Attól tartottam, ha véletlenül belelépek, kificamíthatom a bokámat, vagy akár a lábamat is eltörhetem. Akkor napokra is a pincében ragadhatok étlen és szomjan. Az egész ház hangszigetelt, ha eltörném a lábamat, hiába ordítanék, valószínűleg senki nem hallana meg.

A muskátli tehát mindegy. Régen, egy pályaudvaron megállt a vonat, leszállt róla egy lány, és izgatott léptekkel indult egy fiú felé, akinek a szeme könnyes volt a várakozástól, és a karok kinyíltak és bezáródtak egy-egy háttájon.

Lekapcsolták a reflektorokat. A mocskos folyosók tovább várakoztak az elkerülhetetlen pusztulásra. A bagoly felrepült a korlátról, és eltűnt az éjszaka sötétjében. A patkány egy csatorna felé iramodott. Az utcák ugyanolyan kihaltak és némák voltak, mint korábban. A padon alvó szakállas férfi fogatlan szájából sárga nyál csöpögött.

Én magam csikóként tanultam bele a munkába. Tizenhat évesen már önálló kubikos voltam. A vállam kiszélesedett, a karom megnyúlt, a hangom pedig vastag lett, olyan keveset beszéltem. Bakancs, vászonnadrág, felhajtott ujjú fehér ing: ez lett az öltözetem. A többiek először csendben körberöhögték a nagy Tarpai idióta kisfiát.

Ülök a vasúti átjáró melletti korláton, lóbálom az egyik lábam, görcsösen próbálok lazának látszani, ez az utolsó nap a nyárból. Tizenhárom vagyok, muszáj melltartót hordanom, pedig nincs is mellem. Ha kihúzom magam, az anyámtól lopott ing kiemeli a széles vállam és a vékony derekam.

Úgy éreztem, mégis tudok valamit, egy picit különleges vagyok, nem az az átlagos szürke senki, akinek a menőcsajok be akarnak állítani. Élveztem, sőt, imádtam.