Kocsis Gergely: Várni a váratlant (regényrészlet)

Részletek

Írta: Kocsis Gergely

Rettegve érzi, hogy egyre jobban csúszik bele ebbe az álomvilágba, hívogatja, beszippantja. Térdhajlatában ugrálni kezd egy ideg, két rángás között végtelen lassúsággal telik az idő, a levegő is ritkásabbnak tűnik, légszomj gyötri. Hangokat hall a feje fölül, ez a lehetetlen közeg nagyon felerősíti a lépések döngését, mintha valaki a fején lépkedne. Pontosan tudja, ki járkál ott fent, és azt is, hogy miért csap zajt.

(részlet A varjúszellem című regényből)

Mariska odalépett a ház asszonyához, és kihívta a konyhába. Etelka arcán megütközés látszott, majd sietve felállt, és követte az idős cselédet a konyhába, behúzva maguk mögött az ajtót. Adler némán ült a helyén. Most már sajnálta, hogy nem kért még egy pálinkát. Örömmel fedezte fel a sarokban lévő tálalóasztalon az egyszerű, zöldes színben játszó üveget.

– Innék mégis egy kupicával ebből a finom pálinkából. – A hangján átütött az idegesség, ám ezt az öreg Gáspárdy láthatóan nem vette észre.

– Remélem, megbocsát nekem az udvariatlanságomért, nem láttam, hogy kiürült a pohara – emelkedett fel szabadkozva a házigazda, a kerek ebédlőasztalt megkerülve indult el a pálinkáért.

Hirtelen megállt az idő. Emil minden mozdulata olyan, mintha egy lassított felvételt nézne, úgy tűnik neki, mintha az idős férfi egy láthatatlan masszában úszna, a szoba színe is sokkal fakóbb, minden egyenszürke színű lett, mint a látomásaiban. Rettegve érzi, hogy egyre jobban csúszik bele ebbe az álomvilágba, hívogatja, beszippantja. Térdhajlatában ugrálni kezd egy ideg, két rángás között végtelen lassúsággal telik az idő, a levegő is ritkásabbnak tűnik, légszomj gyötri. Hangokat hall a feje fölül, ez a lehetetlen közeg nagyon felerősíti a lépések döngését, mintha valaki a fején lépkedne. Pontosan tudja, ki járkál ott fent, és azt is, hogy miért csap zajt.

A valóságban mindez csak egy villanás volt, még ha úgy is érezte, soha nem ér véget. A következő pillanatban az idő újra a jól megszokott medrében folyt, az öreg Gáspárdy komótosan ért oda a pálinkához. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire felemelte az üveget, és visszafordult. Kikerekedett szemmel nézett a detektívre.

– Jól van, Adler úr? – kérdezte, őt fürkészve.

A nyomozó próbált felocsúdni, de még mindig levegőért kapkodott. Az étkező bútorai visszanyerték sötét diószínüket, a falon a képre visszakerültek a nyári rét virágai, de a feje még kóválygott, és hatalmas kortyokban nyelte a levegőt. Némán bólintott, pedig úgy érezte magát, mintha egy bűzös mocsárból bukkant volna fel hosszú idő után, éppen azelőtt, hogy a tüdeje szétpattant volna. Remegő kézzel nyúlt a poharához, és tolta az öreg felé, aki megfogta, és teletöltötte. Adler egy hajtásra kiitta, megkönnyebbülve fogadta, hogy az ismerős, meleg bizsergés szétárad a testében. Mi a franc történik vele? Most már biztos, hogy megbolondult! A keze még mindig remegett, inkább elrejtette az asztal alá. Felnézett Emilre, aki még mindig ott állt a kezében az üveggel, és a választ várta.

– Köszönöm… megvagyok – hallotta az erőtlen hangját, ezért kicsit megköszörülte a torkát –, pár napja múló rosszullétek gyötörnek. Magam sem értem.

Az öreg gyanakodva nézett rá, a pálinkát az asztalra rakta, és tovább fürkészte a nyomozót.

– Milyen típusú rosszullétek?

– Nehéz szavakba önteni, volt már ilyen korábban is. A front után. Minden olyan valószínűtlen lesz, azt mondták az orvosok, hogy talán a háború okozta. Nem tudom, de nemsokára elmúlik.

Az öreg jelentőségteljesen bólintott, és visszasétált a helyére, közben Adler minden idegszálával arra koncentrált, hogy visszatérjen a jelenbe. Fontos lenne tudnia, hogy miről beszél a két nő a konyhában. De nem szűrődött ki egy árva szó sem, csak fojtott hangú beszélgetés foszlányai. A nyomozó szorongva ült a székén, és biztos volt benne, hogy a következő pillanatban rászakad az egész világ, de legalább megbolondul, így nem fogja majd fel a helyzet komolyságát. Elgondolkodott a helyzet abszurditásán.

A konyhában hirtelen csend lett, így most a megtébolyodásánál sokkal sürgetőbb problémával kellett szembenéznie: mit tegyen, ha azzal jön vissza Etelka, hogy meghozták a hírt? Csodálkozzon, tördelje a kezét, játssza meg magát, hogy mennyire felkavarja a hír – annyira nem illene ez hozzá! –, vagy ismerje be, hogy tudott már róla, és vonja magára ennek a két, egyébként is meggyötört embernek a haragját? Fogalma sem volt, mit csináljon. Ha kiderül, akkor kiderül, most már nem lehet mit tenni. Áll elébe, valamit megváltoztatott benne ez az újabb látomás, valahogy megerősítette, maga sem értette, hogyan.

Nyílt a konyhaajtó, és belépett rajta Etelka. Adler a tekintetével követte, hogy leolvasson róla valamit. Hasztalanul, a nő vonásai merevek voltak, mintha álarcot viselne. Odalépett a férjéhez, valamit súgott a fülébe, az bólintott, majd az asszony leült az asztalhoz. Adler nehezen tartotta magát, hogy ne kérdezzen rá, hogy milyen hírt hoztak. A párt figyelte, de nem látott rajtuk semmi változást. Talán csak Emil görnyedt jobban össze a fülébe súgott mondat hallatán.

Újra nyílt a konyha ajtaja, Mariska hatalmas porcelántálon hozta be a főfogást, az asztal közepére helyezte, sűrű bocsánatkérések közepette összeszedte a virágos mélytányérokat, majd felterített a hófehér, csipkemintás szélű lapos tányérokkal. Egy pillanat volt csak az egész.

– Mennyit szedhetek, tekintetes úr? – kérdezte Mariska Adlert, miközben a legnagyobb szelet húst vette ki egy ételfogóval a tálból. – Látom, a levessel nem sikerült a kedvében járnom, talán a bécsi tányérhúsom jobban ízlik majd.

– Tökéletes volt a leves, nem nagyon ettem még jobbat. Sajnos a gyomrom rendetlenkedik mostanában, sosem volt acélos. Csak módjával, ha kérhetem – válaszolta Adler, miközben úgy érezte, hogy egy falatot sem tudna lenyelni. Sőt, éppenséggel, ami benne volt, az is kifelé igyekezett. Lassan vette a levegőt. Az egész világ forgott körülötte megint. A cseléd szedett mindenkinek, majd szó nélkül eltűnt a konyhában.

– Hol is tartottunk, Adler úr? – szólalt meg Etelka, miközben szabályos kockákra vágta a marhahúst a tányérján. – Ja, igen, a városházi jómadaraknál. Szóval, én a maga helyében Dezsővel kezdeném, ő lehet a gyenge láncszem.

Az öreg Gáspárdy csendesen meredt maga elé, a száját pengevékony vonallá préselte, jelezve, hogy nem kíván hozzátenni semmit a témához. Adler kedvetlenül cincálta a saját húsát, émelygett. Töltött magának egy pohár vizet, lassú kortyokban ivott belőle, a hideg víz egy kicsit megnyugtatta a gyomrát. A gondolatai már tiszták voltak, vett egy nagy levegőt, és csak utána szólalt meg:

– Mindenképpen beszélek vele, eddig csak röviden találkoztunk, ő hozott el az állomásról. Már említettem neki, hogy keresni fogom. Kérem, meséljenek a polgármesterről, erről a Borsayról.

Emil arca alig észrevehetően megrándult, majd a két öreg egymásra nézett, de nem szólt semmit, csendesen ettek tovább. Adler nagy nehezen letuszkolt egypár falatot, amely ízre fenséges volt, de alig ment le a torkán.

– Borsay a legnagyobb gazember, akit valaha ismertem. Mindenben benne van a keze – mondta Etelka, majd szinte suttogva folytatta, mintha a saját otthonában is félnie kellene a polgármestertől –, óvakodjon tőle. Halassy sem sokkal jobb, de az csak a lányok és az élvezetek után kajtat naphosszat, a polgármester sokkal rosszabb. A vénasszonyok a városban úgy tartják, maga az ördög emberbőrbe bújva, lányokat rabol, de magam sosem hittem az efféle babonaságokban. Mondjuk, igaz, ami igaz, jól tartja magát, nem fog rajta az idő. Mit gondol erről, kedvesem?

Etelka megrovón nézett a férjére, aki továbbra is az ételre koncentrált, lassú, kimért mozdulatokkal evett, mintha az egész világon csak ő és a tányérján heverő ebédje létezne, mintha egy megbonthatatlan egységet alkotnának. A kérdést mintha meg se hallotta volna. A felesége megadóan legyintett.

Adler érezni kezdte az ital jótékony hatását, valamelyest oldódott benne a feszültség. Ha meghozták volna a fiú halálhírét, akkor nem csevegnének itt fesztelenül, bár ezek ketten már annyi tragédiát túléltek, hogy biztosan hozzáedződtek a rossz hírekhez. Neki itt feladata van, tartozik Miksának is azzal, hogy kiderítse, ki helyett kellett bűnhődnie.

Néhány falat húst és egy zsemlegombócot sikerült nagy nehezen legyűrnie kitartó küzdelem árán, de több egyszerűen nem ment. Letette az evőeszközt, és az asztalon maradt üvegből töltött magának még fél pohár pálinkát. Ez most már biztos elég lesz neki a következő néhány órára.

Kocsis Gergely 1974-ben született Budapesten. Mérnöki és közgazdász diplomával rendelkezik, és jelenleg egy adatokkal és mesterséges intelligenciával foglalkozó cég vezetője. 2013 óta aktív a blogvilágban, majd 2020-tól kezdve szépirodalmi kisprózákat publikál. Írásai szerepeltek különböző irodalmi lapokban, többek között a Kalligram online, a Szófa, a Halszájoptika és a Népszava Nyitott Mondat mellékletében. Két novellája Patrick Mullowney fordításában angolul is megjelent, a New York-i Liszt Ferenc Intézet publikálásában. Első regénye, A varjúszellem, 2024 áprilisában jelenik meg a Prae Kiadó gondozásában.