő, mint kiderül Ricardo Reist és csapatát várta… Hát nem tudom, nekünk akkor erről egyáltalán nem beszélt, ezek szerint lettek volna titkai előttünk? Ez megdöbbent engem, kislányom. Azt, hogy mennyire rajong Pessoa és heteronimái kötészetéért, jól tudtam. Egy időben elkezdett portugálul is tanulni, hogy eredetiből fordíthassa.  Készülő, izgató, fantasztikusan érdekes fordításait rendszeresen felolvasta nekünk. Jól emlékszem Pessoa, saját nevén írt Kálvária című, gyönyörű szonett-sorozatára. A titokzatos módon eltűnő Sebestyén királyról, a portugálok azóta is visszavárt nemzeti hőséről, vagy a rózsakeresztesekről írt bizarr, de megkapó verseire. De ez ugye, egy, az viszont, hogy az utolsó háborús évben, a tavaszi, zöldbe robbanó tajgában vándorolva, ő, egy, ráadásul nem is létező, Pessoa által kitalált költőt várt, méghozzá Polinéziából, Tahitiből, minden esetre legalábbis szokatlan, hogy ne használjak erősebb kifejezést. Nem, én Ricardo Reisnek szentelt ciklusát nem ismertem, teljes egészében. A hiábavalóságok könyve kivétel. Egyik gyönyörű fordítására a Kálvária VI–ik stációjából, viszont ma is emlékszem. Figyeljed. – És kilencven egynéhány éves nagyanyám fejből idéz. –

Távolról jöttem, s az arcomba van írva

Épp oly ködös, mint összeférhetetlen

Módon egy másik, messze lény profilja,

Cáfolva hitvány, mai sziluettem.

Valaha én nem Boabdil, csupán

Utolsó puszta pillantsa voltam

Amely megült a vesztett Granadában,

Odafagyott kép, sima indigóban.

Most császári bánata vagyok annak,

Aki voltam, távoli önmagamnak –

Saját elvesztett kincsem én vagyok.

S az út mentén, mely a Kétesbe lépked

Kis-glóriás napraforgói égnek

Az országnak, mely bennem rég halott.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

De Ricardo Reisről és társairól nem esett szó. Ráadásul, jegyzeteiben (mert néhány lapon nagyapám felvázolta a Ricardo Reis ciklus szerkezetét és a tahiti kommuna, költő- és írószereplőiről is vázlatokat készített! rajzokat is!) van más furcsaság is. Most veszem észre, hogy Borgest is idekeverte, aki egyáltalán nem kitalált heteronima, sőt! Ő azután igazán élő személy volt, a század egyik nagy, egyik legkiválóbb költője és prózaírója. Nagyapád szerette és fordította is a verseit és a novelláit. De, hogy egyáltalán mit keres ő, és az amerikai horror szerző, a fantasy, a kísértethistóriák halála után hihetetlen népszerű mestere, Howard Phillips Lovecraft, a heteronimák csapatában, Ricardo Reis költői kommunájában –, kommentálta nagymama a margóra írt széljegyzeteket, ahol nagyapám felsorolja a ciklus szereplőit, mintha regényt tervezne a líra Tahitin alapított falanszterében – egészen egyszerűen rejtély? – Tatjána Bogdanova

(A DIÁ-hoz Fekete Zsolt fotóját használtuk fel)