Tüdejében félelem szűkült, amit idefele a vonat zakatolása csak egyre erősített, / De most testének melegében egy pillanatra fellágyult minden: / A csillagok rideg tekintetei elhalványultak, / És lehámlott róluk az elégetett fák vöröse.

trónfosztott szűz távolodik / már mint a valóság, hajnal / ban bartók bélával táncol az / árnyék, krízis a népdalban nép / és dal szárnyaszegetten, leplezi / leplét álma a fénynek minda / zonáltal, bántja szabó lőrin / cet járma a társadalomnak, / nincs többé bosszú és áldott / hála se nincs már, látszat lát / tat szemmel törvényt írni / a télről, mégse lehet nyáron / mert nincs hó zongora mellett

akkor is dúsak a lilaakácok, ha / menetszél éget, és / lenn a sok mályvacukor már / izzik a nyárson. // kirándul szerdán, a térképen, úgy / veszi észre, mi várja délen, / mennyi tó, mennyi hal / papírra nyomja

a fájás akár egy tájseb mindössze / elrontja a látványt a test könyörtelen / rekultivál az emlék megszökik kering és / újra hasznosul gazdáját vesztett képzet

Körben ültök, tekintetetek a tintahalaké. / Megosztandó mélytenger. / A semmitmondás oszló cápatetem, / cafatjai a mondatokba sodródnak.

netán keringésbe áll, / foglyul esik egy fagyhalott / aszteroidaöv mögött, // tőle pont teleszkópnyira / a napciklusonként szűkülő / termékenységi sáv.