Az írás a Fiatal Írók Szövetsége Krúdy-impró projektjének részeként készült.

Az utolsó összeggel együtt egy levél is jött, hogy befejezheti. Nincs több megbízás. Ha lesz, jelentkezem – állt a levélben angolul, és neki rossz érzése lett, amely átkísérte a határon, aztán elővette, valahányszor névtelen levele jött az évek során. Egy idő óta nem gondolt rá. Úgy hetven után. - Kaland volt – mondta, mint annyiszor az évek során. Amíg meg nem kapta az új megrendelést. Lisszabonba szólt, azzal, hogy a Rossio sarkán a régi bár pultjában várja az újabb utasítás. Széttépte, de minden sorra emlékezett. A megadott nap reggelén, mintha már rég megbeszélte volna magával, elindult.

Az írás a Fiatal Írók Szövetsége Krúdy-impró projektjének részeként készült.

Másnap öt körül cigiszünetet kért. Az épülettömb sarkáról megleste a hivatal kijáratát, várt. Néhány perc múlva kilépett a lány és elindult a kávézó irányába. Hasonló, térdig érő szoknyát viselt, mint előző nap. Bizonyára hivatali egyenruha lehet. Tamás gyorsan elbújt és a fal mellett visszaosont az asztalokhoz. Firkantott valamit egy könyvbe, majd Szindbád asztalára helyezte. Néhány másodperc múlva a lány meglepetten emelte fel a könyvet.

Az írás a Fiatal Írók Szövetsége Krúdy-impró projektjének részeként készült.

Az történt ugyanis, hogy a veje elszökött a lányától, és összeállt egy szegedi nőcskével, méghozzá a mágnás mozgóképszínház-tulajdonos Sükösd Álmos lányával. Aba Sámuel, akinek Kálmán uram szerint csak a véletlen folytán egyezik a neve egy régi magyar királyéval, olyan alávaló bitang, hogy előbb újdonsült apósjelöltjének, Sükösd Álmosnak a bizalmába férkőzött, majd részvényes is lett Álmos úr egyik mozijában.

Szabó Krisztina és Szabó R. Ádám rotterdami levelesládája

A Wilheminaplein-nél hiányzott egy múzeum a felsorolásból, a hangminőség is kicsit másnak tűnt, és valahogy az egészből áradt az az érzés, amikor az ember egy új ismerősének először látja az érettségi fotóját, a forma ugyanolyan, de a részletek teljesen másak. A következő logikus következtetés, természetesen, nem az volt, hogy a metróvezető esetleg egy régi hangfájl-listát töltött be induláskor, és ezért szól olyan idegenül ismerősen a máskor megnyugtatóan rutinos felvétel, ezt ugyanis megelőzte az a gondolat, hogy itt most velünk épp a múltba robog a metró.

A rágóra bámultam Fip ujjai között, aztán a szoborra. Az előbb még semmilyen képet vágott, csak meredt maga elé, ahogy a szobrok szoktak, de most úgy látszott, mintha könyörögve nézne. Mintha az lenne az arcán, hogy tényleg kurva nehéz nagylábujj nélkül egyensúlyozni a talapzaton, plusz még a gyerek is rátehénkedik, hát tegyük már meg, hogy segítünk. A szemébe néztem, ingattam a fejem, de már tudtam, hogy tökmindegy, megzápultam én is, úgyhogy bólintottam, és még közelebb léptem a szoborhoz. - Én tartom, te meg ragasszad, jó?

Tibi arcát figyeltem. A nagy és erős Tibi majdnem elbőgte magát. Látszott rajta, hogy még mindig bele van zúgva Szabó Bogiba, aki viszont most Németh Dodinak, a körzeti orvos kisebbik, de már gimnazista fiának a csaja. Még én is láttam kézen fogva flangálni őket a faluban. Azt persze nem tudom, hogy Tibi igazat mondott-e, amikor egyszer azt mesélte, a kezéről csapta le Bogit az a pénzes bunkó. – Nem is tudom, ki terjeszt ilyen hülyeségeket? – szólalt meg Lala, és felült a pad támlájára.