Egyforma fekete harisnyát viseltek és sötétszürke szövetkabátot. Sötét hajuk egyformán a fülük mögé tűrve, súrolta a vállukat. Egyikük egy szögletes dobozt tartott két tenyere között. Szótlanul nézték a síneket, aki látta őket, azt hihette némák. Csend vette őket körül. Nem fenyegető, nem áthatolhatatlan, de, mint a víz, idegen közeg.

Mint háborúban a békésen állomásozó hadtestet a lesből támadó ellenség golyózápora, olyan váratlanul érte a vad szél, amely nyomban azután, hogy kilépett, lesöpörte a sapkát a fejéről és messzire sodorta.

Álmában is a lépéssort ismételgeti, ezért fáradtan ébred. Ez többször nem fordulhat elő, keres valamit, amitől annyira elfárad, hogy nem álmodik. Teniszezni kezd, vagy kosárlabdázni. Akkor nyerte meg valójában a játszmát, ha a győzelemmel nem foglalkozik, amikor csak a jelenre összpontosít.

Earlt megszoktuk. Ő maga volt az ismerős és állandó. Nem a szokások szerint cselekedett, hanem a szokást cselekedte, mindenes lévén, akinek semmi dolga nincs. Magányos embernek tűnt. Senki sem tudta, van-e egyáltalán még hova hazamennie, vagy azt is csak megszokta.

Jobb keze le volt engedve az erkély korlátja mögött, baljával a vasrúdba kapaszkodott. Egyik ujján domború, lazúrköves pecsétgyűrű, mutató- és középső ujja között cigaretta füstölgött. Apró, szigorú szemét, mely alatt petyhüdt zacskó fityegett, fürkészve szegezte Lucira. Végigjáratta tekintetét az asszonyon, kutató fölénnyel időzve el, csukott szájjal, szótlanul, majd pökhendi fintorral, beszívott ajakkal pöfékelte ki a füstöt csorba és hegyes fogai között.

Mindig imitálok, azt játszom, hogy boltos vagyok, könyvelő, kurva, író, azt játszom, hogy író vagyok, mindig lóg a kezemből a ceruza, folyton tollas a kezem, mert Isten megjelöli, ezt gondolom már akkora koromtól kezdve, amikor még nyalogatni tudom csak a tollakat, meg szétrágni, Isten megjelöli a kezem, ez is csak szerep, a fejemben történik