Már napok óta a nyomomban volt valaki, mindenhová követett, de sohasem titokban, ez volt benne a legfélelmetesebb. Eleinte azt hittem, csupán véletlen, hogy felfedeztem egy ismerős arcot a tömegben, de aztán rá kellett jönnöm, hogy szó sincs véletlenről, ugyanaz a szakállas férfi volt, tetoválással a nyakán.

Az asztaltársaságnak is rendeltünk, a tálca végül egész terebélyessé vált, öt Borsodi, négy Keserű – a megye nemzeti itala –, két szatmári szilvapálinka – a megye másik nemzeti itala –, egy Unicum – a magyarok nemzeti itala – és három csomag ropi sorakozott rajta. Hegyaljai, természetesen. Én nyaláboltam föl. A többiek a felső szinten ültek, és amint feltettem a lábam a lépcső első fokára, ismerős hangot hallottam oldalról.

A temetőben olyan érzésem támadt, mintha egyszerre több száz temetést hirdettek volna meg ugyanarra az időpontra, és mindenki a megfelelő szertatást keresné éppen. Persze választhattam volna egy másik időpontot is, mégis azt gondoltam, hogy nem találhattam volna jelképesebb időpontot elbúcsúzni a várostól és a Hercegtől is. A minisztériumi ember azt mondta, hogy amint végzek az épületekkel, szabad lehetek, de előtte még mindenféleképpen üljünk le átbeszélni a dolgokat. Mindig is gyűlöltem ezeket az üljünk le, beszéljük át helyzeteket, mert többnyire mindig az lett a vége, hogy egy visszautasíthatatlan ajánlatra kellett látszólag örömmel rábólintanom.

Ahogy tanultuk, futottunk, be a nádasba, a szúnyogok közé. Ott aztán hasra vágódva lapítottunk, míg el nem múlt a veszedelem. Mindenki tudta, hogy arra mi is ráfázunk, ha a Paszternákot megbüntetik. Mikor a kocsi elhajtott, kézbe fogtuk a kapát, feltápászkodtunk, elsőnek az öreg Zsuzsa, végül sorban mind kimásztunk a gazok közül. Csak az Imola maradt lenn, a Gecitemető. Aki akkor látta először a kísértetet.

Régen járhatott a lakásban, mert eléggé áporodott volt a levegő, a folyosón cipők és ruhák voltak ledobálva, de közel sem volt akkora rendetlenség, mint amilyen például a Herceg szobájában szokott lenni, Anita, úgy ahogy volt, ruhástól leroskadt a kanapéra, és becsukta a szemét, azt hittem egyből el is alszik. Már éppen meg akartam volna fordulni, és kiosonni, amikor megszólalt: Várj még, ne menj el! Hozz nekem egy kis vizet, csak egy pohárral! – mondta könyörgő hangon. Nem a színpadon vagy, nem kell előadnod magad, anélkül is értem! – válaszoltam.

A történet vagy inkább tanmese arról szólt, hogyan szelídítik meg az elefántokat, a lényeg, hogy kiskorukban egy erős kötelet kötnek a lábukra, amit hiába próbálnak elszakítani, nem tudnak, sokáig kísérleteznek a szabadulással, de egy idő után belátják, hogy a kötél erősebb náluk, később hiába nőnek meg és lesznek sokkal erősebbek, elég őket a régi módon kikötni, mert eszükbe se fog jutni, hogy akár el is szakíthatnák. Mi ebből a tanulság? – kérdezte a Herceg. A tanulság az, hogy ne legyél elefánt! – nevette el magát az apja.