Kritika, esszé

Különös érdeklődéssel olvastam Koszta Gabriella fordító bensőséges hangú írását azokról a konstruktív interferenciákról, amelyek a FILIT (Iași-i Nemzetközi Irodalmi és Műfordító Fesztivál) és az Ipotești-i Nemzetközi Műfordító Műhely berkeiben létrejöhetnek a román irodalmat fordítók között. Nagyon tudok örvendeni annak a figyelemnek és lelkesedésnek, amellyel erdélyi magyar költők, írók tartósan fordulnak kortárs román alkotások felé, és a februári Helikonok (2019/3 és 4, mivel kétszer jelenik meg egy hónapban) ismét hoznak ebből.

Folyó/irat/mentés

Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja által kiadott Helikon mindig rendkívül izgalmas tematikus blokkokkal hozakodik elő. Ezért visszamegyünk az időben, és az ugyan 2018/3-mal jelzett, ám 2019 januárjában megjelent Próza a posztmodern (próza) után című, kiemelkedően alapos – legalábbis a leginkább ismert, kánonalakító jelenségekre odafigyelő – munkát vesszük górcső alá, amelyben az amerikai, francia, olasz és orosz, valamint a magyar posztmodern és az az utáni prózairodalom tendenciáiról, teoretikus megközelítéséről olvashatunk.

HNB

Olvasni kezdem, és ezzel párhuzamosan a hangját hallgatom, a versmondását. Aztán egy önkényesen kiválasztott ponton megállítom a felvételt, és egy idétlen pillanatban felismerem, hogy ez rokonítható a versben is megszólított transzcendens hatalom cselekvésével, de a verset olvasom tovább, mint aki a halált mímeli, ha az megszakítás és elhallgattatás. Bármikor előállíthatom azt a csendet, amit a halál csendjéhez mérek (kiéhez?), a csendet, ami innentől kíséri az olvasásom.

HNB

Gurulsz, mint egy villamos, ami a végállomás felé haladva közlekedhetetlenné teszi a haladását lehetővé tevő és irányát meghatározó sínpárt, felszántja maga után a földet. Nem műveli meg, de előkészíti valami másnak: növények törnek át a leburkolt felületeken. Aztán a teljes közöny és részvéttelenség megnyilvánulása ebben a sorban: kit érdekel hogy erre jártál. Megerősítése vagy visszavonása az előbbieknek?

HNB

Lukács is arról beszél, hogy „jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban”. Kányádi versének utolsó szakaszaiban, mint láttuk, a végidők jelei bukkannak föl, s a vezérlő csillag hiánya sajátos módon egyszerre jelzi az eszkatont és a második eljövetelt, de a Krisztusra mutató jel eltűnését, a jézusi vezetés megrendülését is – erre a kettősségre rímel a költemény legvégének ironikus rétegzettségű viszonya a feltámadás-hithez.