Kutyák csaholnak / szájkosaras gazdáikon, / kitchen-stricik, futtatják otthon az élesztőt. / Egy néni szerint csak kitalálták. / Szezámmagos, csípős rémmese.

Csak akkor látunk tisztán a világra, ha sikerül felülemelkedünk a személyes traumáinkon. Ez jutott eszembe, ahogy a februári-márciusi lapszemlére válogatni kezdtem az anyagot. Ez a megállapítás magában foglal egyrészt egy nagyon erős igényt, egy élhető, belakható világ igazolásáét, másrészt jelzi a veszélyt, hogy a személyes traumák árnyéka mögül majdhogynem lehetetlen kimászni.

Lapjaira metszed az embert, / gerincénél összekötöd, / átnyálazod, mint annak a rendje, / te már bontva érkeztél, / nem hagyod, hogy bepiszkolja kezét / Bármi, amit magadnak akarsz.  // És mit ne akarnál magadnak? 

Csak ülni a Dobó téren, nézni a lemenő nap fényét, élvezni az apró örömöket, elvegyülni a helyiek között, életre szóló barátságokat kötni, minden egyes levegővétellel belélegezni a történelmet, mert ez Eger. Olyannyira tetszett a város feelingje – az is lehet, hogy a minaret szűk csigalépcsőjébe beszorult a lelkem egy része –, hogy minél tovább szerettem volna élvezni.

De nem baj a szar, na, így autentikus, hogy a szajkó még a szobádba is utánad ment, megnézze, milyen tornácos felhőket festesz, csúcsíves keresztboltozatú szélapszisokkal. A gallyakat talán itt szedtük össze, vagy egy héttel később, abban a bükkösben. Nagyon köhögős hét volt, bogáncs ment a torkomba, mondta, pedig az én torkom fájt. Az egészet a könyvre fogom fogni. Ő a festményre.

A Görögországban 1967-ben hatalomra került katonai diktatúra / ókori filozófusokat is betiltott. / A tankönyveket is átírták. / „Istent a halak iránt érzett féltő gondoskodás vezérelte, / amikor úgy / döntött, hogy a jég / lebegjen a vízen". / Ez egy kémiakönyvben szerepel. / Most nyár van, más kegyelmek működnek.

Engem nem zavar az ősz haj. A szakállam még feketével átszőtt. Ötvennyolc éves vagyok, ötvennyolcban születtem. Ötvennyolc vers van a hajdani, első füzetemben. Nem vagyok nyűgös. De szeretem a hisztis franciákat. Ötvenen túl megtalált a nyugalom. A permanens olvasás.

Ne gondolj rá, hogy a hidegtől sápadt fodrok gyűlnek / szemed alá, hogy áthallatszik mások éjszakája. Ne gondolj rá, hogy épp most felejtenek / el, amikor valaki épp megszületik, valaki először írja le a k betűt, valaki először érez / benzinillatot, amikor egy író épp megelőzi a korát.

Nem is tudom, hány napja már, hogy először megjelentek. Egy darabig még húzkodtam a strigulákat a szemceruzával, de aztán elkenődtek azok is valahogy. Bevették magukat az ágyba. Remeg a kezem, ahogy erre a kartonlapra írok, pedig beszűrődik egy kis fény is, most valamivel nyugodtabb lehetnék. Csakis éjjel szoktak jönni, a napfényt nem állhatják.

Szertefoszlott a virtuális sövény, az idő szavatossága lejárt. Az erdő egy hurrikánt lenyom. A reggeli kifli, akár a hajnali szex, nagyon finom. A hűtőben egy hetes minyon. Itt a színmű. „Heidegger és a gond.” Ma magam olvasom.

Ilyenkor a Göteborgról pergő fekete-fehér filmkockák hirtelen színesre váltanak, a hibernált álomba dermedt vikingek felengednek, akár a gyíkok a téli álom után, a 11-es villamossal elzötyögnek a tengerhez fürdeni, vagy kocsiba szállnak, és a várost körbeölelő sziklás partvidéken felkeresik kedvenc helyüket; bámulják a tengert, grilleznek, söröznek. Élnek.

A lengyel-angol lap mindenekelőtt az örökséget ápolja, ugyanakkor modern és tudományos felfogás, rugalmasság, kimerítően kifejtett beszámolók, véleménycikkek, valamint színes, nyitott világkép jellemzik.