Nem láttad? Tegnap átment a városon egy piros autó, egy nyugati kocsi, egy márka! Pont a lépcsőházunk bejáratánál ücsörögtünk a fiúkkal, amikor feltűnt a menő kocsi. Mindannyian felálltunk, és elkezdtünk rohanni a főutca felé. Olyan hangja volt, hogy beszarsz. Nem ilyen Trabantpöfögés, meg Wartburgberregés, hanem mint egy versenyautó, úgy szólt. Mély és hangos volt, betöltötte az egész környéket.

Egy anya, ölében a gyerekével, furcsán nézett rám, ahogy magamban beszéltem. Észre se vettem, hogy mellém értek. Többet kéne aludnom – folytattam tovább magamban. Nem lehet, hogy éjjelente az erkélyről bámuljam a belsőudvart, vagy órákig csak forgolódjak az ágyban. Próbáltam a környék minden apró részletét megjegyezni, hátha vissza kell majd térnem, de feladtam. Elképzelni se tudtam, hogy mitől fáradtam el annyira, hogy szinte elaludtam a villamoson. A Hungária körútnál ismét felnéztem a falra, tényleg ott állt a felirat.

Zúgott a fejem, a nyelvemmel óvatosan megtapogattam a helyét, még zsibbadtan is érzékeny volt. A számban keveredett a fájdalom és a fertőtlenítő íze, köptem egy nagyot, piros lett tőle a hó. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek! Összegörnyedve indultam vissza az állomásra. Fel-alá járkáltam a hosszú peronon, amikor áthaladt egy tehervonat az állomáson, számolni kezdtem a kocsikat. Negyvenkettő jött ki, a mozdonnyal együtt negyvenhárom.

Akkor vette csak észre, hogy a padló, ami a gyenge fényben addig nem is igazán került a látóterébe, fekete és fehér, négyzet alakú kőlapokból áll, melyek szimmetrikusan, váltva helyezkednek el a talpa alatt, mintegy meghatározva, hogyan is lépjen, ha lépni akar. Nem volt biztos abban, hogy az ajtó, ahol áll, az az ajtó-e, amin be kell kopogtatnia. Izgalom fogta el, hogy beengedik-e egyáltalán, hiszen ő – nem tudta már félresöpörni ezt az érzést – nem egészen az, akinek gondolja magát.

Mintha már ott toporogtak volna azt várva, hogy mikor nyernek végre bebocsátást, két sárga lepke röppen be a konferenciaterembe. Nyomukban a kert zajai. Különféle vízhangok. A locsolóé, ahogy köröz és spricceli a vizet. Nem messze egy szökőkútban is zubog a víz. Béke járja át a szívemet. Az előadót már nem hallom, gondolatban így szólok magamhoz: Réka, jó helyen vagy. Egy lehetséges valóság képei úsznak a képzeletembe. Nyári tópart, visítozó gyerekek, főtt kukorica illata. Félálomban a tóparton ülök egy fehér műanyagszékben, fölöttem szomorúfűz és ecetfa lombja hullámzik a szélben.

A szállásom felé egyre több kidobott fenyőfa hevert a járdán. Az egyik kupac mellett, amikor leguggoltam bekötni a cipőmet, megcsapott az ismerős fenyőillat. Letörtem egy vékony ágacskát, és egészen a kapuig morzsoltam az ujjaim között. Gyantás lett a kezem, de nem bántam. Mire felértem a bejárati ajtóhoz és elővettem a kulcscsomómat, addigra már elhatároztam, hogy ezt az első objektumot feltétlenül ALKALMASNAK fogom jelenteni.