egy kedves ismerősöd megkérdezi, mennyi / szeretetet bír el egy ember?, nem válaszolsz, / csak mosolyogsz, noha azt gondolod kapásból, / hogy bármennyit, a kérdés sokkal inkább az, / mennyi szeretetlenségtől nem omlasz össze, /vagy meddig bírod egyáltalán szeretet nélkül

Előttünk Gigi itteni szőlőjéből való bor. Minden egyes pohárral egyre jobbnak tűnik. Megkérdezem, mi az, amit meg lehet nézni még a régi Orsovával kapcsolatban. A kolostort említi. Hogy valaki az első világháborúban a dombon harcolt (vagy meghalt?), ezért alapították később. De nem értettem jól. A háború végével kapcsolatban sajnos amúgy sem állunk egy oldalon.

Ausztrália furcsa hely. Mindig megdöbbentenek hatalmas, nyílt térségei, fölötte a végtelen éggel és az életet adó, egyben perzselő napfénnyel. Ott valahogy minden élettelibb, az ételek, a vadvilág és az óceán is. Ugyanakkor van benne valami baljóslatú is; mintha bármelyik gyönyörű élőlény bármikor lecsaphatna rád, megölhetne, és a végén nem marad belőled más, mint a poros csontjaid.

Szilágyi István nyitott, kísérleti regényformában, a rá jellemző finom motivikus hálóval átszőve fogalmazza meg a bűn meghatározásának és megítélésének fontos kérdéseit. Teszi ezt egyrészt történeti jelleggel, a boszorkányperek hagyományára tekintve, másrészt pedig az egyetemes emberi távlatában gondolkodva.

Ez nem az a feszült képsor, aminek a végén / vér folyt. Itt nincs semmi látnivaló, / itt minden olyan megszokott. / Ez a cirmossá szelídült bengáli tigris, /és ez az az ember, aki felnevelte ezt a hiányt.

Attól tartottam, ha véletlenül belelépek, kificamíthatom a bokámat, vagy akár a lábamat is eltörhetem. Akkor napokra is a pincében ragadhatok étlen és szomjan. Az egész ház hangszigetelt, ha eltörném a lábamat, hiába ordítanék, valószínűleg senki nem hallana meg.

Nem is csak az, hogy mennyire nem higiénikus, / de az éjszaka százlábúi is mozgolódnak, / ki-be járnak. Árnyszövők, nyirkos testű, / sokkos halak, angolkák. / Prenatális alaphelyzet. / Fog nélkül harapók, húsodon élnek.

Purosz Leonidasz tudósítása a XII. Véneki Alkotótábor harmadik napjáról.

Purosz Leonidasz tudósítása a XII. Véneki Alkotótábor második napjáról.

Purosz Leonidasz tudósítása a XII. Véneki Alkotótábor első napjáról

Marian McAlpin történetén keresztül Atwood sajátos női tapasztalatokról, az észrevehetetlen hétköznapi elnyomásról és korlátozottságról beszél, ugyanakkor a felszabadulás és a harc tapasztalatáról is ír. A regény bemutatja a nemtől független felnőtté válás kijózanító valóságát is, amely elválaszthatatlannak látszik a házasság intézményétől.

A muskátli tehát mindegy. Régen, egy pályaudvaron megállt a vonat, leszállt róla egy lány, és izgatott léptekkel indult egy fiú felé, akinek a szeme könnyes volt a várakozástól, és a karok kinyíltak és bezáródtak egy-egy háttájon.