SzIF Online

Vándorló könyvespolc 25.

Mán-Várhegyi Réka, Papp-Zakor Ilka és Szil Ágnes, a közelmúlt JAK-kendő díjasai, pályájuk legizgalmasabb szakaszában vannak. A második, harmadik köteteket jegyző alkotók munkái általában a szerző, a szerkesztő és a kritikus számára is fókuszban lévő, fontos szövegek. Az írás magabiztossága, a saját hang megtalálása, a tendenciák kirajzolódása vagy éppen a besorolhatatlanság, a hivatásos értelmezőnek olyan hívószavak, amelyeket épp mert kötelező sallangok, be kell vetnie. Ám ettől függetlenül, a szöveggel bíbelődés izgalma ebben a pályaszakaszban érzékelhető a legerőteljesebben.

 

A három kötet, a díjtól eltekintve, abból a szempontból is összevethető, hogy bennük az identitással való foglalkozás is rendre terítékre kerül. Mán-Várhegyinél a feminista életvezetési stratégiák, az első generációs értelmiségi lét állapotainak visszaidézése, a kilencvenes évek sok szempontból jellegtelen, átmeneti közegének nosztalgikus újraélése, Papp-Zakornál a haza idegenben való megteremtésének gondolata, az imaginárius víziók szövegbe építése, Szilnél pedig a hangjukat nem hallató, perifériára szoruló rétegek és típusok, a kilátástalanság, a némaság csapdájában vergődő figurák ábrázolhatóságának kérdése állnak fókuszban. Arról nem is beszélve, hogy Mán-Várhegyi Réka és Papp-Zakor Ilka köteteiben a poszthumán, disztópikus víziók, átváltozások is igen produktívan jelennek meg, teszik jellegzetessé prózai világukat.

 

„…feje tetejéről a talpára Hegelt…”

 

(Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy, Magvető, 2018.)

                      

Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy című regénye, ha nagyon akarjuk, a Boldogtalanság az Auróra-telepen című novelláskötet folytatása. A szerző és hősei kedvenc, életvitelszerűen belakott, jól ismert terepe, Békásmegyer. A városrész itt, mint egy szociológiai terepmunka célja és értelme jelenik meg, a szubkulturális miliőként felnagyított csodás helyként, ami a regény egy pontján őrült disztópikus vízió helyévé is lesz.

 

A Mágneshegy széttartó, mellérendelő szerkezetében kaleidoszkópszerűen villannak fel képek a karakterek életéből. A középpont és főhős nélküli regény alakjai a kilencvenes évek pesti egyetemi életének szándékoltan papírmasé figurává satírozott karakterei, egy szociológus kutatócsoport tagjai. A láthatóan tudatosan önéletrajzira hangolt szereplő, az oktatási hendikepjeit leküzdeni siető, külsejével és intellektuális felvértezettségével örökké elégedetlen egyetemista Réka, bizonytalanul csetlik-botlik a kilencvenes évek fővárosi értelmiségi közegében. Csodálata tárgyai az Amerikát megjárt Börönd Enikő, aki a nyugat friss szelét hozza, és az unalmas, motiválatlan, mindkettejükkel szerelmi viszonyba keveredő, kissé parvenü Bogdán Tamás. A Mágneshegy láthatóan nem kíván nemzedéki regény lenni, közös életérzést megfogalmazni, mégis visszahozza a rendszerváltás utáni évtized semmilyenségét. Dögunalmas konferenciák, belterjes, sehova sem vezető értelmiségi viták: a nagy változások izgalma és ígérete után a hirtelen rájuk törő apályban egzisztáló figurák életét még a kataklizmákat szimbolikusan bejelentő toposz, a félelmet és izgalmat egyszerre kiváltó természeti jelenség, az obligát napfogyatkozás (az a bizonyos 1999-es) sem tudja kibillenteni. Hiába is fordulnak az emlékek közt kutató hősök mégis ehhez a kereskedelmivé váló csillagászati jelenséghez, hogy megtalálják magukat az ezredforduló atmoszférájában és érzeteiben: a napfogyatkozás valójában ugyanolyan semmilyen, mint az egész évtized, nem lehet igazi változás határa, minden folyik tovább a maga megszokott útján.

 

Mán-Várhegyi regénye, miközben persze történeteket mesél el, valójában fragmentumokból építkezik, hirtelen vágások, villanások, a jelenetek, a gesztusok, a benyomások, az apró részletek fontosabbak, mint a nagy narratívák. Ebben a formában tud a szöveg a legjobban teljesíteni, mert a nagyobb struktúrák szintjén, ahogy a nyelvi kidolgozottság terepén is bőven akad gyengébb mozzanat, erőltetett momentum és mondat. Világos, hogy a feminizmuson, a női hangon, azon, hogy van-e az irodalomnak neme, sokat morfondíroztak annak idején. Nem az a baj, hogy Réka rajongása tárgyához, Enikőhöz is ezen rágódva közeledik, még csak nem is a szándékosan naivra hangolt elbeszélő belső monológjaival van a gond. Most, húsz évvel túl e dispután, a mondatok sokszor anakronisztikusan hangzanak, egy visszahozhatatlan létállapot félbe maradt reliktumai. Szóval, miközben a jellemábrázolás okán persze helye van ezeknek a részleteknek, olykor kicsit sok belőlük, fáradttá, erőtlenné teszik a máshol sodró lendületű, magát nagyon is olvastató szöveget. Egy kicsit több irónia sokat használna, nagyot tudna dobni az ehhez hasonló mondatokon: „Egy ilyen regényben megszólaló női hangnak, mondom, alaposan meg kell küzdenie azért, hogy eljusson addig, hogy értelmesnek tekintsék.” (81.)

 

A konferencia előadásokról, az értelmiségi lét parttalan imporduktivitásáról, ami különösen ironikusan hangzik az alkalmazott tudományok, ez esetben a szociológia és a kilencvenes évek Magyarországán parázs viták közepette meghonosodó kulturális antropológia esetében, egészen elképesztően vicces jelenetek sorjáznak egymás után. A tudományos előadássorozat szünetében a női WC-ben a szellentésével figyelmet keltő kutató, a félárú strandbelépőre ácsingózó, a szekciók után a strandon a posztkádári beidegződések kicsinyes lábvizében magukat áztatni vágyó figurák ismerős, nagy nyelvi erővel megformált alakok. A történetet pedig mesterien foglalja keretbe egy hasonlóan kelet-európai módokon és tempóban „elfoglalt” firenzei nemzetközi konferencia. Arról nem is beszélve, hogy a kilencvenes évek értelmiségi diskurzusainak főbb vonalait, olvasmányait, egy nemzedék dilemmáit ugyanezzel a szelíd megértő távolságtartással tálalja az elbeszélő. A jelenség esszenciája Bogdán Tamás Békásmegyeren zajló „roppant” fontos, ám mind az olvasónak, mind a kollégáknak érthetetlen kutatásainak fontossága. Félreértés ne essék, a regényben elővezetett intellektuális munkák komolysága elvitathatatlan, ám a hétköznapi butaságok, az akadémiai szférában is meglévő korlátoltságaikra kellő öniróniával rálátó szereplők belső monológjai igazán üdítően hatnak a sok metodológiai és teoretikus vita kellős közepén.

 

Akkor, amikor végképp elszomorodnánk a szerelmek, válások, árulások és megalkuvások helyzeteitől, egy talán nem is olyan váratlan fordulattal, a szerző első kötetének témáit folytató szép gesztussal, a történetet átviszi egy izgalmas békásmegyeri disztópia betéttörténetébe. A Mágneshegyről minden erénye ellenére összességében mégis az mondható el, hogy a széteső szerkezet néha nemcsak szándékolt hatásait tudja betölteni. Sokszor ez a nagy forma kiesik a szerző és talán a szerkesztő kezéből is. Eltekintve a valóban csupán kevés elütéstől, szerkesztési hibától, nagyobb baj, hogy a szigorúbbra, feszesebbre húzott, esetleg lényegesen meghúzott szöveg gondosabb munkába vétele még emlékezetsebbé tette volna az összképet. Mán-Várhegyi Réka regénye izgalmas, ha nem is hibátlan darab, bár nem olyan erős, mint a Boldogtalanság az Auróra-telepen. A kritikus most nem óhajtja elpuffogtatni az obligát fordulatot, hogy az író a „kisformákban egyelőre jobban teljesít, a regényhez még érnie kell”. Valójában nem gondolja, hogy egy novelláskötet és két regény után általánosíthat, mindenesetre hiszi és reméli is, hogy nem ez a regény lesz a pálya csúcsa.

 

 

„Őrjöngő bárány az üres lakásban…”

 

(Papp-Zakor Ilka: Az utolsó állatkert, Kalligram, 2018.)

 

Papp-Zakor Ilka első kötete, az Angyalvacsora kitűnő negatív utópisztikus vízióival, az emberi és az állati szféra problémamentes átjárhatóságának mintázataival keltett figyelmet. A hasonlóan kiváló Az utolsó állatkert a borgesi felvetést, a Képzelt lények könyvében is vázolt mitológiát, a világot benépesítő létező és nem létező, a humán társadalmakkal izgalmas határátlépéseken keresztül találkozó fajok faunáját a lehető legtermészetesebb univerzumként, a róluk szóló mesék nyelvét anyanyelveként kezeli.

 

A feszes ritmusú, kiválóan szerkesztett gyűjtemény 17 novellájában a helyzet mindig ugyanaz. Az emberi világ sokszor lokálisan is beazonosítható: erdélyi, partiumi, kolozsvári, finn, budapesti helyszíneken járunk, ám ez igazából mindegy, mert minden mesét áthat a sötét és felkavaró, meglepő, és szarkasztikus posztapokaliptikus, poszthumán hangulat. És mindegy azért is, mert a geográfiai konkrétságok ellenére végül mindig történik valami mágikus, jobbára az, hogy a bennünk vagy rajtunk kívül lakó démonok, állatok, növények, tárgyak, egyszer csak megjelennek, átalakulnak, transzformálódnak, hatással vannak az emberi világra. Az abszurd, a groteszk és a logikai implikáció teljes hiánya olyan módon természetes közege e szövegeknek, hogy az első néhány történet után már meg sem lepődünk semmin. Elfogadjuk, hogy olyan otthonosan csusszanunk át egyik világból a másikba, mint annak idején a szürrealisták legfontosabb akcióikban. Mindezt az első novella (És ne vigy minket) szűkszavúan ám annál magától értődőben így fogalmazza meg: „[M]inden új ismeretség halálfélelemmel és az öldöklés képével kezdődik, hiszen mindez teljesen természetesen következik a körülmények és kultúránk logikájából…” (12.)

 

Egyetlen vonással megrajzolt konfliktus, egyetlen meglepő, váratlan momentum, a legtöbbször ennyi elég és szinte mindig működik is Papp-Zakor történeteiben. Eközben persze nem csak erről van szó, a címadó sztori alatt olvasható alcím is a válogatás egy különálló darabja: A cinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában. A gesztus az egymásban folytatódó, emiatt végtelenül nyitott, ám végül mégis önmagukba záródó univerzumokba lépést is jelezni kívánja. Miközben a történeteket benépesítő növény- és állatfajok kalandjait várjuk, a köztes-európai térség identitást letapogató kérdéseivel is szembeülünk. A kötet felütésében például így: „És, habár a hajnal már régen elmúlt, feje fölött most mégis malacrózsaszínben játszott a kelet-európai ég.” (És ne vigy minket, 15.) A Himalája-só című próza szüzséjében néha kissé szájbarágósan fogalmazódik meg mindez: „Barátnőm tehát az identitásomról óhajt többet megtudni.” (53.) Ám a kelet-közép-európai sorsokon, a gyökereken, transzilvanizmuson morfondírozó hősnők sztoriján sokat dob, hogy egy baráti vacsorán a menüként feltálalt hal feltámad, életre kel és végül levitálni kezd a szobában.

 

A szürreálisnak és a gyökerek keresésének ez az egyértelmű együttes felvállalása a gyűjtemény kitapintható szándéka: a Jura Gagarin című szöveg valódi témája csak látszólag az apa mellkasát díszítő széncinke-tetoválás, valójában egy apa és külföldön élő fia találkozásának történetét a nyelvvel elvesző identitás megkapóan szép rajzaként tálalja. A Baglyok a lakásban a 19. századi klasszikus unheimlich próza (Poe-novellák, gótikus rémregények stb.) origóiból, vagy éppen a szintén ismerős horrorfilmes alapszituációból, a szomszéd lakásban zajló titokzatos eseményekből indul ki, hogy az infernális, titokzatos, váratlan megőrülés képzeteit, hagyományait mozgósítja. A Történet anyámról, a téglaszínű mozdonyról szellemes Metamorphoses-átiratként is működik. „Anyám mozdonyra emlékeztet, mert masszív és erős, a szemei pedig a szemüveg mögött akkorák, mint a reflektorok. Néha elképzelem, ahogy szikrát szórva rohangál a hegyek között…” (43.) A Kísértettörténetben egy antropomorfizálódó lakás veszi át az uralmat a humán szféra és a történet felett is. Az anyát gyűlölő hős freudi mintázatokban fordul inkább a felette a hatalmat fokozatosan átvevő otthon felé. Az anya eltemetésének jelenete a Papp-Zakor nyelvére annyira jellemző részletező, szenvtelen leírás remek példája: „Az arcán és a kezén a bőr azokra a filléres, pókhálóvékony, zizegő műanyagzacskókákra emlékeztetett, amilyeneket a bevásárlóközpontok zöldség-gyümölcs osztályán kapni. Amikor végül eltávozott, bele kellett fektetnem egy gödörbe, amit rosszul, azaz meglehetősen kényelmetlenre ástam ki.” (162.)

 

A novelláskötet annyira nem is meglepő tetőpontját az Egy virágkertészet szolgáltatja: a történet hőse egy fájdalmas szakítás utáni poszttraumás állapotban különböző virágfajokat kezd szülni. A poszindusztriális, poszapokaliptikus popkultúra fogyasztói persze láttak, olvastak már hasonlót, ám a szöveg ereje nem is az alapötletben, hanem annak roppant szórakoztató és természetes nyelvi megformáltságában rejlik. Ez a könnyed magabiztosság a világ vége utáni szituációban magányosan bolyongó hősről szóló zárlatában (Az utolsó állatkert) mutatkozik meg leginkább: „A szendvicsautomata még működött egy darabig, a savanyú, véznácska fűben settenkedő állatok pedig okkersárgák voltak, és elégedettek, nem hiányoztak nekik az ország addigi lakói…” (179.)

 

A szereplők és tárgyak természetes módon járnak át egyik szövegből a másikba. Nincs azon mit csodálkozni, hogy a halott macskájáról, mint élőről történeteket mesélő nő a kelet-közép-európai cinizmusról tudományos dolgozatot író figurával jár furcsa haláltáncot. (A cinizmus sora Kelet-közép-Európában)

 

A kötet meggyőző transzhumán gesztusai, miközben kétségtelenül e próza legjobb pillanatai, egyben sokszor Papp-Zakor világának Achilles-sarkai. A kutyává változó feleség (Lajka) történeténél, az elidegenedő, kiüresedő intim kapcsolatok plasztikus leírása ide vagy oda, felmerül a gyanú, nem válik-e ez a szisztéma egy idő után öncélúvá, kiszámíthatóvá.

 

Papp-Zakor Ilka új gyűjteménye az Angyalvacsora erős kezdését magabiztosan, hasonló erővel folytató darab, bár az abszurd és a groteszk forma jól láthatóan otthonos, nagy magabiztossággal elővezetett kozmogóniája után izgalmas lenne látni tőle egy másik irányt is.

 

 

Békési élet

 

(Szil Ágnes: Életünk legszebb napja, FISZ, Hortus Conclusus, 52., 2018.)

 

Szil Ágnes második prózakötete szikár, szomorú, kíméletlen és olykor brutális novellák gyűjteménye. A két részre tagolt válogatás első egységben állat- és anyagnevek, néha arkhék adják a kivétel nélkül egyszavas címeket. A szövegeknek kétségkívül van lokális identitása, a békési városok és utcáik, az azokat összekötő utak jól felismerhetően szerepelnek a szövegekben. Mégis kevésbé a jól kalibrálható célú poétika (L. Závada Pál, Grecsó Krisztián, Darvasi Ferenc, Szilasi László, Miklya Luzsányi Mónika, Miklya Anna stb. prózája) jegyében születtek, kevésbé a viharsarki kilátástalanság történetei, sokkal inkább egy általános kivetettségé. És még csak az sem mondható, hogy Szil novellái kizárólag a szegénység, az elesettség történetei lennének. Mindenképpen a szomorúság történetei, a befejezettség, a lezárás, az elengedés meséi: házasságok válsága, válások, a kapcsolatok felbomlása, a szeretteink, emberek, állatok, tárgyak elvesztése állnak a szövegek középpontjában. A részvét, az emlékezés sztorijai pedig olykor annyira szívfacsaróan, pátoszt nélkülözően érzékenyek, hogy az a kizárólag közhelyes és hétköznapi szituációk sorát is képes elmozdítani, felkavaróvá tenni. A nézőpont, az elbeszélőé pedig minden érzékenysége mellett annyira távolságtartó, hogy az a legkevésbé sem kelti a közhelyesség látszatát.

 

A kutyája brutális feláldozására emlékező gyerekelbeszélő például az őt meggyilkoló szegény iskolatársak kilátástalan életét, mint a lelket megnyomorító körülményt írja le roppant távolságtartóan: „Mindannyian a beteg szegénység kottázhatatlan nyelvét beszélték, de most még azt sem: ott álltak, olcsó cipőjükben, az olcsó cipőjük felett a bokavillantós nadrágban, seszínű hajjal, és várták, hogy mikor verik meg vagy engedik el őket.” (Kutya, 9.) Szil az életképek mestere, lakonikus kompozíciói a klasszikus modernség rövidtörténetről szóló elképzeléseinek is probléma nélkül megfelelhetnének. A sztorikat egyetlen probléma, az ahhoz, annak megoldásához vezető út, az apró, finom megfigyelések uralják. A Patkány című próza konfliktusa például pusztán a szerelme kislányára féltékeny asszonynak a gyerek játékát megcsonkító aktusa. A tett és a következmények olyan megszokott sablonok, amelyeket könnyű lenne átcsúsztatni a semmit mondás irányába, mégsem ez történik, épp a mondott nyelvi minimalizmus miatt.

 

Ahogy Papp-Zakor Ilka novellái is megfelelnek a ciklusba rendezhetőség igényének, hisz szereplők járnak ki-be a szövegekben, úgy Szil elbeszéléseiben is felbukkannak ugyanazok az alakok. Ez a kimunkált struktúra magába záródó szerkezetet hoz léte, e koncepciót szolgálja a történetek időkezelése is. Szil Ágnes prózáinak időviszonyait a teljes szabadság jellemzi: nagy részük a jelenben, a közelmúltban játszódik, egyes szálak azonban a 20. század elejéig érnek. A magyar félmúlt kataklizmái finoman és áttételesen megjelennek ugyan, ám e kisprózák általánosságai (megcsalás, árulás, elhagyás, árvaság, széthulló családok, nyomor) egy, még a történelmi narratívák által meghatározottnál is erősebb dokumentarizmus felé mozdítják el a szövegeket. A történelemnek ugyanolyan szerepe van, mint a viharsarki identitásnak: diszkréten lebeg a próza körül, ám sokszor csak illusztratívnak tűnő szerepe mégis meghatározó jelenlét. A Bivaly című novella például a kádári akolmeleg miliőjét egy odavetett félmondattal dolgozva, szűkszavúan, mégis tűpontosan így járja körül. „Már fogalmazta az aznapi jelentést, amelyet ceruzával körmöl majd, a petróleumlámpa mellett, spirálos szélű kockás papírra, és valamelyik hétköznap este adja majd át Dobozi nevű összekötőjének a szokott és biztonságos helyen…” (25.) A talán egyetlen kivétel A Magyar Király című novella, amely a Monarchia széthullása körüli időktől kezdi mesélni a huszadik századon átívelő családtörténetet. A címben szereplő vendéglátóipari egység megszerzésének és elvesztésének történetei nagyon markánsan válnak a közép-európai sorsokat sűrítő életkép puzzle-darabjaivá.

 

A kötet témái mindig a novellától elvárható biztonságos végeredményre, a csattanóra építenek, ám ezek a fordulatok is lakonikus minimalizmusukkal jellemezhetők leginkább. Az unalom, a köznapiság fordulatai, a kötődések, kapcsolatok, hiányok és űrök, gyávaságok történetei azok a témák, amelyeket tényleg könnyű a giccs tartományába mozdítani. Ezt a csapdát ez a válogatás mindig szépen, bár sokszor éppen hogy csak elkerüli. A Nyúl (Macska) című novella felső középosztálybeli férje a bejárónővel csalja az asszonyt, a feleség eközben a szeretőjéhez utazik Hollandiába. Mindenki hazudik mindenkinek és önmagának, mégis mindenki tud mindent: mindezt a hősök belső monológjaikban üdítő természetességgel narrálják, nem küzdenek, nem siránkoznak, csak elfogadnak.

 

Ez a melankolikus rezignáltság teszi jellegzetessé az Életünk legszebb napja darabjait, különösen a kötet második ciklusába válogatott prózákat. E módszer talán legjobban sikerült példája az Istenbarma című kis életkép, amely tökéletes Pacsirta-hommagé. A diplomás, ám a családi panelbörtönbe, a kisvárosi létbe belepunnyadt hősnő eseménytelen életének szomorú, ám pátoszt nélkülözően apatikus rajza mindent tud a szenvtelenség poétikájáról. A Jó kilátás pedig, az amerikai minimalizmus legjobb pillanatait idézve, olyan cselekmény nélküli állapotrajz, amelynek egyetlen célja, hogy egy családanya napirendjén keresztül valljon a rutinba fulladt élet reménytelenségének otthonosságáról.

 

Szil Ágnes prózái a kelleténél talán kevesebbszer élnek az irónia eszközeivel, kilóg a sorból, ámbár remek a című történet, amelyben valóban meglepő fordulatként a kicsit unalmas, geek, programozó, egyetemista karaktere végül egészen szellemes Shakespeare-szonett átirattal lepi meg magát és az olvasót is. Míves, átgondolt, jól komponált gyűjtemény Szil Ágnes második prózakötete, bár úgy tűnik, a második rész hosszabb szövegei helyenkénti túlírtságukkal rontják az összhatást.

 

Kovács Krisztina, 1976-ban született Békéscsabán. Irodalomtörténész, kritikus.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva