Anyám pénzt nyomott a kezembe, és egy cetlit, amin írta, mit kell venni. Megkért, hogy vegyek két kapucsínót a Birgitában. Nem volt messze az üzlet, de kellett a cetli. Legutóbb, amikor Báttya elküldött a boltba, hogy hozzak neki egy borotvát és a visszajáróból vehetek magamnak valami édességet, a boltba érve már csak az édességre emlékeztem, úgyhogy az egész pénzt turbórágóra és csokira költöttem.

Olyan vagyok, mint egy zacskó / amit vízzel töltenek meg. / Összevissza mozog, ahogy felemelik, leteszik / mindig más alakban / és mindig mások.

Úgy sejtem, ráéreztem a folyóiratpoligámia előnyeire, erős töltetet adott ez a három hét érzelmileg és szakmailag egyaránt, de a konzervatívabb olvasók megnyugtatására mondom: természetesen nem szükséges átszexualizálni az irodalmat, anélkül is működik. (Bár ha lehet, akkor miért ne?)

Azt a másfél-két órát, míg mostohámat, Pripjátyi Kátyát kifőztem, nem felejtem el, míg élek. Bár bele-beleborzongok, milyen gyorsan elröppentek a percek. Hogy mennyire parányira zsugorodtak, töpörödtek. Hiába tudható, hogy az idő mindig rövid, megtapasztalni mégiscsak félelmetes.

Kis kutakból / az utcákba feszül a víz, / összeborítja a tetőket és az aszfaltba ragadt / reggeli csillogást, / meztelenség helyett pedig / ruhába csavar az égbolt, / hogy hallgathassam a nyugtalan mezőket / az avasodott föld alatt.

Bár amikor 1998-ben, a márciusi hidegben, a kórussal álltam a díszes rózsaszín városháza előtt a rendkívül lassú, szomorú magyar Himnuszt és a szigorú Szózatot énekelve, mindez már ismerős volt valamelyest, de összességében még mindig úgy festett, mintha valami álombeli országban járnék, ahol a végletek mindennapi jelenségnek számítanak.

Jóllaktak az éhezők, és megpihentek / az örök fáradtak is, új sors hangjait idézte meg / a templom nagyharangja. Megkondult a gyász, / de a teremtődés is. A panelházakban lakók közben / bevallottan morogtak fészereikben.

Anatol Korkodus kinyitotta Eronim Mox szakácskönyvét, és felolvasta belőle Apicius papagáj-receptjét. A papagájok olyan rémülten hallgatták, ahogy csapdába csalt, sarokba szorított betűk hallgatják, hogyan készül a vers.

Midőn bolyongtam Budapest sikátorai közt, beszélgetések keveredtek fülemben a szélzúgással, szavakat, intonációt, visszhangot hagyva a fejemben maguk után. Nyílt előttem a kapu a magyar nyelv kertjébe a nyelvtan geometrikusan rendezett ösvényeivel, az erős humor bőségesen termő fáival és a melankólia tavirózsájával.

A LovEyes kedves szerelmi történet egy szerethető főszereplővel, aki zavarában azonnal olvadni kezd, és akinek egyetlen szemében több érzelem mutatkozik, mint némely többszemű társáéban. Elsősorban kezdő rajzolók kedvelt olvasmánya lehet, mindazonáltal bárki örömét lelheti benne, aki visszaemlékezne, milyen is volt valaha kínosan szerelemesnek lenni.

ég a nafta élénk a forgalom / az autókat számolom / vajon melyiknek utasa / a magány a gyűlölet a fájdalom / s melyikben utazik a szerelem

Reflektor a szembejövő sávban, fehér fényt könnyezem. Meshuggah a hangszóróban, bazaltot könnyezem. Már megint a könnyek, már megint a fájdalom. Belesüppedek az ülésbe, a farokcsontom eltűnik benne, a csigolyám eltűnik benne, csak a fájdalom marad. Kátyúk az úton. Az unicum odébb gurul. A cinek csörömpölnek, a pergő zörgésének ritmusára kerülgetem a kátyúkat, lekottázhatnám az utat.