Vida Gábor prózája

Én mindenkit eltemetek, mondta a lelkész. Megkeresztelek és megesketek mindenkit, aki hozzám fordul. Két karját széttárta, olyan volt az arca, mint egy filmben a hadifoglyoknak, amikor előjöttek a bunkerből, és lassan a tarkójukra tették a kezüket. Hány oldal legyen, kérdezte, a hadnagy mutatta, egy és egy kicsi. Az írógép kattogni kezdett, a hadnagy rágyújtott, a vitrinhez lépett, és a könyvek gerincén silabizálta az aranyozott betűket. Idegenkezűségnek semmi nyoma.

538_20160824165711.jpg

 

Tovább

„Aztán vagy visszhangzik az, vagy nem”

Az idén két gyerekkönyv jön, az egyik, az első pár hete meg is jelent, ez egy felezőnyolcasban írt, tizennégy Cinből (fejezetből) álló, nagyon szépen illusztrált verses meseregény. Az erdélyi gyermekirodalmi hagyományokat követi, néhai Bajor Andor és Veress Zoltán nyomdokain lépegetve. A másik gyerekkönyv decemberben jön az Orpheusznál, Pesten, ez a már említett Piros autó lábnyomai a hóban. És egy száz haikuból álló haiku-kötet is előkészületben van már, gondolom, hogy ez is megjelenik az idén. De a nagy munka, az a Vargaváros, több éve dolgozom rajta.

537_20160823100217.jpg

 

Tovább

Viharsarki mozaikok

Az első és az utolsó novella (a névelő nélküli Hely és a határozott névelős A hely című írások) keretezik a kötetet. A záró fejezetben az addigi egyes szám első személyű narrátort felváltja egy kívülálló, harmadik személyű elbeszélői hang, amely jelzi a kötet élményanyagától való, jó értelemben vett reflektív távolságot, azt a pozíciót, amely felől szemlélve érvényesen képes megszólalni az elbeszélő. Ez a távolság azonban nem a kisvárosi élményanyag elutasításával zárul, éppen ellenkezőleg: a határozott névelő jelzi a bizonyosságot, a felnőtté válással együtt a határozott hely megtalálását is.

536_2016082390157.jpg

 

Tovább

Próza

Vida Gábor prózája

Én mindenkit eltemetek, mondta a lelkész. Megkeresztelek és megesketek mindenkit, aki hozzám fordul. Két karját széttárta, olyan volt az arca, mint egy filmben a hadifoglyoknak, amikor előjöttek a bunkerből, és lassan a tarkójukra tették a kezüket. Hány oldal legyen, kérdezte, a hadnagy mutatta, egy és egy kicsi. Az írógép kattogni kezdett, a hadnagy rágyújtott, a vitrinhez lépett, és a könyvek gerincén silabizálta az aranyozott betűket. Idegenkezűségnek semmi nyoma.

Interjú

„Aztán vagy visszhangzik az, vagy nem”

Az idén két gyerekkönyv jön, az egyik, az első pár hete meg is jelent, ez egy felezőnyolcasban írt, tizennégy Cinből (fejezetből) álló, nagyon szépen illusztrált verses meseregény. Az erdélyi gyermekirodalmi hagyományokat követi, néhai Bajor Andor és Veress Zoltán nyomdokain lépegetve. A másik gyerekkönyv decemberben jön az Orpheusznál, Pesten, ez a már említett Piros autó lábnyomai a hóban. És egy száz haikuból álló haiku-kötet is előkészületben van már, gondolom, hogy ez is megjelenik az idén. De a nagy munka, az a Vargaváros, több éve dolgozom rajta.

Kritika, esszé

Viharsarki mozaikok

Az első és az utolsó novella (a névelő nélküli Hely és a határozott névelős A hely című írások) keretezik a kötetet. A záró fejezetben az addigi egyes szám első személyű narrátort felváltja egy kívülálló, harmadik személyű elbeszélői hang, amely jelzi a kötet élményanyagától való, jó értelemben vett reflektív távolságot, azt a pozíciót, amely felől szemlélve érvényesen képes megszólalni az elbeszélő. Ez a távolság azonban nem a kisvárosi élményanyag elutasításával zárul, éppen ellenkezőleg: a határozott névelő jelzi a bizonyosságot, a felnőtté válással együtt a határozott hely megtalálását is.

Költészet

Bognár Péter verse

A hangosbemondó doboza por, / a rácsozata poros, alul, ahol / a vezeték belemegy, ilyen / nagyon finom, fúrt téglapor pihen, / óra végén dallamcsengő, akkor / kirezeg a lukból néhány szem por, / és a műanyag lambériára / meg a villanykapcsolóra szállva / csillog.

Kinder

Ayhan Gökhan meséi

Még ilyen is volt egyszer, két rózsaszín banán. Egyszer minden volt, sárga metrószerelvények égen lógása, lihegő padlovak zebracsíkozása, minden volt egyszer, mondom, minden volt egyszer, még egyszer nem mondom el. (...) egyszer volt minden, egyszer minden volt, mondom, két rózsaszín banán, egyszer volt hol, hol nem.

Kinder

Hozott anyagból dolgozom

A mese jó, nagyon jó, egyszerre nagyon könnyű és nagyon nehéz. Kezdetben könnyű, aztán nehéz. Ez benne a jó. Nagyon jó mesét, vagyis történetet írni, mondani. Írni jobb. A mese jutalomjáték. A vers öncsonkítás. Normális ember az előbbit választja. Egy ideig véletlenül egészen normális voltam.

© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva