István vett egy drónt. Kamerát szerelt rá, hogy légi felvételeket készítsen. Ez a drón a majális nagy látványossága és kedvenc játékszere, reggel óta itt röpköd a fejünk felett. Én is a csodájára jártam, reptettem egy kört az erdő felett. Én egy picinyke kamerával felszerelt poloskát szeretnék.

Semmi, semmi értelme, de azért se retusálom magam a képből. Ha lenne cigim, volna ürügyem ácsingózni, kávéért viszont nem futhatok vissza, még elillan. Oldalvást biccentett fejjel nézelődöm.

Szóval miért is ne lehetne legalább egyszer a nyomorult sárkánynak szurkolni, akinek így, hét fejjel, még belegondolni is rémisztő, milyen nehéz lehet az élet bármely, mindenki más számára könnyen abszolválható momentuma, mint mondjuk fogat mosni vagy akár csak tüsszenteni egyet, arról nem is beszélve, hogy melyik fejével csókolná meg a királykisasszonyt, ha amúgy nem volna szemérmes és félénk.

Az ember, akiben egy cseppnyi nyomozóvér, egy csipetnyi detektívszenvedély vagy csak egy kevéske kíváncsi hajlam is van, ilyenkor persze megkérdezhetné, hogy mégis mi a fene köze lehet egy teljesen átlagos festékszagnak egy kisfiú szerda délutáni erekciójához.

Olyan szettben táncol, mintha fürdőruhában lenne, ezt mondta. Húzom tovább a térképet, egyre dühösebben, már száguldanak az országok a képernyőn, Dominikai Köztársaság, Bahama-szigetek, aztán már nem is látom, csak lököm, lököm magam alatt a földgolyót, mint a rollerező kisgyerek. Az Északi-sarkon áll meg alattam újra.

Apám orvosi táskájának ánizspálinka, kézfertőtlenítő és szappan szaga van, régi poros szag, szeretem. Az jut eszembe, amikor apám gyerekkoromban meghallgatatta velem a saját szívdobogásom, előveszem az összecsavart sztetoszkópot, a fülemre illesztem, hideg, az érzés ugyanaz, mint gyerekkoromban, a hallgatófejet a köpenyem alá dugom, a szívemre szorítom.