Emlékszem, akkor mondtad először, szeretlek. Az ajtóban álltam csinosban – éppen értem jöttél –, és kivettem a táskámból a Végtelen tréfát, azt talán nem vinném magammal a randira. Utoljára akkor, amikor a vitorláson leültél mellém. A vállamra tetted az állad, együtt lapoztuk a Normális embereket. Körülöttünk a teljes baráti társaság, őket jobban érdekelték Tihany körül a hajók.

Nem jött, pittyegett a telefonom. Le fogok merülni. Szempilláimat tépkedik a hollók. Nyúzott vagyok, oldalamra fekszem. Reggel el kell hagynunk a házat.

Csak akkor bújtam elő, amikor már percek óta olyan csend volt a tízágyas szobában, mintha mindenkit elvezettek volna. A többiek az ágyaik végén ültek, és döbbent arccal figyelték a csomagoló Csongort, akire az azonnali hazazsuppolás büntetését szabta ki a Lágerführer. Ennél nagyobb csapást akkor tényleg nem tudtunk elképzelni.

Apám egy bal sarokban gunnyasztott, két napig.

A térde az arcában.

Minden testrésze összekavarodott, ezen a helyen a térdet a homlokkal, a talpat a háttal téveszted, a száj alig mozog.

Fogdának, jobb napokon áristomnak nevezte, itt vette észre, hogy sovány, az átlagnál sokkal soványabb.

Ebben a kvantumvilágban semmi sincs úgy, ahogy azt korábban megszoktuk. Amíg valamilyen fondorlatos úton-módon bele nem nézünk a dobozba (tehát belém), addig egyszerre tekinthetjük a macskát élőnek és holtnak is. Mivel én igazából mégsem vagyok egy doboz, hanem ember vagyok, belém nézni nem is olyan egyszerű.

Ne pazaroljuk bolygónk véges erőforrásait olyan tárgyak előállítására, szállítmányozására, tárolására és értékesítésére, amelyek sem gyakorlati, sem élvezeti hasznot nem képviselnek. Anya beparázott, amikor a rádióban meghallottuk az új törvényt.