Szarka Károly regényrészlete

Részletek

(Bach Máté felvétele)

Szarka Károly 1984-ben született Mosonmagyaróváron. Író, kulturális újságíró, szerkesztő, a Nyugat-Magyarországi Egyetemen diplomázott. Idén Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjban részesült.

Az én hibám

– részlet –

Fecske hunyorog, szemébe süt az erőtlen, kora tavaszi nap, elfordítja a fejét, előveszi a zsebéből a telefonját, megnézi, mennyi az idő.

Nem kell parázni, erre gondol, de azért sűrűn kapkodja a fejét jobbra-balra. Hárman állnak a park közepén, a tér szinte üres, a szemközti étteremből sem látni ide, takarják őket a fák, ha meg valaki mégis észreveszi őket, nem gondolhat semmi rosszra. Három cigarettázó fiatalt láthat csak, akik valami komoly cégnél dolgoznak, ott lóg a nyakukban a névvel és fényképpel ellátott belépőkártya, attól komoly a cég.

Fecske néha tényleg nagy embernek érzi magát, mióta ezt a kártyát megkapta. Semmivel össze nem hasonlítható érzés, ha valaki emeletek, folyosók és termek között grasszálhat, benyithat bárhova, mindezt úgy, hogy csak megragadja a nyakában himbálózó kártyát, odacsippenti az ajtó melletti érzékelőhöz, az ajtó kinyílik, és neki nyílik ki, csak neki, holmi próbaidős újoncoknak, állásinterjúra érkezőknek vagy látogatóknak véletlenül sem. Az udvarra is lemehet, sőt kiléphet az utcára, és nem kell külön visszakéredzkednie. Igaz, a szabályokat be kell tartania, neki is végig kell telefonálnia ötven percet minden órában, és az ő szünetei is legfeljebb tízpercesek lehetnek.

A belépőkártya persze nagy felelősséggel is jár, ha valaki elveszíti, tízezer forintot kell fizetnie. Mi kerülhet vajon tízezer forintba egy ilyen kártyán? Talán az érzés, gondolja Fecske, igen, nyilván az érzést kell megfizetni.

Amióta a call centerben dolgoznak, soha nem csináltak még ilyet, de most elkortyoltak egy-egy korsó sört ebéd után, és egy-egy vodkát is lecsúszott a sörök mellé.

Fecske néhány slukktól kellemesen ellazul, aztán szórakozottan kullog Hubertusz és Verona után, nézi az ablakokon megcsillanó délutáni napfényt, az erkélyeket, az egyik ház fölött egy daru emelkedik a magasba, recsegés, ropogás, puffanás, olyan erősek a zajok, mintha bombáznának. Ő persze nem tudja, milyen az, amikor bombáznak, ahhoz túlságosan későn született. Az ő korosztályának nem kell félnie bombázástól. Nem a bombázástól kell félnie.

Beérnek a call centerbe, pillanatokon belül a fejére kerül a headset, kedélyesen elcseveg az első ügyféllel. Végre nem csak értékesítek, gondolja, nem egyszerűen csak eladok, hanem beszélgetek is. Élvezi, végre élvezi, vagyis próbálja élvezni, de legalábbis közel kerül valami olyasmihez, amit élvezetnek lehet nevezni. Ezt az érzést kereste, ezt az érzést kellene keresnie minden telemarketingesnek.

Csend.

Fecske egy pillanatra nem tudja eldönteni, mi történik, az ügyfél, akivel beszélt – a hangja alapján egy fiatal nő –, talán letette a telefont. Vagy nem tette le, és vonalban van még, csak nem szólal meg. De vajon miért nem?

Fecskének fogalma sincs, mit mondjon, megkérdezi, hogy vonalban tetszik-e még lenni, a nő felel, hogy igen, Fecske meg hadarná tovább a begyakorolt marketingszöveget, mert most már nincs kedve beszélgetni. Nincs ereje megszólalni. Fel kell tennie a következő kötelező kérdést, és nem tudja, hol tart.

Kinyomom a telefont, fut át az agyán a gondolat, senkinek sem tűnne fel. Mármint a nőnek a vonal túlsó végén igen, de a csoportvezető vagy a minőségellenőr talán nem venné észre. Ki kell nyomni, Fecske ujja már lendül, de a nő váratlanul megszólal, mintha percek teltek volna el.

– Nem veszek maguktól semmit.

Fecske végre fellélegezhet, visszanyeri nyugalmát, megkérdezi, miért nem szeretné megvásárolni a hölgy a terméket, ez egy kivételes akció, mindössze a postaköltséget és a csomagolási díjat kell fizetnie, maga a termék ingyen van, semmi kötelezettség. A nő nevet.

Miért nevet vajon, mi lehet ebben olyan vicces.

Csésze úr, aki a szomszédos munkaállomásnál ül, jelentőségteljes néz rá. Észrevette, gondolja Fecske, tudja, ennyire látszik rajtam, hogy szétcsúsztam. Eszébe jut, hogy ez az egész olyan, mint egy valóságshow, a kamerák mindent felvesznek, a minőségellenőrök az összes beszélgetésüket rögzítik.

Izzad, leveszi és megtörli a szemüvegét. Szomjas, az asztalon álló ásványvizes üveget nézi, a rózsaszín címkét, a rózsaszín kupakot. Csak oda kell nyúlni érte, megfogni, lecsavarni a kupakját, és inni néhány kortyot. Néhány kortytól jobban leszek, gondolja. Valamiért mégsem bírja megmozdítani a kezét.

A szomszédos box felé néz, Csésze úr irányába. Telefonál ő is, közben csóválja a fejét. Csésze úr észrevette, most már biztos. Belekortyol a csészéjében lötyögő kávéba, ezzel pedig vét a szabályok ellen, mivel a munkaállomásoknál csak zárt üvegből lehet inni. A csészéje mintha nagyobb lenne, mint általában, és mintha bele akarna esni a feje a csészébe.

Fecske tekintete a két sorral előtte ülő Veronára téved, vagyis Verona lábaira, éppen kibújik a cipőjéből, törökülésben helyezkedik el a kényelmetlen széken, és úgy telefonál tovább. Hiába beszélnek egyszerre harmincan a teremben, Fecske hallja, hogy Verona mit mond, egy pillanat türelmet kérek, ezt mondja, és hosszú, kínos percek telnek el. Az ügyfele kérdezhetett valamit, és ő nem tud válaszolni. Fecske érzi rosszul magát helyette, az ő arcát égeti a szégyen.

Kibírhatatlanul meleg van a call centerben, és ezek az idióták az ablakot sem képesek kinyitni. Fecskéről ömlik a víz, kalapál a szíve, nem bír megmozdulni. A nő a telefonban valami olyasmit magyaráz neki, hogy nem szokott telefonon keresztül rendelni semmit, mert ha szüksége van valamire, megveszi a boltban, ott láthatja a terméket, a kezébe veheti, megtapogathatja, különben is mekkora baromság postán küldeni borotvát, ez az egész biztosan átverés.

– Nem átverés – mondja Fecske, és rögtön érzi, hogy megemelte a hangját. – Nem átverés – ismétli meg, reményei szerint valamivel halkabban. – Eddig minden kedves ügyfelünk elégedett volt vele.

Fecske tudata mintha kezdene kitisztulni, megragadja végre az ásványvizes üveget, és elkezdi csavarni a kupakját, de valószínűleg rossz irányba csavarja, mert sehogy sem akar lejönni. Csavarja, csavarja, semmi. Körbenéz, a tenyere is nedves az izzadságtól. Végre lecsavarja a kupakot, és kortyol egyet.

Most már nemcsak Csésze úr néz rá, hanem Hubertusz és Madléna is, és egyre többen a közeli boxokban ülők közül. Tényleg megemelte a hangját? Vagy az ügyfél beszél olyan hangosan, hogy kihallatszik a headsetből? Nem, ez hülyeség. De többen is mosolyognak és nevetgélnek, olyan a call center, mint egy felbolydult méhkas.

Fecske kapkodja a levegőt, szeretné kinyitni az egyik ablakot, de vonalban van, és most különben sem lenne képes felállni. A nő a vonal túlsó végén újra megszólal.

– Na jó, küldjön egyet.

Csoda történt, gondolja Fecske, megköszöni a vételi szándékot, elhadarja az üzleti feltételeket, aztán a nő megakasztja, megkérdezi, hogy ha nem tetszik neki, lemondhatja-e.

Fecske hadarja a szokásosat, vagyis hogy meg lehet szüntetni a szolgáltatást.

– Magyarul le lehet mondani – erősködik a nő, de Fecske és kollégái nem mondhatják ki a bűvös szót. Megszüntetni a szolgáltatást, ehhez kell ragaszkodniuk.

Amennyiben jelzi nekünk, hogy elégedetlen a termékkel, vagy egyszerűen csak nem kíván többet vásárolni belőle, kérésére megszüntetjük a szolgáltatást, és onnantól kezdve nem küldünk több csomagot. Ezt mondja, vagy legalábbis ezt kellene mondania, lehet, hogy már el is mondta, lehet, hogy csak akarja, de a nő közben megköszöni, és mégsem kéri a terméket.

A hangja fölényes, már-már lekezelő, most megint nem lehet eldönteni, hogy nevet-e vagy sem, de inkább olyan, mintha nevetne, mintha tényleg kinevetné Fecskét, aki feleslegesen telefonált neki, időt pazarolt rá, hogy meggyőzze, majdnem sikerült is eladni neki egy borotvát, aztán mégsem.

Nem végezte jól a munkáját. Felesleges a munkája.

Elköszön, de addigra a nő már leteszi a telefont. Kristóf sétál el a sorok között, csoportvezetői hatalma biztos tudatában, annak minden szigorával a kissé szétesettnek tűnő csoportot figyeli, Fecskére pillant, tekintetében mély megvetés ül.

Az egész terem zsibong, és ez nem az a szokásos duruzsolás, mint amikor mindenki végzi a dolgát, telefonál, ismertet, kérdez, értékesít és adatot rögzít. Most mindenki nyugtalan.

Mindenki Fecskét figyeli, Fecskén nevet vagy Fecskére haragszik, kiderülhetett valami szörnyen kínos, történt valami végzetes, valami visszafordíthatatlan, már mindenki tud róla, csak ő nem. Nyílik az ajtó, Pentelei jelenik meg, az arca gondterhelt, baj van, valami szokatlanul nagy baj, egyenesen Fecske felé tart, Fecske szíve kalapál, a szemüvegén lecsorgó izzadságcseppektől homályosan lát.

Pentelei végül elsétál mellette, rá se néz.

Ki kell mennem, mondja Fecske, vagy csak gondolja. Hiába nem telt még le az ötven perc, hiába van még messze a hivatalos, tízperces szünet. Szerencsére marad annyi lélekjelenléte, hogy a szünet idejét jelző stoppert elindítsa. Összenéz Hubertusszal, aki bólint, és pár perc múlva követi.

Fecske a folyosón, a kávéautomata előtt guggol, Hubertusz előtte áll, kétszer olyan magasnak tűnik, mint máskor.

– Szerinted észrevették? – kérdezi Fecske, és az egész teste remeg.

– Micsodát?

Hubertusz közelebb hajol, most egészen kicsinek tűnik, és olyan, mint egy rajzfilmfigura.

Fecske mély levegőt vesz, lassan fújja ki. Akkor ezek szerint nem vették észre. Nem derült ki. Nem derülhet ki.